...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

J. S. Bach missing


2011.06.12. 01:27 | annagramma | komment

Találtam ezt a zseniális videót c-mollban sok héttel ezelőtt egy véletlen reggelen, és az első gondolatom volt, túl a videó iránti elköteleződésen, hogy hol a fenében lehet ilyen bábut szerezni?!:-)

A videó készítője nem válaszolt, de -- ellentétben az előző poszt tanulságával -- azért rendelkezem némi képességgel az internetes keresés művészetében, amire ezúttal amúgy nem volt szükség, mert igen hamar ráakadtam a Bach Action Figure nevű jelenségre az amazonon. És mellette kis barátaira: a Beethoven, Mozart és Wagner akciúbábukra. "Bachtion League Now!" -- kiáltotta egyből az öcsém, bizonyára sokan emlékeznek még az Akciócsoport most! című animációs filmre, a pucér pasival (szupererős, szuperpucér!), az olvadt emberrel és a büdös búvárral... nos, már csak ennek nyomán is, de egyébként sem volt kérdés, hogy az összes zeneszerző akciófigurát azonnal megrendeljem és mindenféle izgalmas és gyalázatos terveket kezdjek szövögetni velük.

Furcsa egyébként, hogy miért éppen Alaszka -- például Wagnerre úgy kimondottan nem vágytam volna, ellenben méltatlannak érzem, hogy Haydn és Handel nem formálódott meg. Glenn Gouldról pedig ne is beszéljünk.
No de mindegy, abból élünk, ami van -- s a következő egy hét lelkes tervezgetéssel és izgatott várakozással telt, míg végre meg nem kaptam az e-mailt a recepcióról, amelynek nyomán tornádóként szippantottam el a paravánokat az irodában felfelé menet. 

És itt lettek ők, Bach és a többiek, és velem voltak munkában, és velem voltak otthon, és mint kislány a babáját, vittem Bachot mindenhová: olvasni a lugasba, bringázni, munka után fröccsözni, és koncertre, és haza anyámékhoz... Az igazság az, hogy három fiútestvérrel nem volt kimondottan lányos gyermekkorom, és az egyetlen babámnak, amim volt, a kisebbik öcsém rövid úton lerágta a fél lábát, de nem baj, mert onnantól az idősebbik öcsémmel végre tudtunk vele zombisat játszni... szóval el lehet képzelni, nem voltam a kismackót magával hurcolós, karácsonyra babakocsit kérős, barátnőkkel szoptatósat játszós, vagy mit tudomén, mit csinálnak a gyerekek, fajta. Valójában nem tudok visszaemlékezni a szívemnek különösebben kedves tárgyakra a gyermekkoromból. Egyszer, emlékszem, valamely beteg rokontól kaptam húsvétra nyuszi alakú szappanocskákat, és hosszú ideig kint voltak a polcomon, mert jól néztek ki (vagy inkább: mert jól voltak hivatottak kinézni), viszont ennél többet nem lehetett velük kezdeni. Aztán egy nap rájöttem, hogy alapvetően bosszant, hogy nyúl formájú szappanok vannak egyáltalán a világon, milyen elborult elméjű ötlet, és lefogadom, hogy drágábbak voltak, mintha csokiból lennének, pedig akkor legalább befalhatnám őket, és különben is, minek ad valaki ilyet egy gyereknek, kiviszem a napra megolvad, bedugom a kádba felolvad, homokozok vele nem lehet kimosni, és így tovább, és bosszúból végül addig mostam velük kezet, míg egyszerűen el nem használódtak, és szappanformájú szappanokká nem lettek, pedig nem is volt koszos a kezem. És nem örültem neki különösebben, hogy odalettek, de legalább elégtételt vettem a világon úgy, ahogyan a világ azt felkínálta. 

Szóval így, egyedül legózni szerettem meg fakockázni, de sosem kötődtem érzelmileg a legóhoz meg a fakockához, vagy egyáltalán, nem támadt lelkifurdalásom vagy hiányérzetem, ha az öcsémmel lenyelettem egy-egy legódarabkát vagy fakockát, mert a rendszert magát szerettem, nem a dolgot. Talán emiatt van az is, hogy nem tudom örömömet lelni FPS-jellegű játékokban, csak olyanokban, amelyekben én mint szelf nem jelenek meg, hanem csak én kezdek valamit a tőlem függetlenül létező rendszerrel, lásd pl. Echocrome vs. a Portal nevű játék, ami igazán érdekes és izgalmas, de egyetlen pillanatra sem támadt kedvem elkérni hozzá a kontrollert. 

De azért mégis, bizonyára megvan a létjogosultsága, amiért a gyerekek mackót hurcolnak magukkal, vagy képzeletbeli barátokat találnak ki, az öcsémnek például két képzeletbeli barátja is volt, és valamiért máig vörösre pirul, ha kimondom a nevüket, hát nekem még az sem volt, pedig képzteletem kellett, hogy legyen, máskülönben miért, és főleg mivel töltöttem volna az óvodai napjaimat a sarokban. 

És most, huszonhetedik életévem végét taposva, aktivizálódott a gyermeki holmihurcolás ürességtudata, és továbbra is magányomban, de most már vágyódó magányomban, mihez is kötődhettem volna könnyebben és mélyebben, mint Bachhoz, akit már fel sem kellett ruháznom semmilyen szuperképességgel, alanyi jogán rendelkezett mindennel, ami miatt megtiszteltetés volt, hogy egy asztalnál ülhetünk. És máris nem volt olyan lehangoló kimenni a teraszra cigizni, és egyedül menni koncertre és egyedül bringázni, mert már nem éreztem magam egyedül. Biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmi a pszichológiája a dolognak, és abban is, hogy ennyi idősen ez teljesen beteges, de lényegében kit érdekel, jól esett. És elterveztem, hogy megcsinálom nekik a mennyeknek országát egy kartondobozból, ahol élhetnek, Bach és a többiek, és obszcén és kevésbé obszcén képergényeket akartam velük forgatni, és aztán az első kísérleti képeket és kísérleti stop motion videókat meg is csináltuk öcsémmel, akivel már szerencsére nem nyeletem le a játékaimat, és nagy és annál is nagyobb terveim voltak velük, míg nem egy vasárnapon a leányfalui strandra tekertünk, már nem öcsémmel, hanem JS-nal, aki szokás szerint a cipzárból figyelte a világot a bringa hátuljában, és aztán soha nem tisztázott körülmények között, vélhetően egy erdei gödörnek köszönhetően Bach kiesett a táskámból, és én nem vettem észre csak kilométerekkel később, és amikor visszamentem megkeresni, már nem találtam.... és ily módon, tragikus hirtelenséggel és koraisággal véget vetett az élet a holmihurcolós időszakomnak, és mondhatnám, hogy azóta nem találom nélküle a helyem a világban, de ez pillanatnyilag épp valaki másra igaz, mindazonáltal.

És hallottam eleget gyerekkoromban, hogy milyen trehány és óvatlan vagyok, és tessék, és az nem úgy van, hogy holnap rendelek egy másikat, mert az mindig úgy volt és úgy van, hogy ha valamit pótolhatatlannak érez az ember, akkor az elvesztésében is pótolhatatlan marad, még akkor is, ha netán pótolható. És ha ma rendelnék egy pótbachot az amazonról, isten látja lelkem, szarul érezném magam miatta és megcsalónak, és a héten például voltam a Bach-héten a Deák téri evangélikus templomban, és gondoltam rá, hogy elviszem Beethovent, de tisztességből nem vittem, mert nem lett volna fair vele szemben, és magammal szemben sem, hülyén éreztük volna magunkat mindketten, de legalább az előadás is szörnyű volt, így nem bánom, hogy senkit sem vittem el. És most gyászolom a kis játékomat, a kis barátomat, és hovatovább biztos vagyok benne, hogy egy darab idő múlva valahogyan és valahogyan megmagyarázva mégis csak szert fogok tenni egy újabb Bachra, akit nem leszek álszent nem másodiknak nevezni, ugyanakkor nem leszek képtelen ugyanúgy szeretni mint az elsőt, és nem őrá hárítani a saját gondatlanságomból fakadó önmarcangoló érzéseimet, de most még gyászolom Bachot, és addig a többiek is csak figyelnek a polcon és nemtörődve van velük. 

E tragikus események miatt a fenomenális überposztok is elmaradnak, de emlékére és a jövő ígéretére most mégis leközlök néhány kísérleti ötletből született kísérleti képet, csak, hogy látszódjon a potenciál és a tettvágy. :-)

 

 J. S. Bach conducting the D major keyboard concerto -- in memoriam

 

 

 

 

"I ought to play on the grand piano!!" -- perspektivikus csalódás

 

 

 

 

 

Mozart loves Mozart

 

 

 

 

 

 

 

 Alien versus Beethoven

 

 

 

 

 Közös koncertünk az Óbudai társaskörben... :-)

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr732976557

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Címkék: agymenés bach fényképez mókaság