Van az egészben valami abból, hogy az ember, aki legalább egyszer őszintén elgondolkodott már azon, hogy az lesz a legjobb, ha szépen kinyírja magát, és aztán mégsem teszi meg, az már nem mondhatja többé az egészre, hogy vis major, meg hogy nem kértem, és ezt tudja is. Ebből lesz a túlélő, ez különbözteti meg a túlélőt a halandótól. 

Ez végtelen felelősséget terhel a túlélő vállára, olyat, ami a halandóét nem nyomja, mert a túlélő már tudja, hogy ittléte most és ezen túl csakis rajta múlott és múlik. Ugyanez végtelen szabadsággal is ajándékozza meg a túlélőt, hiszen mostantól végképp azt tesz, amit csak jólesik, elmúlt a kényszer, túllépett saját léte korlátain. Még azt is megteheti, hogy később öli csak meg magát, s mivel már tegnap óta úgyis halott, most és ezen túl minden csak kedves és különösebben nem kiérdemelt ajándék. A túlélő számára az élet ajándék. Az ajándék mindig öröm, ezért a túlélő derűs. És ha egy darabka részben fagyott kutyaszart csomagol ki, a túlélő elismeri a humort. A humor mindig öröm, ezért a túlélő derűs. 

A túlélő nem tesz fel értelmetlen kérdéseket, hanem a rendelkezésére álló válaszokra megkeresi az értelmes kérdéseket. Mivel a túlélőnek minden válasz rendelkezésére áll, a túlélő belátja, hogy a kettő között nincs is sorrendiség. Mivel a túlélő belátja, hogy a végtelen rekurzivitás az élet valódi csodája, a túlélő ha akarná sem gondolhatná, hogy ő nem kérte azt, hogy tudja, és hogy ez vis major, hogy mától nem vis major, mert tudja, hogy úgyis mindig egy iterációval a saját háta mögé kerül. Inkább észreveszi, hogy valójában maga előtt áll. A túlélő nem megy seggel az életnek és nem tüntet a saját léte ellen, mert olyat csak a halandók tehetnek. A túlélőnek már nincs semmi, ami sajátja volna. 

- Hey! Are you a dreamer?