...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

geometria innamorata


2011.04.24. 19:02 | annagramma | komment

Az inkább hírhedt Sebestyén Dorottya, utólag azért szép emlékű fizikatanárom annak idején az első fizika előadást valami szerda reggeli nyolc órakor a nagyelőadó vásznára kivetített Lépcsőn fel és le című Escher-litográfiával kezdte, s azzal, hogy a következő félévekben többek közt azt fogjuk szépen megtanulni, hogy ezzel ellentétben hogyan működik a valóság. 

Tegnap délután ráakadtam a Sony egy újkeletű PS-játékára, amely viszont pont azt mutatja be, hogyan működik az Escher-féle lehetetlen valóság. A játékmező egy látszólag klasszikus, rögzített 3D térbeli gerendaszerkezet, amelynek a tömegközéppontja viszont valahol a képernyő alatt van. Ránézésre olyan, mintha sok különálló legódarabka lebegne egymáshoz képest rögzített pozícióban a térben, mint valami modell darabkái, feszülten várva arra, hogy összeillesszék őket. A játék lényege, hogy egy fehér, az autóbalesetek modellezésére használatos bábuhoz hasonlatos emberkével a pályán összeszedjük a szürke, füstölgő többi emberkét úgy, hogy a gerendaszerkezetet a három tengely mentén (bár a függőlegesen csak limitált fokban) mozgatjuk, úgy, hogy a gerendákat a beálló optikai csalódások révén összeilleszthetjük, egymáshoz képest a "valódi" pozíicótól különböző helyzetbe hozhatjuk. Ez úgy lehetséges, hogy a rendszer geometriai ábrázolása, amely persze valójában 3D-nek ható 2D, elmulasztja pótolni a leképezés elveszített információit, mint péládul a perspektivikus torzulás, s ezáltal a lehetetlen tárgyak és szerkezetek világába csöppenti a háromdé agyat. 

Itt egy rövid demó és az "A", tehát a legelső szint végigjátszása, amelyet már nézni is szerintem érzéki örömöt (és csalódást:-) okoz. 

 

 

 Amint a videókon is látszik, a gerendaszerkezetben vannak dobbantók, amelyek a gerenda fölé és némileg előrefelé dobják, valamint lyukak, amelyek a gerenda alá ejtik az emberkét, valamint az "amiről nem tudunk, az nincs is" elv szerint a hézagok nem léteznek, ha az adott nézetben nem látszanak. 

A videóról, azt hiszem, nem üt át az a hihetetlen komplexitás, amelyet egy-egy mozgás megtervezése szükségel, és az a gyakorlatilag erőszak, amelyet ehhez alkalmaznunk kell magunkon a játékhoz. Én leültem a legelső pályámhoz (akkor még nagy képpel sokkal bonyolultabbat választottam, hogy aztán visszakulloghassak az easy-re..:-), és ahogy elkezdtem forgatni az ojjektumot, beleszédültem. Mivel semmilyen külső viszonyítási pont nincs, a rendszer egy teljes, önálló univerzum, amelyben minden ismeretünk a világ működéséről téves, használhatatlan, sőt hátráltató. A logika szűkölve kuporog a gerenda sarkában -- míg el nem kezd adaptálódni. Nem kívánnék belemagyarázni semmit, mert az emberkénk lehetne akár egy strandlabdákat gyűjtögető lila pingvin is, de már az első pillanatban az az érzésem volt, hogy a mi fehér emberkénkben a megvilágosodott elme szabadítja fel a mozgásképtelen, szürke, elvesztett lelkeket a végtelen lehetőségek birodalmában, amelyet ők nem bírnak, nem mernek használni. 

Azt kell mondanom, hogy messze a legzseniálisabb számítógépes játék ez, amellyel valaha találkoztam; azt hiszem, Escher olyan lángoló szemekkel tépné ki a kezemből a kontrollert, mint Beethoven a hallókészüléket. Arra kéri az agyat, hogy szabaduljon meg a tapasztalati prekoncepcióitól, és engedje el magát a paradox valóságban, sőt azonosuljon vele és használja azt az egyetlen valóságként. Magamon azt vettem észre, hogy ez ellen rendkívül erősen tiltakozik mind az érzékelés, mind a gondolkodás, és azzal próbálja kicselezni a játékot, hogy folyton a "benne lévő trükköt" kihasználva és észben tartva próbálja beletuszkolni az aktuális helyzetet a maga tapasztalati valóságába. Mondjuk megtalálja a megfelelő pozíciót, ahol egy generenda egy másik fölöttinek tűnik, amelyre így az ember ráugrana a dobbantóról, pedig észre kellene venni, hogy pontosan ugyanaz a gerenda a másik alattinak is tűnhet, ha éppen azt akarnánk. Tehát fölötte is van, alatta is van, és (pl. az érzékelt originál pozícióban) egyik sem, s mindez egyszerre. 

Ebben a valóságban az eredeti pozícióhoz való ragaszkodás haszontalan (merthogy az nem létezik többé, amint egyszer is elmozdítjuk a rendszert), sőt tulajdonképpen ez az egyetlen paradox tényező: az egyetlen illogikus elemet mi magunk visszük bele saját logikánkkal.
Vagyis ha megszabadulunk attól, hogy az objektív érzékelésből kiindulva (azaz hogy a dolgok relatív elhelyezkedése állandó és fix) az ellentmondásokat próbáljuk mi magunk átverni és kihasználni (azzal, hogy "úgy csinálok, mintha"), s helyette elfogadjuk, hogy a rendszer önmagában ellentmondásmentes, akkor a korlátainkon túli végtelen lehetőségek csodálatos világa nyílik meg. A szubjektív valóság mint egyedüli élettér és létező. How fantastic is that. 

Sajnos amúgy is és pillanatnyilag meg főleg korlátozott agyi kapacitásom nem sokáig bírta türelemmel a kiképzést, úgyhogy folyamatról még nem számolhatok be, de szerintem eszelős dolgokat képes tenni ez a játék az emberi aggyal, s viszont. Talán holnap ölbe veszek egy tisztességes darab húsvéti sokát, és leülök elé, s kivárom, vajon én is szürke, elveszett léleké válok-e a végtelen, lehetetlen térben. Mármint abban is. 

A tétlen ész még mindig az ördög kedvenc játékszere. 

***

A margóra: a játék mellé meglepően igényes soundtrack tartozik egy japán fickó írta vonósnégyes-darabokból, ízelítőül a nekem legjobban tetsző darab:

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr362852487

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Címkék: agymenés nyuzik hétköznapi makogás mókaság jácc