Kedvelt blogjaim közé tartozik a Rossz PC játékok sorozat, amelyben szerzője, egy még épp kellemesen megszállott fiatal csóka mutatja be a számítógépes játékok történelmének legbugosabb, leggázabb, legszánalmasabb játékait, olyanokat, amiket maguk az alkotók sem gondolhattak komolyan. (Személyes kedvencem, ha valaki kedvet kapna, a Big Rigs racing, ezen a videón negyedévente könnyesre röhögöm magam.)

Szóval alkalmanként előszeretettel nézegetem ezeket a videókat, de sosem gondoltam volna, hogy hasonló kategóriát lehet találni a klasszikuszenei lemezpiacon. Jó, jó, rendben, néha belebotlik az ember egy-egy tragikus borítóba, a "komolyzene mindenkori tíz legcsodálatosabb művébe" (tizenhat részes sorozat a szivárvány színeiben), a szezonális karácsonyi válogatásokon a jingle bells szimfonikus változatába, meg a csecsemők kedvenc Bach-műveibe, de ezek nagy része jó szándékkal tekinthető a klasszikus zene iránt nem elkötelezett, de érdeklődő hallgatóknak szánt kiadványoknak, és ezzel többnyire el is lehet intézni egy legyintéssel az egészet. De nem ezúttal. 

Ma ugyanis, méghozzá az Országos Idegennyelvű Könyvtár Zeneműtárában, egy olyan DVD-re leltem, amitől egyeseknek a pofája szakadna le szerintem; engem személy szerint teljesen felvillanyozott, mert ez überalles beszarás. 

Szóval matatok az OIK-ban a DVD-k között, és kiszúrok egy "Satie: Gymnopedie" címet viselő lemezt egész tűrhető borítóval, és bár furcsa volt, hogy hegedű meg fuvola szerepel rajta, végül is a Gymopédies-Gnossiennes nem egészestés alkotás, nyilván megfért a lemezen más is, úgysem hallottam még Satie-től zenekari darabot. Ezzel a gondolattal eltettem, szedegettem még némi Bachot, Marin Marais-t meg Handelt, aztán felnyaláboltam és hazahoztam mindenkit. Olvasni terveztem, és ehhez Satie tűnt a legalkalmasabbnak, úgyhogy landolt a hifiben, és tessék, kérem, adja elő a művészetét!

Nagyjából öt másodperc kellett, miután a Gymnopédie No. 1. számomra ismeretlen változata megszólalt, és közben egy valószínűleg impresszionista hatásúnak szánt fókuszálatlan, elmosódott tengerparti jelentet ficcent be a képre, hogy a hátsó borító után nyúljak. Először a zongorista nevét -- Marylene Dosse -- néztem meg, nekem semmit sem mondott. Aztán a programot kezdtem volna, de ekkorra már eltelt úgy fél perc, és egyfolytában az elmosódott tengerparti jelenet kötötte le a figyelmemet. 

A filmen ugyanis az történt, hogy zéró filmes technikával, vélhetően egy hagyományos sony handycammel és a hozzá tartozó állvánnyal a tengerpart nappali fényénél kedélyesen sörözgető, cigizgető és beszélgető fiatalokat a hozzájuk tartozó tengerrel és a horizont fölött figyelő napkoronggal filmezték, oly módon, hogy a fókuszt csutig kicsavarták, és ettől (és a hátulról kapott napfénytől) az alakok és a táj elmosódtak.
És ennyi.
Abszolúte jellegtelen alakok cseverésznek enyhén lassított felvételen az abszolúte jellegtelen tengerparton. A háttérben elmegy egy hajó. Az alakok tovább csevegnek és söröznek. Alkonyodik. A háttérben elmegy egy másik hajó. Az alakok söröznek és cigiznek, egyre sötétebbek. Majd, amikor végképp azt hinnénk, vontatott a sztori, egyszercsak megjelenik egy tökéletesen oda nem illő karneváli, köpönyeget és arcfestéket viselő alak, aki enyhén alulról fényképezve három nagyranőtt üveggolyóval hadonászik. Ez elég sokáig eltart. És még annál is tovább. És közben felocsúdok a sokkból és ránézek a zenei programra, ugyanis az első trekk óta alig hallottam ismerős hangokat, sőt egyre éktelenebbé válik a zene. 

Az van, hogy a -- csak emlékeztetőül -- Gymnopédie című DVD-n a szerkesztők nagy kegyében meghallgathatjuk e ciklus első darabját -- és ennyi, végül is alig vitatható a címadás; utána néhány prelűd következik, ezekből még ismertem egy-kettőt, majd a maradék cirka fél órát (a teljes anyag nincs 50 perc) Satie úgymond egyéb, alighanem kevésbé népszerű és kevésbé jól sikerült darabjai töltik ki: két és fél percnyi a Le piège de Méduse, "A medúza csapdája" című komikus színházi szerzeményének kísérőzenéjéből (ez még nem volt nagyon szörnyű), s végül mint fő aktus, a Socrate című félórás, ami, mint közben kiderítem, egy leszbikus hercegnő számára női hangokra írt amolyan elbeszélő zenés mű Szokratész életéről. 
Kicsit nehezemre esik a netes kutakodásomra figyelnem, ugyanis a képernyőről közben eltűnt az üveggolyózsonglőr, és a változatosság kedvéért a homályos emberek most megint vadul sörözgetnek, míg csak a zene egy dramaturgiailag nyilván fontosnak ítélt pontján egy ejtőernyős meg nem jelenik bal felől az égbolton. Ezután ugyanis a homályos emberek tovább sörözgetnek és csevegnek, MIKÖZBEN az ejtőernyős ejtőernyőzik az égbolton. Továbbra is alkonyodik.
Szóval a Szokratész életét úgy kell elképzelni, hogy halvány zenekari háttérre néhány nő recitativószerűen ráénekli Szokratész életének krónikáját számomra eldönthetetlen nyelven. Egész egyszerűen szenvedés hallgatni, de a körítésként tálalt vizuális élménnyel együtt valóban nem mindennapi kompozíció és korszakalkotó művészi alkotás szem- és fültanúi lehetünk. Ahogyan erről a hátsó borító is már előre lelkesít: "This DVD contains the most beautiful Classical Music accompanied by the most beautiful ever shooted moviescenes of nature. WATCH, LISTEN AND RELAX!" (nagyításért katt a képre) Hát igen. De legalább milyen kreatív és érzékletes jelzőket találtak. 

A felvétel egyébként a film második felében sokkal mozgalmasabb az elsőnél: például ahogy alkonyodik, egyes alakok fogják magukat és elmennek balra (dugni), a többiek tovább iszogatnak. Aztán egyszercsak hirtelen nem történik semmi, és valaki közben cigizik. A háttérben smárolnak, és már füveznek is szerintem, és ettől olyan valószínűtlenül homályos lesz a mostanra kondenzcsíkokkal terhelt égbolt, hogy ezután, az izgalmak levezetéseként, bő nyolc-tíz percig van szerencsénk nagytotálban gyönyörködni benne, közvetlenül azután, hogy öt percig követtük, ahogy a napkorong egy random hegy mögé le nem bukik. Ennek végső pillanata ugyancsak árulkodik a gondos szerkesztésről, ugyanis az utolsó napsugár épp a Szókratész egy tételének befejező hangjaival köszön el végleg -- gondolhatnánk. De nem, ugyanis váratlanul visszakerülünk a szlovén üdülőnegyed alkonyába, és a nagy sikerre való tekinitettel ismét megnézhetjük a naplementét (ugyanazt), ezúttal a horizonton. És ez már a befejező nagyjelenet, közben a történet szerint Szokratész meghal, és vele meghal bennem is egy darab az emberiségbe vetett hitből. A szegény Erik Satie pedig lassan kiássa a négyes metró alagútját a föld alatt.

A DVD-hez tartozik még elmaradhatatlan extra is: Erik Satie élete négy nyelven narrálva, ezt is becsülettel megcsinálták majdnem kilenc perc hosszúra, amely alatt hatszor nyolc pixelben ugyanaz a körülbelül hat kép cserélődik; bizonyára találhatnánk benne gyöngyszemeket, de olyan dögunalom, hogy ezt még én is képtelen voltam végighallgatni. Belenéztem viszont a művek ismertetőjéül szolgáló "notes" szekcióba, ahol hovatovább csak a fájdalmas Szokratészről esik szó, de arról legalább értékén szól: "The passage describing the death of the philosopher Socrates is Satie's absolute masterpiece." Sosem szoktam ténymegállapításokkal élni, de higgye el nekem a kedves olvasó: nem akar feltétlenül magának megbizonyosodni arról, hogy ez nem igaz.

Ellenben én, csak hogy biztos legyek benne, jól láttam, hogy egész végig nem történt semmi, megnéztem négyszeres gyorsítással is az egész filmet, és végül megállapítottam, hogy egész végig kurvára nem történt semmi. Tűnődtem, milyen betegnek és elvetemültnek kell lennie ahhoz, hogy a remélt haszonért valaki így meggyalázzon egy szerencsétlen halott zeneszerzőt, és hogy vajon bejött-e neki -- nem tudom elképzelni, hogy ezt a DVD-t valaki a háromnapos vásárlási garancia oltalmában visszakézből ánusztájékra ne pozícionálná az eladónak, valójában tervezek rákérdezni az OIK-ban is, hogy tulajdonképpen megnézte-e bárki is, mielőtt vagy miután megvették. 
Ennél sokkal vonzóbbnak tetszik egy olyan elmélet, hogy ez egy klasszikuszenei médiahack, csak éppenséggel a klasszikus zenét hallgatók a sztereotípiáknak megfelelően annyira humortalanok, hogy senki nem vette észre, hogy ez tulajdonképpen médiahack, hanem véletlenül tényleg kiadták és a boltokba került. 
Aztán arra is gondoltam, hogy, mivel a kiadás holland eredetű, talán az ősi flamand-vallon ellentétről lehet szó, és a Classic Music Gallery valójában egy olyan galeri, egy flamand terroristacsoport, akik mészárlás helyett a németalföldön ilyen alpári merényletekkel alázzák a franciákat. 
De sajnos az internet tanúságából kiderül, hogy a Classic Music Gallery egy zenei sorozat, amelynek például Mozart, Mahler, Brahms és Beethoven is áldozatául esett, meg legalább egy szerencsétlen tag, aki egy online adok-veszek oldalon a fent nevezett darabot megvásárolta egy szemfüles pórul járttól, aki képes volt nemcsak eladni, de a hirdetésben aljasul ki is emelni, hogy "the DVD has some very nice video, as the cover puts it ....".

Mindenesetre érdekes találkozás és élmény volt, valódi kaland, de remélem, nem találok belőle többet az OIK-ban, mert még mókából hazahoznám azokkal is büntetni magam.