...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

a szelencéről, amiről úgy szerettem volna tudni


2011.10.20. 12:57 | annagramma | komment

Egy ódon, nagy belmagasságú bécsi lakásban találtam. Egy fickóval jártam ott, akinek rokonáé volt. Hosszú, egyenes tartású, arisztokratikus arcélű nagynéni vagy nagybácsi, ahogy képzelem; a lakás is olyan volt, mintha a 19. századból maradt volna fent: szobrocskák, dobozkák, míves keretű portrék régi emberekről, biedermeier szekrények. És az egyiken egy fémszelence. Talán nem is szelence, talán inkább tubákos doboznak lehetne mondani, és talán az is volt. De ahogy a beeső őszi napfény megcsillant rajta, nekem egy izgalmas, misztikus szelence volt. Kézbe vettem, babráltam vele. Rájöttem, hol nyílik: felnyitottam. Belül a nagy rekeszt egy vékony, az alján csapott fémlap választotta el a kicsi oldalrekesztől, valahogy úgy, mint a flipper játékrészét a golyót kivezető csatornától. Volt valami irányultság a geometriájában, valami lentről felfelé tartó, és az oldala tetején egy pici fogaskerék, amit kívülről a hüvelykujjunkkal lehet görgetni. Ha becsukja az ember, olyan az egész, mint egy fém öngyújtó, aminek az oldalán van a kis fém hengere.

Álldogáltam vele az ablakban, nyitogattam-csukogattam, forgattam a fényben, tekergettem, tapogattam a domborműves tetejét. Egyszerűen szép volt. Szerettem. Magában hordozta egy lakás, egy város, egy kor, sőt talán egy élet eszenciáját. Valaha lehetett valakié, valaha valaki használta valamire, néha zsebre tette, máskor elővette, vagy lefekvés előtt az éjjeli szekrényre tette. Legszívesebben zsebre tettem volna én is, hogy aztán mindig nálam legyen, hogy néha elővegyem, hogy apró, legfontosabb dolgokat tartsak benne, hogy napfényt gyűjtsek bele a temetőben, és soha senkinek ne áruljam el, mi az, honnan van, s mit jelent nekem.

Mivel viszont valaki másé volt, minden, amit magammal vihettem belőle, az emléke az ujjaim közt, s a rejtély: vajon mi ez, s mire használták?

Vajon mire való?, kérdeztem hangosan, ahogy tovább kísérleteztem és babráltam vele az ablaknál. Nem tudom igazán, vajon tudni szerettem volna jobban, mire való, vagy megtudni, vagy talán csak arra vágytam, hogy valaki más tudja, és meséljen nekem róla. Mint a Borogyin macskáiról. De senki nem tudta, mire való, csak találgathattunk.

Megőriztem az intim kis rejtélyt, és sokat gondoltam a szelencére. Búcsúzókor meghagytam: ha beszélsz vele, mindenképp kérdezd meg nekem a szelencéről. Így, hogy nekem, meg hogy a szelencéről. Bólintott, s én eltűntem az aluljáróban.

Hetek teltek el, míg egy gyanútlan pillanatban ismét eszembe jutott az egész. A Petőfi híd pesti hídfőjénél álltam, hűvös volt és este. Visszagondoltam a napfényes bécsi ablakra, és írtam egy rövid levelet: A szelence. Megkérdezted nekem a szelencét? Ezt írtam, és nyomatékképp a nevét is odaírtam a mondat végére, a kérdőjel elé. A hazaúton izgatottan tűnődtem a szelence titkán. A válasz lehangoló volt. Nem, még nem is beszéltem vele, így szólt. Értetlenül néztem a kurta sort. Hiszen ez a világ legeslegfontosabb dolga. Nagyon elszomorodtam.

A kis szelence alighanem most is ott hever a fa íróasztalon, talán még mindig úgy, ahogy utoljára én hagytam ott. És senki sem veszi kézbe, és gondolni is csak én szoktam vele.
És végül majd már én sem?

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr753317411

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Címkék: agymenés szeretnemszeret tűnőd