Tegnap a "zene olvasáshoz" rovathoz Bach Wohltemperiertes Klavierjét éreztem eszményi választásnak erre a remekbeszabott szombat estére (aki érzett már hasonlót, fényképes önélterjazzal jelentkezzen a megfelelő fórumon:-), és amikor én a saját könyvem úgy negyvenhatodik oldalára, Glenn Gould pedig a Bach-művek második könyvének 12. prelúdiumához ért, az a gondolatom támadt, hogy: hohó!

Van ez a rendkívül izgalmas folyamat, ami valahol a zenei memóriát és az ember fantasztikus asszociációs készségét összekapcsoló misztikus lebenyben megy végbe (amely számomra többek közt az egyik legalapvetőbb bizonyítéka az emberi elme nagyságának), és hétköznapi nyelven a "bazmeg, ezt már hallottam valahol!" jelenségnek nevezik, tehát ez a rendkívül izgalmas folyamat ment végbe ismét az áramköreimben, amelynek az egyik végén, mint mondtam, Bach (úgyis mindennek az egyik végén Bach, vagy ha nem, akkor az nem is fontos:-), a másikon pedig, mint fény derült rá, egy "Jam" nevű egyszemélyes női felállás egy amúgy teljesen felejthető zeneszáma, amelyből egyedül az alaptéma kórusos megvalósítása maradt meg (és nem véletlenül!! -- ez megint csak mit bizonyít?:-), amely, mint erre azonnal fényt derítek (megvilágítom egy zseblámpával), nem más, mint a WTC második könyvének 12. perlúdiuma. ("Fegyverek könyve, második fejezet, kilenctől huszonegyig" :-) Vagyis ez:

És amit az amerikai zeneipar (ipari zene) kezdett vele: 

 Lehetne egyébként szarabb is, de sajnos az a lesújtó szerep jut most nekem, hogy megállapítsam professzori címerem roppant hozzáértésével, hogy ezt az egész szemetet az egy Bach-téma adja el. Aztán hümmögjek egyet, szívjak a cigimből, és semmilyen kifogást ne halljak meg kislányos rajongásomban, és holnap reggel ismét arra ébredjek, hogy egy Bach-témát dúdolgatok. Mondjuk olyat, amit még sosem hallottam.

Maga a jelenség egyébként, ahogy a zene újrafeldolgozza önmagát, nagyon tetszik. Egyesek ezt annak bizonyítékának tekintik, hogy "a zene az ember nélkül is létezik", ami egy nagyon szép és tulajdonképpen megfellebbezhetetlen gondolat (persze -- nem is gondolat, hiszen nem kell hozzá az ember, valamint: persze -- nagyon otthonos is, ezért ki akarná megfellebbezni és mi oka lenne rá?), hm, és ha úgy vesszük, erre remekül rímel a legutóbbi Mozart-Beethoven összeesküvéselmélet, amelynek egyszer (remélhetőleg a közveljövben) természetesen a mélyére nézek majd. Viszont csak motoszkál bennem az, hogy itt nem a zene dolgozta fel önmagát (ellentétben egy nemrégi esettel), hanem csak lehúztak egy bőrt a jóöreg a Bachról, hogy ocsmány emberek ocsmány módon papírkötegeket csináljanak belőle, amelyekre számok vannak írva. De tekintsük úgy az egyszerűség kedvéért, hogy az egész legvége, hogy Bach eljut ahhoz az emberhez is, aki a sláger rádiót váltogatja a danubiussal, még akkor is, ha nem tud róla (-- jöjjön ide, elmondom neki:-).

Általánosságban nem akarok abba a hibába esni, hogy túlmisztifikálom teszemazt Bach hozzáadott értékét a zene létezőjéhez (mondjuk tehát ki: művészetét), és elvileg ha ezzel tisztában vagyok, akkor nem is fog bekövetkezni, egy esetet kivéve: ha már beleestem. Vajon? Apropó miért is mondják a szerelmesek, hogy "beleestem"? Kezd furcsa absztrakciós szintekre rendeződni ez a bekezdés.
Egyszer támadt egy olyan gondolatom, hogy szerelmes vagyok Bach zenéjébe. Ezt a következőképpen vezettem le (megjegyzem: nem tudom biztosan eldönteni, hogy ez mint axióma létezett már, vagy a levezetés következményeként vált világossá a tétel -- de talán ha nem tudom ezt biztosan eldönteni, akkor az első változat lép érvénybe), tehát a következőképp vezettem le: igaz, hogy különösebben nem vagyok "művelt", képzett pedig egyáltalán nem a zene témájában, de fogékony igen. Igaz, hogy hagyom áramlani köröttem azt, ami szeretne, és még sosem nyúltam kimondottan előadók vagy zeneszerzők után (amolyan "nézd, ez itt Erkel Ferenc, van róla elnevezve pár utca, meg mintha írt volna valamit a magyar nemzet örökségébe, nézzük meg, mit tud az öreg!"-jelleggel), hanem mindig ők kopogtak (és kopognak:-) nálam, én szeretettel fogadtam őket, behívtam mindenki egy pohár borra, és akkor viszont módszeresen kianalizáltam, ha kellett, kigyomláltam őket, asszimiláltam, s magamba olvasztottam ("engedtem, hogy") belőle azt, ami arra volt hivatott. Ezzel azt értem el, első és tulajdonképpen lényegi körben, hogy lett egy halom új barátom. Némelyeket befogadtam (nem mintha hontalanok lennének -- hacsak nem mindnyájan együtt élünk most már a zene végeláthatatlan senkiföldjén:-), engedtem s kívántam, hogy itthon legyenek velem, a reggeli fogmosás és az esti haszontalan blogolások alatt, másokkal randevúzom eseti jelleggel, egyesek pedig önállóan fel-felbukkannak olykor, néha egész váratlanul vagy épp sorsszerűen. Tehát elmondható, hogy nagy a jövés-menés itt a B. A. utcában.:-)
Szóval minden kedves vagy kevésbé kedves barátomról kiderült az idők során, mikor és mivel is tudjuk egymásból kihozni a legjobbat, és mindnek megvan az a néhány vagy több remek tulajdonsága, ami miatt lehet (és kell is:-) őt szeretni. Eddig világos.
Na mármost Bachról még nem volt szó, és itt akár abba is hagyhatnám, de nem teszem.:-) Emlékszem, mikor kerültem össze Beethovennel és hogyan, Chopinnel, Handellel, Glenn Goulddal (nehogy kimaradjon:-), manapság például Debussyvel és sorolhatnám -- na most, hogy Bachhal mikor kerültem össze, arra talán valamelyik előző életemben kéne keresni a választ.
Valahogy mindig úgy történt, hogy az általános hangulatom és létformám népszerű szóhasználattal élve "bevonzotta" őket, és velük és általuk teljesedett ki, majd a sallang levált róla, és megmaradt és beivódott az esszencia. És többnyire nagy pontossággal meg tudtam állapítani, mi ez az esszencia.
Na most, Bachhal az a helyzet, hogy az ember lánya minden további gondolkodás nélkül érzi "a" mindenre kiterjedő esszenciát, mégis kicsit olyan az egész, mint a nyers hurka -- nehéz rajta fogást találni (vagy minimum jó hentes kell hozzá?:-). Az-e Bach, ami a Szent Mihály Templomban a tétel befejezése után még hosszú pillanatokig zeng és kézzelfoghatóan jelen van? Az-e Bach, amiért a reggeli Újpest Központ felé menet megnéznek az emberek, miközben a második partitát hallgatom? Vagy ahogyan beszélgetek másokkal, miközben se híre, se hamva? Hm, vagy mindez a szerelmem evilági vetülete Bach zenéje iránt?:-) Nem tudom megmondani a végső okát, amiért szeretem -- és ez arra a könnyű következtetésre enged jutni, hogy ok nélkül történik mindez. Tessék, lányom, itt van, jobb, ha tudod, ez te is vagy. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy Bach zenéje egy kibaszott misztérium, amelyben (általában) elviselhetően jó élni.:-) (Mármint általában elviselhetően:-)
És hát -- ennyi. Ritkán talál az ember olyat, amelyre "csak oda" jegyet válthat a végtelenségig, és ráadásul nem unja vagy gondolja meg magát félúton. Ha másutt szakaszjegyeket kapok is, erre már lyukasztottam, csilingelt is, és mostanság egyre fokozódó sebességgel visz valami felé. Dead end, és egy kurvanagy betonfal?:-) Durva, hogy ma már egyszer ezt mondtam, de remélem, hogy literálisan bele is halok (végül is a végtelenségig kell menni, az meg máshogy nem:-), mert vannak dolgok, amikbe jó (és kell:-) belehalni.

(Mellesleg fizikai valómban már el is kezdtem, az összes nadrágomból elfogytam, de ennek ellenére vagy inkább ezzel együtt soha jobb formában nem voltam, vagy ha mégis, akkor sem.:-)

Mindezek után azt várná az olvasó, hogy mindeközben Bachot hallgattam, de az olvasó, ha ezt hiszi, téved, mert eközben Beethoven 7. szimfoniájának lassú tételének Jacques Loussier-féle feldolgozásait hallgattam, amely a mai délutánom megrendítő epizódja volt (nézd, megint küldött valamit a Dérikarcsi!), illetve egy elkövetkező poszt három pohár boros, fél doboz cigarettás témája lesz. 

Különben az van, hogy az elmúlt időkben mindenféle inspirációk hatására akkora szellemi potenciál gyűlt össze bennem, hogy lassan ideje lenne leuralni valamivel, ami némileg több, mint egypár haszontalan és rajtam kívül körülbelül senkit nem érdeklő blogposzt halott zeneszerzőkről. Még arra is gondoltam, hogy a karácsonyra betervezett két hét szabimból lenyesek, kiveszek pár napot, és arra fordítom, hogy kitaláljam, mire fordítom mindezt, még mielőtt el találna illanni.