...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

A zene pirulája


2011.08.04. 23:11 | annagramma | 6 komment

Volt egy bő hét, kettő is talán, amíg meg voltam győződve, hogy Dvorak zenéje “gyógyított meg”, így, szó szerint és kizárólagosan. Nem kell megijedni, nem a Dvorak zenéjének ismételt égbemagasztalása következik, amúgy is legfeljebb visszajátszásról lehetne szó, hiszen az előző mondat annak a posztnak a tömör és explicite megfogalmazott mondanivalója. 
 
Hanem arról, hogy volt egy pillanat, egy hosszúra nyúlt pillanat (s maradványai megvannak ma is), amikor úgy gondoltam, egész egyszerűen az a zene, ami éppen jókor éppen jó helyen volt, volt az egyetlen és kizárólagos oka annak, hogy megmenekültem a kárhozattól. Ezt úgy kell érteni, mint amikor a filmben Kevin Spacey a hétköznapi közlés kifejezéstelen mimikájával azt mondja a pszichológusnak, hogy ő a K-PAX nevű bolygóról érkezett, és azért visel napszemüveget, mert bántja a szemét az itteni erős fény. Egyszerre csak észrevettem, hogy elmúltam deprimált, dekoncentrált és a saját létem iránt tökéletesen közönyös lenni, s helyette az addig ezekbe fektetett energiák (strapás meló ám hosszútávon űzni a depressziót) szellemi szintre csordogáltak át. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy eddig azért hagytam el minden másnap a fürdőruhámat az uszodában, mert képtelen voltam egyáltalán bármire odafigyelni, mert még kívánni is érdekelten voltam, hogy belefulladjak abba a rothadt vízbe, most meg azért hagyom el minden másnap, mert folyamatosan pörög az agyam, és nem futja a haszontalan dolgokra, mint lakáskulcs, fürdőruha, fogmosás.. odafigyelni. Szóval visszaállt a dolgok természetes rendje. 
 
És egy kellemesen hűvös reggelen, ahogy az újpesti Király utca sétányán az F-dúr vonósnégyes első tételének zizegését hallgattam, tűnt fel az egész, s tűnt fel benne, hogy észre sem vettem: hogy semmit nem csináltam másképp, mint máskor, kivéve, hogy nem Schubertet meg különféle válogatott melankolikus opuszokat hallgattam. Pszichológiailag persze biztosan megmagyarázható azzal, hogy egyszerűen elkezdtem akarni örülni, derűvel lenni és végre egy őszintét mosolyogni, de akkor is felmerülhet a kérdés, hogy miért kezdtem el akarni? És lehet, hogy csak belelfáradtam, hogy ráuntam, beláttam, mit tudom én... VAGY: egyszerűen csak Dvorakot hallgattam. És én hiszem, hogy valaki szívrohamot kaphat egy házi kacsa látványától, és én meg elkezdhetek mégis akarni élni a Dvorak zenéjétől. 
 
A margóra: a logika szemfüles bírója feltehetné a jogos kérdés, hogy de hát nem azért hallgattam-e én azt, amit, mert már bennem volt annak az ürességtudata, amit életre hívni vélek álatala... és, nos, erre azt válaszolnám, hogy: meglehet. De kit zavar, s végsősoron ki tudja? Nekem így tetszik jobban, s ezért így lesz!
 
Még a (hívjuk akkor így) depresszióm szépemlékű hajnalán és fénykorában élcelődtem azokon a fateromnál talált, gyógyszercéges lemezeken, amelyekbe a “zeneirodalom nagyjainak” békategóriás felvételeit oltották, mert a gyógyszergyártó gépsor épp alkalmasnak mutatkozott cédélemezek csomagolására is. Terveztem is egy szellemes-groteszk posztot a fellelhető legképtelenebb zenei válogatásokról, de ma ezt már túl közönségesnek érzem, s a kijelentést, hogy a zene is lehet gyógyszer, egyre inkább, a maga közhelyekre jellemző csontigazságában, közelítőnek. Úgy értem: minden fennköltséget mellőzve, és a “beavatottak titkos menedéke” attitűdöt nélkülözve; csak, mint ahogy az ember beveszi a viagrát, instant eredménnyel: tényleg lehet ez is orvosság, méghozzá akár a legjobb. Mert a zene pirulája lehet szomorú, de sohasem keserű. 
 
***
 
És ha már az említett írásban feljött, hogy mire is ne kenegessük a zenét, hadd meséljek el egy történetet apámtól, a családi albumból, a neten keringő, this picture cannot be explained mottójú fényképek egy hozzáadott, írásos darabjaként. 
 
Szóval orvostanhallgató korában édesapám gyakran ügyelt. Amikor még hallgató az ember, ez úgy néz ki, hogy két ügyeletesorvos, valamint az úgynevezett tökös nővér (ez ő, aki még nem igazi orvos) viszi az ügyeletet éjjel. Apám hatéves korától hegedül, s máig a SOTE orvoszenekarának hegedűse, tudta róla ezt a két ügyeletesorvos is, és mivel az éjszakák hosszúk és eseménytelenek voltak, gyakran megkérték, hogy hegedüljön nekik, azzal is múlik az idő. És apám hegedült nekik, azon az éjjelen épp Monti Csárdását játszotta két hallgatójának a rendelőszobában, amikor beteg érkezett. 
A beteg egy középkorú fickó volt, aranyérpanaszokkal. Vajon mi lehet egy aranyérrel olyan drámai hirtelenségű, hogy az ember az éjszakai ügyeletet keresse fel vele?, kérdem én, de a további fantáziálást mellőzve maradjunk annyiban, hogy az ügyeletesorvosok és édesapám legjobb szaktudásukkal elátták ésvagy megreceptezték a fickót. De ahogyan az, immáron ellátva, szedi a holmiját és elhagyni készül a gyógyszerszagú levegőt, egyszercsak apámhoz fordul, és azt mondja: 
 
- Doktor úr, amíg odakint voltam, hallottam, hogy a Monti Csárdását játszotta a hegedűjén. Én is hegedültem egy időben, és ezt épp tudom, és olyan szívesen eljátszanám! Megengedi?
 
Miféle kezelés lehetett az, ami ilyen csodákat mívelt vele, vagy miféle drámai hirtelenségű tünet, amiért az ügyeletre kellett menni, de mégis el lehet vele játszani a Monti Csárdását hegedűn?, kérdem én, de maradjunk annyiban, hogy apám szívesen odaadta a hegedűjét, hogy hadd játssza el a beteg a Monti Csárdását, ha ennyire szeretné. Az meg elkezdte játszani. És egyszercsak kopogtak. 
Apám nyitott ajtót, de csak résnyire. Kiszólt az illetőnek:
 
- Elnézését kérem, éppen beteg van bent, várakozzék odakint, kérem. 
 
De a kopogó tag ennél erőszakosabb volt, jobb lábfejét az ajtónyílásba helyezte, és a kevés ellenállást leküzdve belépett a szobába. 
 
- Sárhegyi főorvos vagyok -- mondta --, és ellenőrzésre jöttem. 
 
És a rendelőszobában ott ült a két ügyeletesorvos, és álldogált a tökös nővér, és mind hallgatták, ahogy az aranyeres beteg a Monti Csárdását játssza hegedűn. 

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr23126811

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Jgy 2011.08.05. 05:46:52

Örülök, ha/hogy kimásztál a gödörből. Mondjuk, én a zenét inkább terapeutának tekintem, mint orvosságnak, de ez részletkérdés. (Amúgy szívesen kiegyezem abban is, hogy gyógyszernek nem minősülő, gyógyhatású készítmény, ha neked is szimpatikus.)
A hegedülős sztori tecc.

tnsnames.ora 2011.08.05. 12:43:26

Én depresszió nélkül is képes vagyok bármit, bármikor, bárhol elhagyni, mondhatni símán és alapból.

Plusz mennyivel komplikáltabb a mai (poszt)modern élet. Tele vagyunk pin meg puk1-puk2 kódokkal, felhasználói accountokkal, különféle erősségű megjegyzendő jelszavakkal, amik vagy tartalmazhatnak opcionálisan megkövetelt speciális karaktert vagy nem. Na és ezeket milyen remekül el lehet felejteni. Az embert óhatatlanul el fogja az "Állítsátok meg a világot! Ki akarok szállni"-feeling.

Dvorakból sose elég, szvsz. :o) Amolyan zöld kályha, ha felszabadító örömöt keres az ember.

Viszont mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogy ha 100 olyan embert megkérdezünk, aki tudja mi az, hogy "Újvilág"-szimfónia, abból hányan tudják, mi az, hogy például Dvorak VII. vagy VIII.szimfónia (mint a szimfónia-irodalom örökbecsű művei)? Végső soron Dvorak csak az "Újvilág" (esetleg Szláv táncok) révén ismert-e, népszerű-e, ha és egyáltalán?

BTW. Dvoraknak van pluszba külön (sorszám nélküli) F-dúr vonósnégyes tétele is, az említett nevezetes "néger" ("American") vonósnégyesen felül. Persze kérdés, hogy ma is így "becézik-e" magyarul...

Jó a sztori! :o) Nekem az a megbotránkoztató gondolat jutott eszembe, hogy kb. amilyen messze van egy konzerv-felvétel egy koncerttől, kb. ugyanannyival jobb a koncertnél, a testközeli muzsikálás, a maga erősebb, közvetlenebb, azonalibb, visszacsatolóbb személyességével.

Ha egy jó szó is képes csodát tenni, akkor egy jó zene mennyivel inkább, pláne egy arra érzékeny/affinis embernél.

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2011.08.05. 14:04:55

@Jgy: köszi:-) s kiegyezhetünk:-)

@tnsnames.ora: a zöld kályha érdekes kép, bár nálam sem a zöld, sem a kályha nem ül rá. :-)

tnsnames.ora 2011.08.05. 19:27:40

Hazatérve és elolvasva mit írtam pár órája, perceket lopva a munkaidőből, hát bizony elég karcsú lett (lehet, hogy jobban kellett volna önkontrollt gyakorolnom hozzászólásilag). :o(

És a legfontosabbat - amúgy trivialitást - meg persze lehagytam, ami a poszt lényegét érinti ráadásul (öröm). Ami nekem eszembejut idevágóan, tehát:

Minden örömöt meg kell becsülni, ahogy az értékeire is igyekszik vigyázni az ember. Sőt megkockáztatom észre kell venni, tudatosulnia kell az emberben.

Sosem lehet gőgös az ember, hogy az öröm az "jár", mert annak általában nincs jó vége, még akár pusztító folyamatokat is elindíthat az emberben.

És ahogy a mosolygás/nevetés jót tesz az ember arcának és bőrének (egészen másképp "tornáztatja" az arcot, mint a búsulás), ugyanúgy az öröm ellazíthat, fizikailag, lelkileg, szellemileg, és még a hirtelen jött komolyabb problémával való szembesüléshez is más "szemüveget" tudhat adni, hát még milyen jó táptalaja tud lenni, egy potenciális újabb öröm érzékeléséhez (örömspirál).

A zene - szemben a festészettel, képzőművészettel - nem a pillanat művészete, hiszen minden zenedarabnak van effektív játékideje (annál kevesebb idő alatt nem lehet befogadni semmilyen darabot a maga teljességében).
Az örömnek sem praktikus pillanatnyinak lennie (aztán gyorsan továbblépni, amire hajlamos a modern kor mindig siető embere), hanem érdemes valóban rákoncentrálni, kiélvezni, örülni neki. Persze szabályt erősítő kivételként a spektrum másik végén van a pillanatba koncentrálódó eksztatikus öröm - lásd példának hozzá akár a szerelmes szeretkezést.

Személyes adalék a zene és öröm kapcsolódásához: annó jópártíz évvel korábban részese voltam egy fiatal közösségnek. Péntekenként összejöttünk és valaki mindig hozott egy téma-felvetést, amit aztán kiveséztünk. Amikor egyszer rámkerült a sor, én az "öröm megjelenési formái a zenében" témát választottam idézetekkel, A (zenei) tréfától kezdve a gyermeki örömön át, az "isteni" örömig terjedő skálán gyűjtöttem zenéket. A mai eszemmel csak erről a témáról TIT-sorozatot lehetne tartani, olyan széles és kimeríthetetlenül mély.

Jgy 2011.08.05. 20:13:58

@tnsnames.ora: Nem túl fair, hiszen zenész vagyok, de jelentem: ismerem a IX.-et megelőző két szimfóniát is. BTW, számomra Dvorák életművének a csúcsa nem szimfónia, hanem a h-moll gordonkaverseny.

tnsnames.ora 2011.08.05. 22:03:10

Az én ma esti blog-hangulatos asszociációm, pláne azután, hogy szó volt az
* Op.96-os F-dúr "néger" vonósnégyesről, majd az
* Op.95-ös e-moll "Újvilág" szimfóniáról, az az
* Op.94-es szólócsellós Rondó vagy zongora- vagy zenekari kísérettel.

Nem tudom melyik volt előbb a zongora- vagy a zenekari kíséret, de szerintem nagyon jó zenekarral (is), amit azért említek külön, mert nem érzem a dolgot triviálisnak. Amúgy ha jól érzékelem, a zenekaros verzió a ritkább (felvétel ügyileg).

Nem tudom mennyire ismert darab (elvben annak kéne lennie, márcsak az opusz-számozása okán is), de abban biztos vagyok, ha megismernék, könnyen megszeretnék, annyira szívből jövően kedves a rondó-témája, annyira ötletesen van kidolgozva, annyira "ismerős" már első hallásra is az egész mű. Mondjuk sok játszással, le lehetne "amortizálni" (szerintem nem ajánlott sokat, sokszot hallgatni, magyarán ünnepként érdemes közelíteni hozzá)

Sajnos csak archív felvételeket szeretek a darabból, nem fértem hozzá modernkori jó felvételhez, ami zeneileg is jó lenne. A 40 évesen tragikusan elhúnyt Emanuel Feuermann is szépen játssza (ráadásul 1941-es mozgóképes videón), én csak azt kifogásolom nála, hogy jó egypercnyit kivágott a darabból (3:48-nál). Kár érte. :o(

Egy archív cseh felvételre magam is illesztettem kottát:

Dvorak: Rondo in g, Op.94 for Cello & Orchestra(!!!!)
www.youtube.com/watch?v=5OdlP45sA_g

Címkék: agymenés dvorak szeretnemszeret