...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

whatever - random mélyponti gondolatok


2010.11.06. 21:38 | annagramma | 1 komment

A nyár elején egy napfényes és langyos vasárnapdélutánon bekempeltem faterom dolgozószobájának padlójára. Ez közvetlenül azután volt, hogy megérkezett a várva várt Yamaha hifim, és azért vettem be magam a dolgozószoba padlóján egy párnára, hogy kiválogassam az évek során vásárolt, kapott, szerzett vagy egyszerűen csak úgy lett CD-k közül azokat, amelyeket hazaviszek lemásolni. Szóval körberaktam magam a rengeteg CD-vel, ahogy ott ültem a hifi tövében a dolgozószoba padlóján egy párnán, és elkezdtem kupacokba rakni a lemezeket, hogy egyszersmind rendszerbe szedjem őket a további felhasználás üdvös könnyítése végett. 

 
Ez ugyanaz a délután volt, amelyen a kezembe akadt a világtörténelem egyik legelképesztőbb borítója, az uralkodó, hogyan is nevezik annak a 16 színnek az egyikét?, azúrral, rajta valami felismerhetetlen, színvilágában az alapszínnel teljesen disszonáns, nyomasztó szoborcsoport hatását keltő grafika, és az egészen körülbelül Arial betűtípussal, talán arany, de mindenesetre teljesen ízléstelen betűszínnel, hogy Goldberg variationen. És ez minden, se kiadó, se kiadás éve, se előadó. Hát ez mi?, szólok oda a laptopján szöszölő öregnek, és nyúlok magam fölé, hogy kivegyem az előzőleg behelyezett, szimplán "Bach" feliratú lemezt (amikor arra ráleltem, felröhögtem, és mondtam fateromnak, akinek persze a CD-gyűjteménye, az enyémhez hasonlóan, nyolcvan százalékát Bach-felvételek teszik ki, szóval mondtam neki, hogy ennél már csak az lenne mókásabb, ha találnék egy "zene" feliratú lemezt is -- később természetesen találtam), és miután kivettem a "Bach" feliratú lemezt, beraktam a Goldberg variationen feliratút, és azonnal meghallottam, hogy ez az '55-ös Gould-felvétel, ezen a nóném, német vagy osztrák lemezen, amelyről még a fater sem emlékszik, honnan van, mint valami feladó és bélyeg nélküli levél az univerzumból, személyesen nekem címezve. És akkor, ahogy ott örültem, azt mondta, nekem adja, és lényegében ez lett zenei cédégyűjteményem első szignifikáns darabja -- minthogy a korábbi ősvideoton hifim nem volt alkalmas kompakt lemezek befogadására, poháralátétnek kár lett volna őket használni. 
 
Szóval azon a délutánon, amelyen bevettem magam a dolgozószoba padlójára, és az előkerülő valószerűtlen Gould-felvételt hallgattuk, én a lemezeket válogattam, és a számos Mozart és számtalan Bach között találtam egy halom haszontalan, úgymond retardált albumot is, tipikusan a Best of Mozart, meg A klasszikus zene tíz legszebb darabja, Klasszikusok Mesterművei és így tovább, amik valaha, valahonnan, szalaggal átkötve egy doboz bonbon kíséretében érkezhettek, valamint találtam egy másik halom úgymond orvosi zenei cédét. Ezt, hogy orvosi zenei cédé, tekinthetjük egyfajta sajátos műfajnak, amely rokon az előző kategóriával, azzal a különséggel, hogy nem kapható kereskedelmi forgalomban, hanem különböző gyógyszercégek promóanyagként készítik őket, amikor már unalmas a logózott golyóstoll, a C-dúr prelúdiumot meg a Moldvát és hasonlókat rakosgatnak rájuk, és olyan közhelyes címeket adnak nekik, mint "A zene is gyógyszer", meg "A gyógyulás dallamai" vagy mittudomén. Valójában érdekes és mókás lenne egy gondolatkísérlet, hogy vajon az Espumizan gyöngy kapszula puffadácsökkentő hatásához mely darabok járulhatnak hozzá a leghatékonyabb, vagy hogy háziorvosa a késői Beethoven-szonátákat javasolja az aranyérkenőcs mellé, de ezt talán majd egy jó bor mellett, amikor humorheroldnak érzem magam. 
 
Ma nem érzem különösebben humorheroldnak magam. A nap nagy részét a kertben két székből és a hintaágyból felállított bunkeremben töltöttem egy nagy, kockás pléd alatt, négy órán keresztül a hegedűpartitákat és -szonátákat hallgattam, és sikerült elérnem, hogy egyhuzamban legalább öt percig koncentrálni tudjak arra, amit olvasok. Akkor aztán öt-tizenöt percig az üres eget bámultam, és ez az egész olyasfajta repeat until.
 
A felvételen, amit hallgattam, gyakran hallani, ahogy Arthur Grumiaux ráhelyezi, majd leveszi az ujjhegyét a hegedű nyakáról a hangok lefogásához, és ez a tapogatás mintha egy további szólama volna a műnek, tap taptap tap, a zene szívverése. Nagyon megszerettem a hegedűpartitákat ezen az enyhe novemberi délutánon, ahogy ott üldögéltem a kertben, és a cicák futkostak a füvön, faterom pedig odébb egy ajtóval és asztalosceruzákkal szöszölt. 
 
Aztán lement a nap és kihűlt a kert, és be kellett jönnöm, hogy embereket lássak és elkerülhetetlen szavakat ejtsek ki a számon, macskakajáról, tejről, és senki de senki nem kérdezett semmit, és végül is minden családtagom szó nélkül elvonult tíz perccel azután, hogy bejöttem a nappaliba, és arra gondoltam, nem fair hazajönni és ezt csinálni velük csak azért, mert nem bírnék egyedül üldögélni a nyolcadikon egy lyukban. 
 
Aztán, ahogy itt ülök, nézek és szívom a cigit, faterom, aki viszont maradt, leült a zongorához, és játszani kezdett. És a következő húsz percben élete rögtönzését játszotta, ha engem kérdezel, és csak mi ketten voltunk itt, meg a csönd és a hangok, és nem beszéltünk semmit, és mégis az ő volt az egyetlen, aki megértette, és odaült a zongorához és játszotta a szomorkásat, ami miatt anyám mindig kizavarja, és amit én úgy szeretek, és csak játszotta, én pedig csak szívtam a cigit és bámultam a létbe, és nagyon, nagyon jólesett, hogy legalább egyvalaki van, aki érti, és aki eljátssza nekem zongorán, és folytak a könnyeim, és ő meg csak játszott és játszott, nagyon szépen, én meg csak ültem és sírtam, nagyon szomorún és csöndben. 
 
És aztán ideül, ne legyél bánatos, szöszi, az élet az ilyen, mondja, és nem próbálja a sok közhelyes szart, amit mindenki, akinek fingja sincs, milyen az élet, hanem inkább visszaül, és játszik tovább. Nekem. És én egy picit megkönnyebbültem. 
 
És az jutott eszembe, hogy talán a zene az egyetlen, amivel megőrizheti az ember lánya az emberségét ahelyett, hogy apatikussá, közönyössé és ily módon érzéketlenné, vagy bekeményedetté, cinikussá és oly módon érzéketlenné váljon. Hanem maradjon ember, és ahelyett, hogy a halom díszes szopást arról tudomást sem véve kizárná, vagy lenyomná egy széfbe a tudat alá, harapjon egy embereset abból a szaros szendvicsből, ízlelgesse, rágja meg tisztességesen, és azután nyelje le szépen. És köszönje meg a végén, mert úgy illik, és örüljön neki, csupán azért, mert ez a jó, és nem azért, mert értelme volna. Talán ez az, amire azt mondta nekem egyszer valaki, hogy hitelesen élni. 
 
Jobb kurvára nem lesz attól, ha négy, vagy ha huszonnégy órán keresztül hallgatom a hegedűpartitákat, sőt lehet, hogy rosszabb lesz, de mint tudjuk, nem az előjel, hanem az abszolútérték számít. És nem megszünteti, hanem elfogadtatja, és addig nyom le, amíg meg nem tanulod elviselni. Mert csak úgy lehetünk, hogy a kedvencemet idézzem a jó öreg Popitól, saját magunk és embertársaink számára elviselhetően boldogtalanok. Úgyhogy, közhelyes orvosi cédék ide vagy oda, talán az aranyérre ne kenegessük, de minden másra ott.... a zene.
 
Talán valahol itt kezdődik a gennyes hányadék összekapirgálása mokkás kanállal. Well done, Anna... 
 
Szerintem a-moll. (Ez az Arthur is szép ember, nem? Úgy találom, mindenki szép, aki jó. Azért szép, mert jó.)
 

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr932429276

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tnsnames.ora 2011.07.31. 19:07:54

Nagyon jó felvetés. Bár én nem becsülném le a válogatás erejét, jelentőségét. persze ezt nem lehet hübelebalázs módjára csinálni. Ahogy szimplán ajánlani sem. van egy film High Fidelity, az pont egy ilyen kazettára válogató 30 éves örökgyerek srácról szól, persze ő nem Bachban utazik, hanem rockban. ha Bachban utazna, még ajánlanám is neked a filmet, így nem, mert nem átélhető ebben a kontextusban.

A téma a klasszik blogon is előkerült, ráadásul elég pechesen. 10 legszebb lélekzene, vagy mi volt a válogatás szempontja. Én akkor is azt írtam, most sem tudok mást mondani, hogy a terjedelmet jól kell megválasztani. Éppúgy rossz a legjobb 50 Wohltemperiertes Klavier prelúdium és fúgáról beszélni, mint a legjobb 5 romantikus nótáról. Egyáltalán milyen készletből válogasson az ember? ;)

Címkék: agymenés nyuzik bach klasszik hétköznapi makogás szeretnemszeret tűnőd