...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

a könnyűzene és a szerelem esete Bachhal


2010.10.03. 21:05 | annagramma | 2 komment

Tegnap a "zene olvasáshoz" rovathoz Bach Wohltemperiertes Klavierjét éreztem eszményi választásnak erre a remekbeszabott szombat estére (aki érzett már hasonlót, fényképes önélterjazzal jelentkezzen a megfelelő fórumon:-), és amikor én a saját könyvem úgy negyvenhatodik oldalára, Glenn Gould pedig a Bach-művek második könyvének 12. prelúdiumához ért, az a gondolatom támadt, hogy: hohó!

Van ez a rendkívül izgalmas folyamat, ami valahol a zenei memóriát és az ember fantasztikus asszociációs készségét összekapcsoló misztikus lebenyben megy végbe (amely számomra többek közt az egyik legalapvetőbb bizonyítéka az emberi elme nagyságának), és hétköznapi nyelven a "bazmeg, ezt már hallottam valahol!" jelenségnek nevezik, tehát ez a rendkívül izgalmas folyamat ment végbe ismét az áramköreimben, amelynek az egyik végén, mint mondtam, Bach (úgyis mindennek az egyik végén Bach, vagy ha nem, akkor az nem is fontos:-), a másikon pedig, mint fény derült rá, egy "Jam" nevű egyszemélyes női felállás egy amúgy teljesen felejthető zeneszáma, amelyből egyedül az alaptéma kórusos megvalósítása maradt meg (és nem véletlenül!! -- ez megint csak mit bizonyít?:-), amely, mint erre azonnal fényt derítek (megvilágítom egy zseblámpával), nem más, mint a WTC második könyvének 12. perlúdiuma. ("Fegyverek könyve, második fejezet, kilenctől huszonegyig" :-) Vagyis ez:

 

És amit az amerikai zeneipar (ipari zene) kezdett vele: 

 

 Lehetne egyébként szarabb is, de sajnos az a lesújtó szerep jut most nekem, hogy megállapítsam professzori címerem roppant hozzáértésével, hogy ezt az egész szemetet az egy Bach-téma adja el. Aztán hümmögjek egyet, szívjak a cigimből, és semmilyen kifogást ne halljak meg kislányos rajongásomban, és holnap reggel ismét arra ébredjek, hogy egy Bach-témát dúdolgatok. Mondjuk olyat, amit még sosem hallottam.

Maga a jelenség egyébként, ahogy a zene újrafeldolgozza önmagát, nagyon tetszik. Egyesek ezt annak bizonyítékának tekintik, hogy "a zene az ember nélkül is létezik", ami egy nagyon szép és tulajdonképpen megfellebbezhetetlen gondolat (persze -- nem is gondolat, hiszen nem kell hozzá az ember, valamint: persze -- nagyon otthonos is, ezért ki akarná megfellebbezni és mi oka lenne rá?), hm, és ha úgy vesszük, erre remekül rímel a legutóbbi Mozart-Beethoven összeesküvéselmélet, amelynek egyszer (remélhetőleg a közveljövben) természetesen a mélyére nézek majd. Viszont csak motoszkál bennem az, hogy itt nem a zene dolgozta fel önmagát (ellentétben egy nemrégi esettel), hanem csak lehúztak egy bőrt a jóöreg a Bachról, hogy ocsmány emberek ocsmány módon papírkötegeket csináljanak belőle, amelyekre számok vannak írva. De tekintsük úgy az egyszerűség kedvéért, hogy az egész legvége, hogy Bach eljut ahhoz az emberhez is, aki a sláger rádiót váltogatja a danubiussal, még akkor is, ha nem tud róla (-- jöjjön ide, elmondom neki:-).

Általánosságban nem akarok abba a hibába esni, hogy túlmisztifikálom teszemazt Bach hozzáadott értékét a zene létezőjéhez (mondjuk tehát ki: művészetét), és elvileg ha ezzel tisztában vagyok, akkor nem is fog bekövetkezni, egy esetet kivéve: ha már beleestem. Vajon? Apropó miért is mondják a szerelmesek, hogy "beleestem"? Kezd furcsa absztrakciós szintekre rendeződni ez a bekezdés.
Egyszer támadt egy olyan gondolatom, hogy szerelmes vagyok Bach zenéjébe. Ezt a következőképpen vezettem le (megjegyzem: nem tudom biztosan eldönteni, hogy ez mint axióma létezett már, vagy a levezetés következményeként vált világossá a tétel -- de talán ha nem tudom ezt biztosan eldönteni, akkor az első változat lép érvénybe), tehát a következőképp vezettem le: igaz, hogy különösebben nem vagyok "művelt", képzett pedig egyáltalán nem a zene témájában, de fogékony igen. Igaz, hogy hagyom áramlani köröttem azt, ami szeretne, és még sosem nyúltam kimondottan előadók vagy zeneszerzők után (amolyan "nézd, ez itt Erkel Ferenc, van róla elnevezve pár utca, meg mintha írt volna valamit a magyar nemzet örökségébe, nézzük meg, mit tud az öreg!"-jelleggel), hanem mindig ők kopogtak (és kopognak:-) nálam, én szeretettel fogadtam őket, behívtam mindenki egy pohár borra, és akkor viszont módszeresen kianalizáltam, ha kellett, kigyomláltam őket, asszimiláltam, s magamba olvasztottam ("engedtem, hogy") belőle azt, ami arra volt hivatott. Ezzel azt értem el, első és tulajdonképpen lényegi körben, hogy lett egy halom új barátom. Némelyeket befogadtam (nem mintha hontalanok lennének -- hacsak nem mindnyájan együtt élünk most már a zene végeláthatatlan senkiföldjén:-), engedtem s kívántam, hogy itthon legyenek velem, a reggeli fogmosás és az esti haszontalan blogolások alatt, másokkal randevúzom eseti jelleggel, egyesek pedig önállóan fel-felbukkannak olykor, néha egész váratlanul vagy épp sorsszerűen. Tehát elmondható, hogy nagy a jövés-menés itt a B. A. utcában.:-)
Szóval minden kedves vagy kevésbé kedves barátomról kiderült az idők során, mikor és mivel is tudjuk egymásból kihozni a legjobbat, és mindnek megvan az a néhány vagy több remek tulajdonsága, ami miatt lehet (és kell is:-) őt szeretni. Eddig világos.
Na mármost Bachról még nem volt szó, és itt akár abba is hagyhatnám, de nem teszem.:-) Emlékszem, mikor kerültem össze Beethovennel és hogyan, Chopinnel, Handellel, Glenn Goulddal (nehogy kimaradjon:-), manapság például Debussyvel és sorolhatnám -- na most, hogy Bachhal mikor kerültem össze, arra talán valamelyik előző életemben kéne keresni a választ.
Valahogy mindig úgy történt, hogy az általános hangulatom és létformám népszerű szóhasználattal élve "bevonzotta" őket, és velük és általuk teljesedett ki, majd a sallang levált róla, és megmaradt és beivódott az esszencia. És többnyire nagy pontossággal meg tudtam állapítani, mi ez az esszencia.
Na most, Bachhal az a helyzet, hogy az ember lánya minden további gondolkodás nélkül érzi "a" mindenre kiterjedő esszenciát, mégis kicsit olyan az egész, mint a nyers hurka -- nehéz rajta fogást találni (vagy minimum jó hentes kell hozzá?:-). Az-e Bach, ami a Szent Mihály Templomban a tétel befejezése után még hosszú pillanatokig zeng és kézzelfoghatóan jelen van? Az-e Bach, amiért a reggeli Újpest Központ felé menet megnéznek az emberek, miközben a második partitát hallgatom? Vagy ahogyan beszélgetek másokkal, miközben se híre, se hamva? Hm, vagy mindez a szerelmem evilági vetülete Bach zenéje iránt?:-) Nem tudom megmondani a végső okát, amiért szeretem -- és ez arra a könnyű következtetésre enged jutni, hogy ok nélkül történik mindez. Tessék, lányom, itt van, jobb, ha tudod, ez te is vagy. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy Bach zenéje egy kibaszott misztérium, amelyben (általában) elviselhetően jó élni.:-) (Mármint általában elviselhetően:-)
És hát -- ennyi. Ritkán talál az ember olyat, amelyre "csak oda" jegyet válthat a végtelenségig, és ráadásul nem unja vagy gondolja meg magát félúton. Ha másutt szakaszjegyeket kapok is, erre már lyukasztottam, csilingelt is, és mostanság egyre fokozódó sebességgel visz valami felé. Dead end, és egy kurvanagy betonfal?:-) Durva, hogy ma már egyszer ezt mondtam, de remélem, hogy literálisan bele is halok (végül is a végtelenségig kell menni, az meg máshogy nem:-), mert vannak dolgok, amikbe jó (és kell:-) belehalni.

(Mellesleg fizikai valómban már el is kezdtem, az összes nadrágomból elfogytam, de ennek ellenére vagy inkább ezzel együtt soha jobb formában nem voltam, vagy ha mégis, akkor sem.:-)

Mindezek után azt várná az olvasó, hogy mindeközben Bachot hallgattam, de az olvasó, ha ezt hiszi, téved, mert eközben Beethoven 7. szimfoniájának lassú tételének Jacques Loussier-féle feldolgozásait hallgattam, amely a mai délutánom megrendítő epizódja volt (nézd, megint küldött valamit a Dérikarcsi!), illetve egy elkövetkező poszt három pohár boros, fél doboz cigarettás témája lesz. 

Különben az van, hogy az elmúlt időkben mindenféle inspirációk hatására akkora szellemi potenciál gyűlt össze bennem, hogy lassan ideje lenne leuralni valamivel, ami némileg több, mint egypár haszontalan és rajtam kívül körülbelül senkit nem érdeklő blogposzt halott zeneszerzőkről. Még arra is gondoltam, hogy a karácsonyra betervezett két hét szabimból lenyesek, kiveszek pár napot, és arra fordítom, hogy kitaláljam, mire fordítom mindezt, még mielőtt el találna illanni.

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr32342366

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TobiaTeodora 2010.10.06. 10:47:31

Hát Szivi!
A szerelem vak, cserébe kifinomultabb a hallása.
A Jem szám meg király, mindig is az volt. :-)

Matt33 2019.05.17. 11:18:53

Üdv mindenkinek! Minden bizonnyal magamagamnak írom (ha nem is kávéházi szegleten, ugye:), de megosztanék egy mostani felismerést: már egy éve közeli kapcsolatba kerültem egy 60-as évekbeli klasszikussal, a Toys nevű, mondhatni Supremes-re hajazó egyslágeres girl grouptól (ezzel a romantikusan gügye címmel, hogy „A Lover’s Concerto”). És most utánanézek, igen, ennek is köze van Bach-hoz. A szerző(k) alapként ehhez nyúltak, g-dúr menüet, BWV Anh. 114: www.youtube.com/watch?v=9CL9Dwzh374. Végsősoron nem is Bachhoz kötik már, hanem egy bizonyos Cristian Pretzoldhoz. Ez a rövid kis darab Anna Magdalena (hopp, itt is egy Anna!), Bach második feleségének általa prezentált második ilyen „clavier-übung”-jában található, ami tulajdonképpen egy gyakorlófüzet, egy kompilált könyvecske - na jó, nem mondom fel a teljes wikipediás anyagot, ki lehet keresni. És akkor ismerjük meg ennek a vokálra átdolgozott, felturbózott változatát (elfogadható minőségben): www.youtube.com/watch?v=AGLshciXjxU. Nekem tetszik. Az eredeti sem a barokk zene hú-de-gyöngyszeme, a funkcióját tekintve ujjgyakorlat, de hallható, hogy a teljes szám, akárcsak a Jam esetében, erre az egy témára épül, annak is az első 8-8 ütemére, még a refrén sem külön-ül, tőle el, hanem mintegy egybeolvad, ezt viszi végig. Mégis meg merem kockáztatni, hogy többet ad hozzá, mint az eredeti, ha lehet ilyet mondani, ez a szar nem akkora szemét, vagy ez a szemét nem is olyan szar, hanem király. Bájos a háttérvokál fátyolos dú-dúzása alatta, a szólórész, ami variálja kicsit az alapdallamot, meg a végén az a crescendo-szerű lezárás. És tudjátok mi jutott még a plagizáló eszembe? Hogy milyen mókás lenne ilyen „comprehensive list”-et összeállítani, amiben számba vennék (nem az enyémbe), a huszadik és huszonegyedik század könnyűzene terméséből azokat a dalokat, slágereket, amit ilyen vagy olyan módon J.S. Bach ihletésűek, a teljesség igényével vagy anélkül. És akár azt is táblázatba foglalva, hogy egy adott dalban milyen mértékű az egyezés (melyik tétel? melyik téma?), és ezt oszlopokba lehetne rendezni, és kiderülne akkor az is, melyik a kedvenc, a favourite, a legtöbbet átvett darab. Na? Na? Mondjuk rajtam kívül nem tudom ki lenne olyan elvetemült, aki erre szívesen vállalkozna. (Egyébként, nem, ha belegondolok, még én sem vagyok ilyen megátalkodott. Még akkor sem, mint látható, this man has too much time on his hands…) De addig zárásként hallgassunk meg még egy, szívemhez-kamrazenémhez közel álló példát, hiteles bizonyítékául annak, hogy nemcsak a kommersz popipar nyúl szívesen effajta forráshoz: www.youtube.com/watch?v=z6ZJGaT30wk. (Élőben is: www.youtube.com/watch?v=iWJgJkVL0xM, kár hogy a közönség belerondított.) - jó kis jazzes-rockos átirat. És amiből ez táplálkozott: youtu.be/jtdZSYXR-00?t=688. E-moll szvit lantra (?), és ez a tétel a legnépszerűbb, pedig az az Allemande tétel… Azért szerintem ez a fuvolás szólam nagyon „üt”, és amúgy is, Jethro Tull, Ian Anderson, na… Bár az lehet a fáma, amiről volt is itt szó a kommentszekcióban (annagrammától, vagy tnsnames-től, innen is üdvözlöm) hogy mivel ez a verzió volt meg nekem előbb, évtizeddel előbb, még mielőtt újra fogékony lettem volna a klasszikus zenére, ezért ez élvez privilégiumot, és így mindig ez a hangzás lesz számomra a viszonyítási alap. (Van mindenféle pengetős verzió, például gitárral, John Williams játékában, ezt nagyon szeretem, igazán fülgyönyörködtető - kár, hogy ennek eddig csak az utolsó tételét találtam meg) Úgyhogy ezzel búcsúzom, pápá, good night, farewell! www.youtube.com/watch?v=fiqAGBkku5g

Címkék: agymenés könnyű nyuzik bach klasszik szeretnemszeret