...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

Búcsú Chopintől (Bogányi Gergely, Chopin-összes, Müpa)


2010.11.28. 21:34 | annagramma | 11 komment

Történetesen pont azt találtam mondani a héten, hogy csak egyetlen giccsesebb dolog van egy fehér zongoránál -- egy fehér zongora, amelyen Richard Cleyderman játszik. Mégis, amikor Bogányi Gergely este nyolckor visszatért a Müpa színpadára alufóliába öltözve, Richard Cleyderman helyett Bastiano Coimbra de la Coronilla ("-- y Azvedo!") jutott eszembe, a Nincs kettő négy nélkül Terrence Hill alakította nyápic kis, khm, hátszóval... de például a banyának mellettem, neki meg a bádogember jutott eszébe az Ózból.

Mindez este nyolckor történt, azután, hogy egy etapot már végighallgattam a nagy vállalkozásból, mely során Bogányi Gergely két nap alatt a Művészetek Palotája hangversenytermében végigjátssza Chopin összes szólózongora-művét. Valójában mikor e sorokat írom, Bogányi még mindig a Művészetek Palotájában nyomja a nyomnivalót – de én már nem vagyok ott. És többé – hah! – nem is leszek.

Pedig a tegnapi nap tökéletes volt. Derűsen és nyugalommal keltem, beszereztem néhány magára régóta várató holmit, kedvtelve sétálgattam a budapesti napsütéses hűvösben, betértem a Jókai téri Kiadó kocsmába, hogy néhány tejeskávé mellől bámuljak a budapesti napsütéses hűvösben mászkálókra, és kedvelt blogjaimat olvasgassam, míg csak el nem indulok kétszer másfél óra reménybelileg kellemetes Chopinre és Bogányira. Semmi extrára nem készültem, minthogy Chopin sosem tudta kihozni belőlem azt az extázist, mint amit adott esetben egy Bach-előadás képes, de nem is ez volt az alaphang – az alaphang az volt, hogy beüldögélek a Müpába és meghallgatgatom az egészet, mint akinek nincs jobb dolga, mint ahogy nem is volt. És hát ilyen értelemben mission accomplished, de azért ennél némileg mégis több – kevesebb? – történt.

A plusz jegyemet, amely esetleges felhasználására továbbra sem alakult ki emberi lénynek képessége, további tetszőleges használatra leadtam a jegyszedő srácnak, cserébe, hogy olyan fiatal és szép volt, és sok idő nem is telt bele, hogy megérkezzen a szórakozott öregasszony, aki eggyel korábbi előadásra érkezett, mint amelyre a jegye szólt, és akivel így jótékonyak voltunk én és a szép teremőr. Beszédes kedvében volt a hölgy, én pedig laza, úgyhogy kedélyesen csevegtünk egy kicsit, míg Bogányi akkor még kerekített vonalvezetésű bölcsészzakójában be nem lejtett.

És aztán elkezdett játszani. És a következő másfél órában semmi, de semmi nem történt. Azon kívül, hogy egypár problémás egészégű vén arc periodikusan és irritálón szipogott és krákogott, meg hogy szokásos Müpa-norma szerint általánosságban nem tudtak viselkedni az emberek, ugyanis folyamatosan tapsolási kényszerük volt. Eképesztő, de többször megtörtént, hogy a zongorista leütötte az utolsó akkordot, gyakorlatilag még vissza sem rendeződött a testtartása, és az emberek mindenféle szégyen nélkül, egészen pontosan beletapsoltak a hangba. Bele a hangba, érted? Kemény.
Képtelen vagyok megérteni, mi válthatja ki ezt a spontán és minden jel szerint leküzdhetetlen ingert, amely a kezük összecsapására készteti őket, mikor még az utolsó akkord ott időzik a levegőben, vagy halálpontosan még szól. Elképzelem, ahogy otthon meghallgatnak egy Mozart-szonátát Richtertől, és a végén felállnak a fotelből és állva tapsolnak, a nagymutter felriad, a macska meg bámul, hogy wtf. Mintha valamiféle kollektív elsőzőverseny folyna a netes fórumokhoz hasonlóan, és az lesz a legmenőbb, aki leghamarabb tapsolja el magát, meg aki először érzi az elérkezett pillanatot a felálláshoz és egy artikulálatlan „BRAVÓ!!” bekiabálásához. Röhej.

Szerencsére ezúttal csak maga a jelenség döbbentett a fagyott földig, mert máskülönben nem volt mit elrontson, ugyanis nemes egyszerűséggel halálra untam magam a koncerten. Szó se róla, Bogányi nyilván jól adta – ahogy azt az arisztokratikus arcélű, szépen megöregedett estélyis dáma is lelkendezte a teremből kifelé menet: „én harminc év alatt, esküszöm neked, Julcsikám, még a Carnegie Hallban sem hallottam soha senkit így játszani Chopint!”. (Az jutott eszembe, amikor az Oscar c. film végén Stallone mondja a vén bankárok egyikének: "Mert még túl fiatal!") Szóval jól adta a Bogányi, bár nekem az Érdi Tamás visszafogott, romlatlan előadása jobban tetszett, de talán pont azért, mert az nem az „autentikus” Chopin, hanem valami, úgy mondanám, kevesebb. De mindegy is, nem erről van szó. Arról van szó, hogy, azt hiszem, én sosem szerettem Chopint.

Már az Érdi Chopin-Liszt előadásán is minden, amit el tudtam mondani róla azon túl, hogy élveztem egy végre kevésbé érzelgős-hisztérikus interpretációt hallani, hogy képtelen volt lekötni a figyelmemet, és erre akkor elég jól rákontrázott a második részben érkező Liszt. Ezúttal viszont kétszer másfél óra töménységével adagolták a vérbajt, és bár a program felét nem ismertem jól, minden az unásig ismertség közömbös hatástalanságát gyakorolta. Ezen megfelelő társaságban nyilván jól el lehetne vitatkozni, de megfelelő társaság híján csupán a saját magánvéleményemet makoghatom az éterbe, és a magánvéleményem az, hogy Chopin szép, esztétikus, kellemes és olykor még talán magávalragadó is, de nem valódi. Az én szubjektív valóságomhoz semmi köze, ezért képtelen vagyok megélni, és lényegében nem is túlzottan akarom. Ahogy üldögéltem a földszinti hátsó traktus első sorában, a buddhizmus én-élménye jutott eszembe, amikor az érzelmeket az emóciók és a tiszta érzelmek csoportjaira bontja, melyek közül az emóciók azok, amelyek csupán „összezavarják a tiszta tó vizét”. Hát valami ilyesminek hatott, és a magam részéről engem nem tudott úgymond „kimozdítani”. És nem csak ezen az estén.

A koncert után a Castro nevű kocsmában copfos cimborámnak az alkohol allegóriáján próbáltam vázolni a helyzetet, hogy az elfogyasztott vodkái után is megértse. Ha veszünk egy hozzánk hasonló életutat bejáró fiatal (műszaki) értelmiségit mint állatorvosi ló, azon szépen levezethető az alkohol különböző formáinak megjelenése, tündöklése és bukása: az ízlés formálódása, nemesedése az idő függvényében. Nem mennék bele a gyakorlati vonatkozásokba (anyagi helyzet, ugye, és a többi), de bizonyára mindenki tinédzserönmagára ismer valamely likőrben, vodkanarancsban, édes borban, olcsó sörben, vagy a számomra e korszak abszolút metaforájában, a VBK-ban. Legtöbb esetben persze az ember kinövi a VBK-t, vagy úgy, hogy kivonja belőle a bort, vagy úgy, hogy a kólát, lényeg a lényeg, (tfh) a bor marad, és tapasztalataim szerint szép fokozatosan túllép az ember az édes merlot-n, és előbb vagy utóbb kiköt valami testes (vagy épp könnyű) száraznál. Na most, én mindig szerencsésnek éreztem magam, ugyanis a gimnázium alatt nem volt sok közöm alkoholhoz (no jó, néhány vodkanarancs azért természetesen nálam is beficcent), majd amikor már lett, valahogy azonnal és észrevétlenül szintet léptem (köszönhetően talán a pont egy korosztálynyival idősebb társaságnak), és eltekintve az alkalommal járó fesztiválsöröktől és fesztiválfröccsöktől, valahol az Irsai Olivérnél indultam, és valahogy egyetemesen kimaradt ez az egész VBK-korszak.

Most nyilván néhányan ököllel ütnék az arcomat, hogy épp csak azt nem mondom, Chopin a zene VBK-ja (különben is tudjuk, hogy ő a poétája – hát igen), de egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy ha valaki egyszer is belehallgat Lisztbe vagy, hogy ne mondjam, Rahmanyinovba, soha többé nem lesz képes komolyan venni Chopint. És a tegnapi napon, ahogy álmosra untam magam az amúgy nyilván klassz koncerten, és közben azon a friss-ropogós Richter-DVD-n járt az eszem, ami a táskámban figyelt, egyszerűen rájöttem, hogy sosem szerettem Chopint, és már nem is fogom.

És hogy Chopin sem szeretett engem, az abban a sorsszerűségben mutatkozik meg, amellyel validálta a gondolatot. Ugyanis életemben először, úgy két évvel ezelőtt a Művészetek Palotájában, ugyanabban a sorban, ha éppen nem pontosan ugyanazon a széken hallottam élőben Chopint, méghozzá az Esz-dúr noktürnt, amit véletlenséggel Bogányi Gergely játszott ráadásként Csajkovszkij b-moll zongoraversenye után. És amikor tegnap este ugyanaz a Bogányi Gergely zárásképp belekezdett az Esz-dúr noktürnbe... az ugyanabban a sorban, ha éppen nem pontosan ugyanazon a széken annyit jelentett: hát jó. ennyi volt neked s nekem.

Így Bogányi Gergely Chopin-maratonja nem csupán a hivatalos búcsút jelentette a nemzetközi Chopin-évtől, hanem az én nem igazán drámai, nem igazán jelentékeny, személyes búcsúmat is, legalábbis ami a Chopin-koncerteket illeti. Ágyő!:-)

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr942478612

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vargarockzsolt 2010.11.29. 07:31:33

Na most, ez: "A plusz jegyemet, amely esetleges felhasználására továbbra sem alakult ki emberi lénynek képessége..." számomra kissé rejtelmes félmondat, viszont a többi tetszett, bár azért volna egy kérdésem. Miből gondolod, hogy az művészi produkció, ha valaki eljátsza az összes Chopint? Az inkább sportprodukció. Ettől még, persze, szíved joga idegenkedni Chopin romantikájától, csak talán nem pont egy ilyen "előadás" után kéne a végkövetkeztetésre jutnod. Ami piaológiai eszmefuttatásodat illeti, az ízlés dolga, és itt csak arra utalnék, hogy a konvenciók követése és a konvenciók felrúgása is konvenciók függvénye - ami kissé zavarosan hangzik, de nincs kedvem részletesen kifejteni, viszont az volna a konkluzió, hogy a boros kólának és Chopinnek is meg van a maga helye, és a száraz szekszárdi vörösbor és Bartók zenéje is unalmas tud lenni egy idő után - ha a csapból is az folyik.
Üdv: VrZs (Richard Cleyderman? Brrrrr!)

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2010.12.01. 12:39:22

A rejtelmes félmondatokkal nem kell foglalkozni, az csak öncélú életrajzi makogás...:-) (tehát csak abban különbözik a többitől, hogy életrajzi.:-)

"Miből gondolod, hogy az művészi produkció, ha valaki eljátsza az összes Chopint" -- én egyáltalán nem gondolom ezt, de többek közt ebbe is, meg a VBK-jelenség egyéb aspektusaiba is lusta voltam komolyabban belemenni, ettől tré is lett az írás, elismerem, de az ember néha fáradt.:-)

Szóval a minap pont a Müpa kiadványában lévő interjú kapcsán méláztam el ezen, hogy mi is az, hogy művészi. Feltesznek benne egy olyan kérdést, hogy "művészi vagy emberi szempontból" érzi-e kihívásnak a dolgot, és akkor válaszol, hogy hát művészileg. És akkor azt gondoltam, hogy hejj, ha ő ember is, meg művész is, és én meg csak ember vagyok, akkor fakk, mostantól én is művész leszek, és mondjuk az lesz a művészetem, hogy a legerotikusabban tudom szívni a százas cigarettát, és amikor tökélyre fejlesztettem a dolgot, akkor majd azt csinálom, hogy egyhuzamban elszívok egy karton Eve-et (csak hogy fenszi legyen, ugye), de nem csak úgy elszívom, hanem persze erotikusan szívom el elsőtől az utolsóig, hogy mindenképpen a művészi énemnek jelentsen kihívást, és ne mondjuk egyből csak az onkológusomnak. Szóval nekem köbö ez a véleményem arról, amikor arról van szó, hogy művészileg.

Egyékbént utólag összeállt a kép, hogy tulajdonképp a Bogányiról nem vagyok igazán jó véleménnyel, már az olvasott/látott interjúk alapján. Mert például mi a túróért ne lehetne Chopint háttérzenének használni? Én a hétvégén a francia szvitekre sakkoztam, mert úgy esett jól. Nem is tudom, olyan... naszóval művész. :-D

vargarockzsolt 2010.12.02. 21:41:58

Köszi, hogy válaszoltál, és most már értem azt, ami érthető. Bogányiért én sem vagyok oda (bár azért jobb mint Cleyderman), és eszembe jutott, hogy a Molyon írtam egy észlelést (ez olyasmi, hogy észleljük és leírjuk mások közterületi olvasását), amelyben ő is szerepelt, és ezt most idemásolom (bocs): "Gyulafi József: Nagy kerékpáros túrakönyv II.
2010. 03. 19. este 6 és fél 7 között a váci művelődési központ előcsarnokában olvasta egy farmernadrágot, farmerdzsekit és fehér edzőcipőt viselő, hosszú barna hajú, fiatal srác. (A büféből figyeltem.) Az előcsarnok lassan megtelt, a Váci Tavaszi Fesztivál nyitóhangversenyére jöttek az emberek. Minden férfi sötét öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben – úgy nézetek ki, mint valami nemzetközi pincértalálkozó résztvevői. A nők is nagyon elegánsak voltak, és egy se volt köztük ötven évesnél fiatalabb.
A koncert jó volt, Chopin F-moll zongoraversenyét és Dvorák Újvilág szimfóniáját játszották: a helyi Liszt Ferenc, és a városi szimfónikusok. A olvasó srác volt az egyik klarinétos, de már ő is öltönyben, és a könyv sem volt nála."
Üdv: VrZs

desirée 2010.12.10. 14:07:30

Szia! Érdekeseket írsz, és örülök, hogy hozzáértőként véleményezed, nem úgy, mint a Müpa - közönség "szépen megöregedett" nagy többsége... (tisztelet a kivételnek)
A VBK-s hasonlatról jutott eszembe egy dolog. Én 15-16 évesen kezdtem el komolyabban érdeklődni az irodalom iránt, és az első bizonytalan tapogatózások után, már valamennyire tájékozott ízléssel hevesen és olthatatlanul beleszerettem Kosztolányiba. Amikor erről beszéltem a magyartanárommal, sokat sejtető, lenézéssel vegyes mosollyal valami olyasmit mondott, hogy "majd kinövöm én őt", mármint Kosztolányit, és rátalálok az igazira - aki szerinte elsősorban Ady. Gondoltam, biztos igaza lehet, ezért kissé szomorkásan bár, de tovább szerettem Kosztolányit, várva, hogy mikor kell búcsút intsek neki.
Most 23 éves vagyok, és a várva várt nagy szerelem Adyval még mindig nem jött el, pedig igazán tettem érte. Megismertem, megértettem, de nem. Kosztolányival pedig nemhogy elmúlt volna, de egyre mélyült, és azt gondolom, őt már sosem fogom kinőni.

Ugyanígy hiszem, hogy egy Liszt sem mérhető össze Chopinnel, nem lehet Chopint kinőni, és továbblépni, mert már nem "komolyan vehető". Azt gondolom, hogy Bogányi, aki Lisztben is épp annyira elmélyült, már tovább lépett volna, ha szükségét látja. A zene igazsága a lényeg, ami vagy van, vagy nincs... Chopinben talán nehezebb észrevenni, mert a dallamai az ember fülébe másznak, könnyűek, erőfeszítés nélkül egy kellemes, kissé szirupos zenének tűnnek. Lisztre muszáj figyelni, meg kell fejteni, érteni. Háttérzeneként idegesítő lenne, mert azon a síkon nem élvezhető. Chopin zenéje lehet sláger és remekmű is, attól függ, hogy hallgatjuk. Mint a Für Elise. Ami akár kapucsengő is lehet... :)
Amúgy kár, hogy hátul ültél, a színpadhoz közel talán több árnyalat, finomság érzékelhető volt, ami segített ahhoz a "mélyebb" figyelemhez eljutni.

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2010.12.12. 22:03:04

@desirée: Helló,
nem tudom, hogy értetted a hozzáértőt, de mindenképpen tévedés lesz.:-) Én valójában nem értek a hozzá, nyilván ezért írok a róla. Így aztán a magam laikusságában megengedhetem azt a luxust, hogy leírok bármit, ami csak kihullik a fejemből -- tiszta tudatában a vélemény és a segglyuk közismert hasonlatosságának, valamint annak, hogy a leírtaknak nincs túl sok közük az úgynevezett "valósághoz" (és nem is kíván lenni).

Ebben lényegében az a fun, hogy ha én vagy bárki más (aki mondjuk nem az Allgemeine Muzikalische Zeitung vagy akármi más szakzenei szakrovatának szakkritikusa) azt írja, hogy minden tisztességes embernek spontán el kéne élveznie, ha két hangjegyet elolvas Chopintől, vagy ha ugyanez azt írja, hogy nevezett egy szimpla seggnyaló kis buzi volt, vagy ha bármi mást, ugyanúgy igaza lehet, sőt megkockáztatom, van... (és ha meg az Allgemeine Muzikalische Zeitung szakszakmunkatársa írja ugyanezt, az csak annyiban különbözik, hogy n-szer több anyázást kap érte:-). Gondolom, ez nem az igazság, amire te gondoltál, de akár ez is lehetne.:-)

Szóval egyszerűen annyi az egész, hogy kiderült: én különösebben nem vagyok oda vagy vissza Chopinért; és ez rólam sokat elárulhat, de szvsz Chopinről lényegében semmit, hacsak nem azt, hogy á igen, Chopin az a zeneszerző, akiért annak a tróger blognak az írója nincs se oda, se vissza.:-) De például épp a hetekben rendeltem meg egy a Chopin életéről szóló dokumentumfilmet, mert amúgy érdekel. És ez még csak nem is ambivalens énszerintem.

Így aztán teljesen igazad van, ha azt mondod, például Liszt és Chopin nem komparábilis (ahhoz nyilván valami objektív mérce kéne, ami pedig önmagában kizárt), viszont a bennem keltett érzetük számomra az, és ennél többről nincs is szó -- illetve most már van, mert ezek szerint a tebenned keltett érzetek is némiképp összehasonlíthatók az enyéimmel.

Különben örülj, hogy nem ültem elöl, netán melletted, mert még véletlenül el találtam volna sütni valami terminátoros poént a bádogemberre, és akkor annyi a mélyebb figyelemnek.:-)

Köszi egyébként a kommentet (hm kezdem érteni, miért van ilyen kevés:-), és elnézést a közönségességért, de ma ilyen napom van. :-)

anna

desirée 2010.12.18. 22:15:50

@katalin_anna: a hozzáértőt úgy értem, hogy úgy tűnik, rendes mennyiségű zenei ingernek vagy kitéve/teszed ki magad, és nem sajnálod az erőfeszítést figyelni is rájuk :) E kettő szerintem önmagában is elég, hogy valakinek joga legyen a véleményalkotáshoz. Ennek hiányában viszont azt gondolom, nincs... és ezért örültem, hogy bár marhára nem értek egyet veled, ugyanolyan jogokkal rendelkezünk legalább. (Sőt, te talán többel... de azért én is valamennyivel :)
Értem én, hogy személyes vélemény volt ez a "tudósítás", igaziból arra az egy mondatra reagáltam, hogy "ha valaki egyszer is belehallgat Lisztbe vagy, hogy ne mondjam, Rachmanyinovba..." , mert én valaki is vagyok, meg bele is hallgattam, mégse következett be a jóslat... Bár Chopin nekem sem a kedvencem, és a 2 nap alatt mindössze úgy 3 "csúcsélményem" lehetett (habár az a legigazibb fajtából). De azt gondolom, hogy ha egy művész (most Chopin) akár egyetlen egyszer is képes csúcsélményhez juttatni, bármily kicsi dologgal (egy metaforával, dallammal, egy festmény csücskével), azt nem tudom a művészi voltában többé kisebbíteni. Mondjuk, hogy Chopin engem 10-ből 3-szor rázott meg. Liszt 10-ből 6-szor. Ottlik 10-ből 8-szor. Ez a személyes része a dolognak, hogy kit hányszor. De az, hogy megráz-e egyáltalán egyszer is, vagy sem, az a fő kérdés. Egy művész vagy a "megrázósok" közé tartozik, vagy nem. Bár utóbbit én nem is nevezném művésznek. Így értem az igazságot, amit vagy elérnek a műveikben akár egyetlen pillanatig is, vagy nem. Chopin életművét majdnem egészében végighallgatva, többször is elérte, ami hatalmas dolog. Az, hogy Liszt nála is több alkalommal éri el, abszolút mindegy. Ezért gondolom, hogy nem lehet túllépni egy művészen, aki akár csak egyszer is megmutatta, hogy köze van ehhez az igazsághoz.
Bár úgy érzem, nálad Chopin egyszer sem ütötte meg ezt a szintet... Vagy igen? :)

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2010.12.24. 01:07:37

@desirée: ööőő, erre még akartam válaszolni, de már nem tudom, mit. Szóval igen, jól is látod meg nem is:-), de különben legjobban az a film vág most hirtelen témába, amiről az előbb írtam posztot, abban a fickó ("gyakorló Chopinjátékos") elég jól és jó érzékkel körülírja nagyjából azt, amilyennek én is látom. Ha van kedved s időd, nézd meg, mert amúgy is nagyon klassz film.
Különben most épp kivettem két Liszt-CD-t is a zenetárból, és alig bírok leállni hallagatni őket.:-)

Lamantinka 2011.03.02. 17:50:21

@katalin_anna: Rémes közönségesség jár át, nem titokzatos félmondatok. Hanem sokat akar és jópofán, de szánalmas végeredménnyel. Értelmetlen, félművelt és közönséges. Kulturális mint a blog címe. Bravó.A zene érdekelt, a teremőr, a Művész, vagy a divathét?
S Popper mint pasi?
Te vajh mi lehetsz, hogy így le mersz szólni náladnál nyilvánvalóan többet megélt emberkéket? Egy csöppnyi önvizsgálatfélét ajánlok.

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2011.03.04. 21:15:51

@Lamantinka: Mindazt, amit épp az e poszt hárommal korábbi kommentjében kifejtettem, minek is írnám le újra -- viszont azon túl mit mondhatnék erre? :-)
No offense tényleg, de a személyeskedő, és szándékosan goromba kommented mennyivel több a semminél, amit ugye én irogatok errefelé, a saját kis különbejáratú szemétdombomon? Mert ha mondjuk ez volna a mérce, akkor welcome to my club. :-)

Mellesleg az egy jó kérdés szerintem, hogy mi érdekelt -- mostanában töprengek azon, mit jelent a mai embernek, aki bármikor leemelhet egy CD-t, sőt DVD-t a polcról, egy koncert, és alighanem mást, mint élő audiovizuális élmény. Eszvéesz. Persze a te véleményedre is kíváncsi vagyok, amennyiben van kedved megosztani velem.

Pável · http://pavelolvas.blog.hu/ 2012.11.07. 17:34:26

szóval Anna így szakított Fridrikkel.. :)

"Amikor erről beszéltem a magyartanárommal, sokat sejtető, lenézéssel vegyes mosollyal valami olyasmit mondott, hogy "majd kinövöm én őt", mármint Kosztolányit, és rátalálok az igazira - aki szerinte elsősorban Ady. " - sz'tem a jófej írófélék éppen ezektől a rajongóiktól irtóznak a leginkább.

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2012.11.08. 01:23:13

@Pável: hehe, erre nem is emlékeztem. Ma azt mondanám: na ja, pont úgy, ahogy Esterházy Péter is kinőtte ugyebár.

Különben tervezem, vagy inkább egy idővel ezelőtt terveztem egy rehab-cikket Chopinről (és közben Lisztet viszont nagyon hamar sikerült úgynevezett "kinőni"), de hát ... jajj, de undorító szó ez, hogy tervezni, és de szar ez, hogy az ember mendegél a kor poros útján, és szép lassan elmúlik megélni a gondolatait. A vége az lesz, hogy kigondolni is megszűnik őket.

Címkék: koncert agymenés nyuzik chopin klasszik