Ha egy sztori a szomszéd asztalnál, vagy egy idegen beszélgetés a villamoson úgy kezdődne, hogy a pofa épp Rimszkij-Korszakov önéletrajzát olvasta, amikor..., akkor én biztos kihallgatnám. És ha hosszú, akkor elvillamosoznék érte Budafokig akár, még át is szállnék, akkor is ha, egyáltalán nem arra tartottam, csak azért, hogy végighallgassam, mi volt a Rimszkij-Korszakov önéletrajzával.

Aztán felvirradt a nap, amikor véletlenül nekem mesélték, mi volt a Rimszkij-Korszakov önéletrajzával. Aszerint, amit nekem mondtak, a Rimszkij-Korszakov önéletrajzával az van, hogy borzalmas olvasmány, mert baromira de unalmas. Viszont az is van vele, hogy szó esik benne a Borogyin macskáiról. Tehát a macskákról, amik a Borogyinnak voltak: nem hipotetikus macskák, mint ami a Schördingernek volt, semmi közük radioaktív részecskékhez, nincsenek közvetlen életveszélyben a Heisenberg határozatlansági relációi miatt, hanem hagyományos macskák, mint a Szotyi, a Kóbor meg Dr. Á. A. nálunk otthon. Amikor nekem mesélték, azt mondták, hogy Rimszkij-Korszakov azt írja az önéletrajzában a Borogyin macskáiról, hogy miután Borogyin este 11-kor befejezte az ebédet, “lakásában több kandúr sétálgatott föl-alá az ebédlőasztalon, mindegyik beledugta a pofáját a tányérokba, és zavartalanul felugrált a vendégek hátára”. És hozzátették, hogy ő (is), szóval Borogyin, szívesen beszélt a macskái életrajzából. Én azóta állandóan a Borogyin macskáira gondolok.

A napokban nagyobb könyvszállítmányom érkezett. Többek közt anélkül a könyv nélkül, ami miatt az egészet rendeltem, és azzal a könyvvel, amit csak a gazdaságosság érdekében dobtam a kosárba, hogy ingyen kihozzák őket (tehát pont úgy, mint a másik ötöt). A könyv egy zenei enciklopédia a Rózsavölgyi kiadótól. Egy képes enciklopédia.
Szerintem a gimnáziumi (kevésbé szépemlékű) történelemkönyveim óta nem történt olyan, hogy egy könyvben képek, sőt színes képek legyenek. Rendben van, találkoztam néhány, illusztráció gyanánt beillesztett egyszerű grafikával, fekete-fehér fényképekkel az életrajzokban, és funkcionális jelentőségű betétekkel, mint az Escher-litográfiák a Gödel, Escher, Bach-ban, de a könyvről megvan a magam régimódi vélménye és az ezzel egybevágó évtizedes tapasztalat. Tudniillik hogy a könyv az nagyrészt betű, lehetőleg minél kisebb (a 12 pontos Times New Roman meg a hozzá tartozó másfeles sorköz az emberiség egyik legnagyobb tévedése), ennélfogva ha kinyitom, akkor a betűk kedves, ismerős egyhangúsága köszönt. De ez a könyv más volt. 
Ez egy – szerintem klisés és közönséges, de úgy mondják szépen, hogy -- igényesen szerkesztett kötet. Hányás, gondoltam magamban, amikor kinyitottam, aztán azt: hohó. Szemügyre vettem. Ez egy képeskönyv. Képek vannak benne. Nem nagyon sok, de tartalmaz képeket, ráadásul színes képeket. Ez merőben új volt. Megtehetem, hogy tetszőleges helyen kinyitom, és csak ráérősen lapozgatom, nézegetem, anélkül, hogy egyetlen sort is olvasnék. Ez teljesen rendeltetésszerűtlennek tűnt, de izgatott. Lapozgathatom hátulról előre is, ha úgy tetszik, vagy rajtaütésszerűen kinyithatom egyetlen oldalnál, hogy utána egyből be is csukjam, vagy épp tetszőleges ideig ugyanott hagyjam nyitva. 

Harmadik napja már, hogy a reggeli kávé és cigaretta rituálémat nem fülhallgatóval a fejemen a korlátnak támaszkodva kivitelezem, hanem könyvvel a kezemben a padon ülve. De nem olvasok: a képeket nézegetem. A mindenféle festményeket zenét mívelő, zenét hallgató emberekről, a kéziratokat, a korabeli plakátokat, fényképeket. Ennyi idő alatt az összeset végignéztem már, de nem baj, mert mindig újra meg lehet őket nézegetni, és vissza-vissza lehet térni egyikhez-másikhoz: ahogy épp úri kedvünk hozza. 
Már nagyon hamar megtaláltam azt a két képet, amelyekhez minduntalan vissza-visszatérek. 

Ez egy Jean-Honoré Fragonard nevű francia festő Zeneóra című képe. 

Ez pedig egy (az interneten gyakorlatilag ismeretlen) Geraldus Valk nevű fickó (ennélfogva) a könyvből befényképezett, mondjuk, hogy Macskazene című képe. (Nem az amúgy, de a könyv valamiért nem közli a kép címét.) 

Hát ezeket szoktam nézegetni reggelente odakint, az előbbit a kis halálfejjel, és az utóbbit a málészájúval és a többiekkel. Főleg az utóbbit a málészájúval. Kedves képek.

Nem tudom, igazából hány macskája volt a Borogyinnak, azt sem tudom, szerette-e őket. Azt sem tudom, Rimszkij-Korszakov igazat írt-e a Borogyin macskáiról, de azt hiszem, hogy igen. Lehet, hogy soha semmit sem fogok olvasni a Borogyin macskáiról (például az egész interneten semmit sem találni róluk), vagy ha mégis, akkor lehet, hogy később azt kívánom, bárcsak ne olvastam volna róluk soha. De azt azért nagyon szeretném, ha néha mesélnének nekem a Borogyin macskáiról. 
Úgy érzem, hogy a Borogyin titokzatos macskái állandóan velem vannak, és folyton hiányoznak. Talán azért, mert mindig csak a Borogyin macskáira gondolok.