...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

Bach-kantátákat -- Rummel-Bach átiratok


2011.05.17. 01:01 | annagramma | 3 komment

Mondanom sem kell, hogy nem akarnék semmi sértőt írni, és remélhetőleg a tény önmagában nem az (akkora arca a rézfaszú bagolynak sincs, hogy ezt gondolja:-), de: nemigen szoktam Bach-kantátákat hallgatni. 

Ahogy ezt a kijelentést leírtam, elképzeltem, ahogy zötyögök az 59-es villamoson a Moszkva Széll Kálmán térről, és oldalt az ajtónál az egyik szakállas pofa egyszercsak odafordul és azt mondja a másiknak: nemigen szoktam Bach-kantátákat hallgatni. És akkor az univerzum fölszívódik egy logikai buborékban. 

Szóval jómagam azért nem szoktam Bach-kantátákat hallgatni, mert a vokális zene iránt van némi averzióm, valamint a még inkább reneszánszba hajló hangszerelés sem tartozik a kedvenceim közé. Mit tehet az ember, ízlés dolga az ilyesmi, és mindenkinek van ízlése, csak néhányunknak rosszabb. 
Ellenben már az egyszeri hallgató is hamar megmondhatja, hogy a Bach-kantáták csak ugyanolyan menők, mint bármi más, amire az előző összetételben a kantátát ki lehetne cserélni, csak, mondjuk, a kantáták olyan vetületei ugyanannak, amelyeket a vokális zene iránti averziókkal terhelt, a reneszánszabb hangszerelést nem kimondottan kedvelő egyének kevésbé szívesen. Hiszen, ha úgy vesszük, amit Bach valaha is írt, az mind a valami, és ahogyan megírta, az a megy valahová. S az útszéli filozófia ezen egyszerűségével érkezünk meg a bachi transzparenciához, amelyből aztán könnyen megérthető, hogy Walter Rummel (és valószínűleg még sokan mások, hogy ne mondjam, az öreg Kurtág például) azért írhatta meg a kantáta-átiratait, mert az eszenciális ideát tudta s érezte bennük, és talán még azért is, mert valamiféle, e sorok írójától idegen, különös vonzalmat érzett a vokális zene ésvagy a reneszánsz hangszerelés iránt. (De talán, esetleg, épp amiatt, hogy mégsem.)

Úgy történt, már nem az, hogy Rummel megírta a Bach-átiratait, hanem hogy rájuk találtam, ahogyan mindig is szokott: egyszercsak ott kallódott egy youtube-ablakban valami, ami határozottan jött valahová, de egészen furcsa módon. Kicsit csalásnak érzem, hogy a feliratból tudtam, hogy Bach, de ettől még sokkal inkább hatott valamiféle furcsa romantikus darabnak, amelyben annál viszont több tartás van. Őszintén rácsodálkoztam, ennek ellenére majdnem a semmi extra érzésével csuktam rá a böngészőablakot, és ennek a majdnemnek később nagyon tudtam örülni. Talán gyanút kaptam Angela Hewitt-től, aki számomra mindig az "akadémikus" Bach-játékos: az origó, a referenciapont, minden viszonyítható hozzá, s általa minden egymáshoz, de önmagában nem okoz érzéki örömöt. Itzhak Perlman mondta Henryk Szeryngről A hegedű művészetében, hogy számára az illető játékát lehetetlenség volt felismerni: "úgy játszott, mint bárki más; sosem tudtam felismerni. Hallottam valamit, és megkérdeztem: ki jászik?! Nem tudom eldönteni. Áh -- akkor Szeryng lesz az! Mert jó!" Valami ilyesmi volna nekem az Angela Hewitt, feltéve, de nem megengedve, hogy egyébként felismerném játékukról a zongoristákat. 

Hanem az ismeretlen szerző Bach-átirata addig mocorgott, míg a kantáta eredetije után rá nem találtam egy hasonlóképpen ismeretlen, Jonathan Plowright nevű zongorista interpretációjára, ami a Hewitt-félének féltempójában történő, és felfogásában azzal aligha összevethető (no lám, mégis csak ellentmondok magamnak) jelenés. 

 

 

 Talán ez az első Bachi származék, ha lehet így mondani, amit erősen narraítvnak élek meg. Rengeteg élményszerű zenével találkoztam már, de a szívem valahogy mindig és igazán a kristályos transzparenciához húzott. Ennek viszont története van, anélkül, hogy elveszítené a transzparenciát.

Nagyon ritkán vannak kézzelfogható képzeteim a zenére (nem is igazán tudom élvezni a programzenét), de ez az átirat annyira valóságosnak és emberinek tűnik. Ahogy az első részben megtörténik (nem is tudom, mi), majd lecsillapodik, elcsitul... még kicsit vissza-visszagondol, és már majdnem elfelejti, de akkor -- a föl-le futam valahol a 9. perc előtt -- egy pillanatra elveszíti, megbotlik, és újra kiszakad, és megszakad tőle a szíve... s ennyi. Azután: emlékezik. A magas oktávok olyan távolinak hatnak... és nem oldja fel. Egyáltalán. És a legutolsó magas hangot ahogy odateszi... az embernek összeszorul a szíve. Amikor először hallgattam az itthoni hifimen már a CD-t, valószínűleg bekezdések óta nem figyeltem, amit olvasok, és amikor a reminiszcencia távoli hangjai felhangzottak, csak arra lettem figyelmes, hogy rég letettem az ölembe a könyvet. 

Bár nincsenek eladási statisztikáim, de a két CD-nyi Rummel-Bach átiratok összhallgatottságát szerintem szignifikáns mértékben növeltem az elmúlt négy-öt napban. A fenti egyébként talán pont a "nem jellemző" kategóriából való, a vaskosabb "hangszerelésű" (ha lehet ilyesmit mondani szólózongorára írt darabokról), sűrű textúrájú darabok kicsit a Busoni-átiratok érzését adják, de annál sokkal könnyebbek, miközben még a második lemez legutolsó, levezető darabjának kristályos egyszerűsége és finomsága sem bontja meg a konzisztenciát, ami, ha engem kérdezel, Rummel maga. Különösen kedveli a magas, csilingelő hangfekvést, és olyan bájos játékosságot vitt az anyagba, hogy Bach talán seggbe is rúgná érte.
Félelmetesen jó, okozott flesseségében a Bach-Busoni/Grimaud d-moll chaconne-hoz vagy a Jacques Loussier-féle Beethoven 7.-variációkhoz tudom hasonlítani a magam skáláján, és egészen kedvem támadt a hyperion Bach: Piano transcriptions kollekciójának (melynek ez a 6. része) többi darabjához is. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr502912517

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tnsnames.ora 2011.07.27. 16:03:17

Na evvel a hozzászólással abbahagyom a hozzászólás-aradatot, már így is van egy érzésem, hogy visszaéltem a blogsarok gazdájának jóindulatával. ;)

Kantáta...... Na erről tudnék mesélni sokat.

Nagyon jók azok eredetiben is, szvsz, (noha a zongoraátiratok többsége nekem is szívem csücskei), de van velük nem kevés probléma, valóban.

(1) A kantátáknak fukciója vannak, Bach idejében szervesen beépültek a protestáns (evangélikus/lutheránus) istentiszteleti rendbe. Szemben egy h-moll misével, amit Bach az íróasztalnak komponált, sose hallhatta, tudomásom szerint.

(2) Vannak a recitatívók a kantátákban, amik egyfelöl szerintem szövegileg érdekesek elsősorban, másrészt eléggé homogének: nem nagyon van "zseniális" recitatívó, mig zseniális

Bach-kórus nem egy van. Bach h-moll miséje is vajon azért lehet oly népszerű, mert csak két CD-nyi időtartamú, és egyetlen recitatívó sincs benne? ;)

(3) Borzasztó sok rossz felvétel van, például az egyes pont problématikája okán is. Az agyon sztárolt Nicholas Harnoncourtot (negatív csúcs: Bach h-moll mise Sanctus-beli hajszája), vagy a másik nagy sztár Ton Koopmant én például ki nem állhatom.

A "korhű" című mítoszkergetés / marketingfogás is sokszor az előadó saját öncélú(?) verziójának eröltetését takarja, nem pedig a szerző szándékainak valóságos és hiteles kutatását.

Az én eszményem, a mai fülnek kedves, "lélekben autentikus" felvételek, mint Karl Richter 75 kantátás sorozata, vagy a magyar Lutheránia-kórus tényleg autentikus felvételei, amikre tervezek kottát illeszteni.

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2011.07.27. 23:37:09

"Zseniális recitativo" -- ez jó:-), azt a fájdalmas Satie-lemezt juttatja eszembe, amitről valamikor egyszer írtam is...

Én ennél kicsit szabadfelfogásúbb vagyok: "részemről":-) úgymond azt kezd vele az átíró/átdolgozó, amit akar, *sikeresnek* akkor tekintem, ha vagy olyanra sikerül, ahogyan akár az eredeti szerző is megírta volna, vagy olyanra, ami valami más miatt nagyon konzisztens és egyben lévő, *jónak* azaz klassznak, tetszetősnek, ami már tökéletesen szubjektív, pedig természetesen akkor, ha tetszik. :-) S a második szükséges, de nem elégséges feltétele az első.

Amúgy visszaolvasva ezt a posztot, két dolog jutott még eszembe: először is, hogy igenis nagyon szeretném beszerezni azt a nyomorult sorozatot:-), másodszor, hogy talán a vokális zene iránti vonzalmuk helyett épp inkább az enyéimhez hasonló ellenérzéseik miatt írták át őket zongorára :-) -- mint ahogy a Beethoven "eljátszhatatlan" fúgájára vonatkozó költői kérdésre is mondhatjuk, hogy igen, a süketsége miatti bosszúból írhatta ilyen nehézre, vagy épp ellenkezőleg: mert már a süketsége okán megtehette, hiszen sosem kellett hallania, ahogy nyomorognak vele. :-) Ez persze csak kedélyes és szórakoztató tűnődés... bár mi nem az!

tnsnames.ora 2011.07.30. 13:35:31

Persze egy lényegeset nem írtam, ami még a fejemben volt, de kiszaladt belőle, és most már elég suta is lesz így utólag, na mindegy!

Nevezetesen, hogy a recitatívóknál, nem elég, hogy a szöveg dominál, de ráadásul érteni is kell az adott nyelven ráadásul témának megfelelő szinten. Míg ha ez nincs meg, könnyen levegőbe tud lógni az egész, meg űrtöltőként funkcionálni/degradálódni.

Ez aztán maga után tudja vonni azt a durva "elhajlást", hogy a kantátákat nem tételsorrendben közelítem meg, hanem bizony horizontálisan előbb a kórustételeket meg sinfoniákat (lásd például a 29-es kantátáét, aminél több átirattal nem rendelkezik szerintem mű a világon /még Bach is átírta hegedűre, meg nekem is van vagy 20 db különféle) :o)

Szóval őket szeretgetem meg elsőként, aztán az áriákat/duetteket/stb,

Egy teljes háromórás Máté passió nehézségét is elsősorban a recitatívói adják, érzékelésemben (meg persze, ha kényelmetlen az ülőhely, amin ülni kell). A nyitótétele hiába nem egyszerű zene, nagyszerűsége elementráis erővel "rendezi át" a hallgatóját, óhatatlanul.

Nem könnyű ügy, kiváncsi vagyok mennyire vagyok egyedül a problémámmal a világon.

Címkék: agymenés nyuzik bach klasszik diszk