...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

színű zenék -- és megint ősz


2011.09.13. 00:22 | annagramma | komment

Úgyis ideje leporolni a jó öreg fúgákat, ha már így beköszöntött az ősz.” -- jegyeztem meg kollégámnak egy júliusi kávé és cigaretta mellé, bele a kitartón zuhogó esőbe. Biztos mindenki emlékszik, hogyan fújták le idén a nyarat a közepén. És aztán valóban leporoltam a jó öreg fúgákat, és ebben a  júliusi őszben egy hétig csak a Wohltemperiertes Klaviert, és komorabb napokon még A fúga művészetét hallgattam. És aztán előkerült a spájzból Beethoven is. 
 
A legelső, és (nyilván ebből szubjektíve kifolyólag) máig legkedvesebb színű zene, az nekem barna volt. Ne tessék egyből a nagy barna hangra gondolni (majd csak utána), hanem a dús vegetációban rothadó, nehéz, édeskés illatú avarra és földre annak ízével, illatával együtt. Ez volt Handel IV., D-dúr hegedűszonátájának larghetto tétele, annak is zongorakíséretének első három üteme, egyből, amint első alkalommal sikerült kicsalogatnom a zongorából. Szegény apám mindig macerál, hogy tanuljak neki szonátakíséreteket, nem érti meg, hogy ahhoz előbb zongorázni kell megtanulni. Ezt ő úgy szereti, adta így a kezembe, és én is azonnal úgy szerettem, ellenére annak, hogy azóta sem tanultam meg. Majd eljön az is. 
De addig is magányos óráimon gyakorta előveszem az ódon, azonos illatú és tónusú Peters kiadványt, és hosszan bontgatom a dús, borús akkordokat ide-oda a magam búsongására, néha szelíden és puhán, máskor meg elborulva és durván. Nem hiányzik fölé a hegedű. Olykor egy egyszerű, mély h-mollban azonnal hazaérkezik az ember.
 
Aztán egy napon, alighanem egy említésre sem méltó tetszőleges napon észrevétlenül elmúlt a Handel larghettója, és én elmúltam a barna akkordokat bontogatni. Az történhetett, hogy tél lett, és utána meg tavasz. És az ember lába közé visszakerült a bicikli, és már az üde reggeli napfény Mozart szonátáival csiklandozott a Lehel úton. Mert Mozartnak valahogy, a játékos, üde, téveszthetetlen karakterű tündéri Mozartnak egyszerűen tavaszszíne van. (És talán csak azért nem fordítva, mert a tavasz volt előbb.) De előtte még a csilingelő, kristályosan áttetsző Mozartnak meg szikrázó hóesés színe van. És akkor elkezdtem gondolkodni Nicknack bácsi téli zenéin és Nicknack bácsi nyári zenéin. 
 
Eleinte azt gondoltam, jól tetten érem az évszakúságot. Egyértelmű volt ugyanis, hogy Bach fúgái például a kőhideg, józan januárhoz illenek leginkább. Amit én a januárról gondolok, azt az angol röviden úgy mondja: still. Januárban biztos lehetsz benne, hogy ma ugyanaz van, ami tegnap volt és ami holnap lesz, áll az idő, mint egy végeláthatatlan, mozdulatlan jégmező. Na de mi lesz, ha mégis esni kezd a hó? Az attól függ, gondoltam: zuhog-e a hó? Ráérősen hullik-e a hó? Kelletlenül csak érkezik-e a hó? 
Ha kedd, akkor Kiskegyed -- ha szakadó hóvihar, akkor vaskos Beethoven. Ha gazdag havazás, akkor Handel billentyűs szvitek. Ha ocsmány latyak, akkor ... mélabú..? Ez az ostoba tél kifogott rajtam. Snitt. 
 
Még a nyári ősz előtti nyár, súlyos, lomha cseppekben mérhető hőség. Dvorak sokmindenben volt segítségemre az elmúlt időkben, és ezek mellé írhatok még egyet: a nyári zenék kérdése. Nyárra ugyanis nemcsak beszédtémát meg kellően szellős sportcipőt és hajviseletet nehéz találni, de a negyven fokot állott vizeletszag és párolgás nélkül bíró zenét is. És Dvorak zenéje az ő elemi lendületével valahogy mégis illett a nyári döglesztőbe, s jött vele Brahms, s jött vele Grieg, akinél olykor már a teljes ebéd (mondjuk egy kívánatos pörkölt vagy gulyásleves) ízeit is sikerült felfedeznem. Ez már csak azért is furcsa, mert kétlem hogy Grieg valaha pörköltöt vagy gulyást evett volna, de maradjunk annyiban, hogy a nyári hónapokat valami rusztikussal kell és lehet kibekkelni. Mintegy adjuk meg a nyárnak, ami a nyárnak jár. 
 
Csalni persze mindig lehet, és én csaltam is: a balzsamos nyárestéken, amikor a feltámadó szellő kimosta a városból a kánikulát, és a helyébe könnyű, illuziorikus hűst hozott, én mindig de mindig Schubert szonátákat meg triókat hallgattam. Amikor meg nem, akkor meg Schumannt. Így próbáltam kihúzni őszig. 
Mellesleg az én egyértelmű nyitányom az őszhöz Bach D-dúr zongoraversenye (meg néha az ekvivalens E-dúr hegedűversenye). Ezt aztán követheti az összes többi zongoraverseny (meg aztán a Brandenburgi versenyek is), különös tekintettel a g-mollra, a c-mollra, az A-dúrra, az f-mollra.... mindegy! Ugyanezek remek téli zenének is bizonyulnak, egyedül a napfényes hónapokkal egyeztethetetlenek össze. 
 
Úgy veszem észre magamon és másokon, hogy az emberben valami szörnyű okból zsigeri vágy él a definiálás és a kategorizálás iránt. Így mindezek után némileg csalódottan (mégsem sikerült lelibbenteni a fátylat az univerzum egy újabb titkos együttállásáról), ugyanakkor elégedetten (mégsem lehet az univerzum titkait ilyen primitíven megfejteni) láttam be, hogy mégsincs egyértelmű megfeleltetés zeneszerző és évszak között, mondhatni, nincsen a zenének (a valaki zenéjének) horoszkópja. Ez nagyjából annyi, mintha azt mondanám, a szarvasgombának mégsincs sok rendszertani köze a szarvashoz, ezért egyúttal kérvénnyel fordultam a bizottsághoz felterjesztésemet illetően a haszontalan, ámde korántsem megalapozott vagy biztos áltudományos álmegállapítások álszakáll nélküli álprofesszorának járó kategóriába az Ignobel díjra. Még nem érkezett válasz. 
 
Most ősz van megint, és én elővettem a Handel IV. szonátát megint. Egyszer ismertem valakit, aki ugyanúgy barnának hallotta, mint én. Én tudom, hogy az ugyanaz a barna volt, mint az enyém, de vajon ez igaz-e? Ki tudja. Ezt is hagyhatjuk a tény- és az igazságtudomány felelősségére. De mi a helyzet a hatástudománnyal? Vajon amit én fénynek látok, az másnak ugyanaz az érzet? Ami nekem szerelem, az másnak milyen érzés? 
 
Volt, amikor a boldogságot is barnának képzeltem. Egyszer lilává változott, de már elmúlt. Viszont egyetlen zene van (és van egy zene), ami számomra boldogságszínű. Ezt, még legutoljára, napocskának. Akivel már nem fejtettük meg, vajon mit mond az öreg Kurtág. 
És most még, csak egy kicsit, megint ősz van. Csak már nem nyílnak ki az egek. Egy másik ősz van. 
 

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr383222277

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Címkék: agymenés beethoven bach klasszik dvorak handel schubert schumann szeretnemszeret

süti beállítások módosítása