...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

A legszörnyűbb koncert (Jacques Loussier Trió, Kongresszusi Központ)


2010.08.25. 01:26 | annagramma | komment

Képzeljük el azt, hogy a Rolling Stones Bivalybasznádra megy koncertezni. Beáll a művelődési házban a recsegős parkettára, és nyomja a rákkenrólt a karaokemasinába a falu mind a harminckilenc lakosának, gyerekeket is beleértve. Hát ilyesmi történt ma Budapesten.

Részemről az egész azzal kezdődött, hogy édesapám, akit fél hétre rendeltem a munkahelyemhez ezen a véletlenszerű, augusztusi kedd estén, negyed hétkor telefonált, hogy elaludt, késni fog úgy fél órát. Tette ezt pont fél perccel azután, hogy kitört a pánik az irodai zuhanyzóban: otthon felejtettem az esti öltözékem felső ruhadarabját. Ez normálisan nem jelentene gondot, de ha rózsaszínű, fehér szivecskékkel díszített, klasszikus atlétatrikó van rajtam, mikor Jacques Loussier-koncertre készülök, akkor egy kicsit azért igen. Mikor negyven perc után (ebből 15 nyolcadik kerületi bolyongás) apám megérkezett végre, még mindig volt egy óránk odaérni. Olyan gyorsan, mint az este a Blaha Lujza téri Jeans Clubban (mi van nyitva még 7 után?!), soha nem vásároltam blúzt, kicsit nagy, de nem számít, és máris a vörösbort kortyolgatom a Kongresszusi Központ (erről még később) lépcsőjén fél nyolckor, bőven időben, hiszen, mint megtudjuk, a koncertet fél kilencre halasztották, gondolom, azon szerencsétlenek miatt, akik a Margit-szigeten jönnek rá, hogy áthelyezték a szabadtéri színpadról.

Közben egy kollégába is belebotlunk, illetve ő belénk ("Hét óra 14 perckor döntöttem el, hogy jövök" -- mondja, ámuldozok, hogyan kapott ekkor még jegyet, erről is még később), szívjuk a cigit mind a hárman, alig vagyok izgatott, mert szokás szerint középszerű élményekre számítok. Ebből már ekkor tudhattam volna, hogy nem az lesz.

Tárlatvezethetnék most még a rendkívüli szervezésben és ültetésben (jegyeket kell-e beváltani "kongresszusira", nem kell-e) (kell amúgy); ugyanoda szól a jegyünk; máshová szól a jegyük, de azért a helyünkön ülnek; nyomorgás és mérsékelten alacsony IQ-k, de kit érdekel, végül egyébként a jobb nyolcadik sor helyett a jobb első sor legbelső székeit kaptuk.

Igaz, hogy még sem a Müpa, sem a Kongresszusi Központ első sorában nem ültem (máig legalábbis), de abban biztos vagyok, hogy egészen más érzés a kettő. Sőt ebben a nyolcvanas éveket (vagy talán annál is régebbi kort) idéző teremben, amely olyan kicsi, hogy szinte a dunakeszi nappalinkban elférne, csupán a sötétítőfüggönyök vannak behúzva, szóval ebben a teremben bárhol ülni egészen más lehet, mint a Művészetek Palotájában, vagy akár a Zeneakadémián. Otthonos, gondolom én, mert rozzant a bútorzat, rozzantak a színek, fakó és ósdi a terem, ócska a nehéz drapéria a színpad mögött, az ember leginkább arra számít, hogy megjelenik a Krétakörből két színész, és előadnak valami kamaradarabot az atomtámadásról, miközben a közönség sört szopogat. A maroknyi, mármint, ugyanis a kapu előtt tolongó, tömegnek csak túláradó jóindulattal nevezhető sokaság a karzatot szinte egyáltalán nem, de a földszintet is csak alig töltötte meg.

Szóval ott ülök, és múltkori Feldmár-előadás jutott eszembe az Urániából, amikor a színpad közepére ki volt téve egy karosszék, abba leült a Feldmár, és "mesélt". Hát most egy zongora (ezt a hagyományos koncertektől eltérően kicsit elfordították befelé, hogy a zongorista körülbelül nekem üljön oldalt, ne a szemben lévőknek), egy mellette letámasztott bőgő, és egy dobszerkó gyors egymásutánban helyezkedett el a színpad közepén, mint holmi oda nem illő, csak ideiglenesen lerakott tárgyak.

Aztán a szokatlan fények némileg elhalványodtak, de bőven maradt belőlük a közönség fölött is, és egyszercsak megjelent három öreg csóka körülbelül tréningnadrágban (persze nem, de annak is nézhette az embere ezek között a "díszletek" között), odabotorkáltak a hangszerekhez, és mindenféle különösebb előkészület nélkül elkezdték nyomni Bach ötödik partitáját. Ilyen jazzesen, tudod: csak úgy.

Hozzá kell tenni a dologhoz, hogy bár nem véletlenül vettem jegyet a koncertre azonnal, ahogy a buszról futólag megláttam Jacques Loussier fejét egy hirdetőoszlopon, én korábban csak stúdiófelvételeket, és egy-két videót hallottam-láttam a triótól. Néhány felvételt különösen megszerettem, de azt hiszem, sosem ért a közelébe ez a szeretet az eredeti művekének, habár a nemmindennapisága (vagy talán pont a mindennapisága?) magával ragadott.

Szóval ott ülök ezen a harminc évvel ezelőtti vasárnapi matinénak tűnő atmoszférában, ahol néhány öreg fószer egy zongora, egy bőgő meg pár dob segítségével hangokat ad ki. Kurvajó hangokat. És teljesen oda nem illőnek éreztem az egészet egy pillanatra, mert nem volt ebben semmi mesterséges fennköltség, semmi frakk meg estélyi pompa és csillogás, és arra is gondoltam, hogy a szivecskés felsőmben is teljesen szalonképes lennék. Hanem csak néhány reflektor megvilágította őket, azokat, akik a zenét csinálták, és ekkor rájöttem, hogy mennyire gyűlölöm az egész hangverseny-atmoszférát, és nézd meg, most itt vagyok egy elképesztően zseniális koncerten, és nem értem, mit keresnek itt ezek az emberek a dohos deszkákon a poros, koszos utolsó szegletében a világnak, akik a Tamás-templomban zenéltek, meg a Carnegie Hallban vagy ki tudja, hol, és mégis mi a fenét csinálnak ezek itt?! Zenét, basszus, zenét csinálnak, és hirtelen hálás lettem a sorsnak, amiért a világnak erre az elhagyott, kopott felére szült, ahol egy ilyen koncertre is csak kétszáz ember megy el, mert nekem megadatott, hogy a Rolling Stonest lássam egy bárban fellépni -- vagy épp a Jacques Loussier Triót garázszenélni.

Borzalmas volt a hangosítás (szerintem egyébként semmi szükség nem volt rá), zúgtak, sisteregtek és néha recsegtek a hangfalak, szörnyű volt az egész, még a Ganxsta Zolee és a Kartell is azonnal fal mellé állította volna a hangosítókat, de ezek szerintem tettek rá, mert megcsináltak már mindent, de mindent az életben, és ha most egy ilyen koszos, árnyékos kis zugában játszottak a világnak, hát akkor itt történt, és kész.

A szünet után félig a zenétől, félig a tudattól letaglózva, hogy ezen a valószerűtlen kedd estén ez történik velem, ültem vissza, és a szerencse úgy hozta, hogy felszabadult két hely a közép első sorában, és nagyon, de nagyon szerettem volna látni a kezeit, ahogy zongorázik... és nevettem, basszus, száz nevetőránc nőtt az arcomra, mert annyira élveztem, hogy egész végig nem tudtam mást, csak mosolyogni meg nevetni. Soha egyetlen koncertet nem éreztem ennyire barátságosnak, ennyire közelinek, ennyire hasonlatosnak ahhoz, amikor otthon berakok tőlük egy lemezt, és oldalba bököm a mellettem lévőt: ezt figyeld, bazz!

Erre a koncertre különben nem igazán készültem rá, vagyis azon kívül, hogy most szombaton a faterral, miközben a CD-it szortíroztam, végig nem hallgattuk a Goldberg variációkat tőlük, nem hallgattam JL-t, ellenben az utóbbi hónapokban szinte kizárólag Glenn Gouldot hallgattam, és amikor elkezdték az első darabot, azt hittem, bediliztem: hallottam Gould dúdolását a zenéhez. Csak figyeltem és figyeltem, és megesküdtem volna, hogy hallom, azt gondoltam, hallucinálok, amikor végre észrevettem, hogy Gould dúdolása tulajdonképpen a nagybőgő. És akkor megértettem valamit, ami túl jó ahhoz, hogy a tudatom felfoghassa (de a fő, hogy a tudatalattim már tudja:-), és ma este megértettem azt is, miért adhatta JL azt a címet a felvételének, hogy "Komolyzene azoknak, akik utálják a komolyzenét", de legfőképp olyan valószerűtlen boldogságot éreztem ezalatt a minősíthetetlen hangzású előadás alatt, amit az előadók sem gondoltak többnek egy otthoni kis kamarázásnál (és miért is kellene?! egy ponton elképzeltem, ahogy kiállok az öreggel az épület elé cigizni, majd átkocsikázunk anyámék nappalijába, ahol elcsevegünk, cigizgetünk és elzongorázgatunk cicáknak)...

Olyat, hogy muszáj volt leírnom.:-) Nem is az előadásra emlékszem leginkább, hanem arra, hogy oldalra hajtott fejjel bámulok, és nevetek, és örülök, örülök, de nagyon. Kedves volt és barátságos: szeretetreméltó.

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr902245382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Címkék: koncert nyuzik bach klasszik loussier