...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

búcsú a dohányzástól


2012.04.06. 00:44 | annagramma | 6 komment

Papírforma szerint nekem ma már itt sem kéne lennem. Ha nem csak a szám lenne nagy, akkor az előző év végén nem a belvárosba, hanem Ukrajnába költöztem volna. Amennyit mondogattam évek óta -- azóta, hogy Európa nagy országaiban elkezdték szigorítani a publikus dohányzásra vonatkozó szabályokat --, hogy ha a nyugati szél idáig hozza a steril kocsmai levegőt, én továbbállok a füsttel keletre, ha hű lennék, ha lennének elveim, már nem volnék itt. Mindig azt mondtam, hogy Ukrajnába költözöm majd, mert az illegális dohány őshazájában kizárt dolog, hogy betiltsák a dohányzást. Persze azért volt olyan nagy a szám, azért beszéltem mindenféle hülyeségeket, mint a körmét reszelgető nyuszika a viccben, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy Magyarországon betiltsák a dohányzást. Magyarországon egyszerűen kizárt dolog, hogy betiltsák a dohányzást. Itt olyan a közkultúra, hogy nem lehet. Itt mindenki dohányzik. Egy valamirevaló magyar regényt nem lehet elolvasni anélkül, hogy valaki ízesen rá ne gyújtson benne. Egy magyar filmet nem lehet megnézni anélkül, hogy valaki tisztességesen el ne szívjon benne egy cigarettát. Bartók Béla dohányzott. Kosztolányi Dezső napi két dobozt szívott. Ady Endre gyakorlatilag boron és Király márkájú cigarettán élt. Nekem meg például dohányzik a jóanyám, s dohányzik a jóapám is. És a három testvérem közül is kettő, igaz, egyikük már csak hébe-hóba. Amióta külföldre költözött. Mi ilyen dohányos család volnánk, akiknél vasárnap délelőtt kávé és füst vegyül a pörkölt illatába: ez így van most is, és sosem volt másképp. Az otthon bensőséges, összetéveszthetetlen illata.

(Jó, jó, tudom: nem arról van szó, hogy a dohányzást betiltják. De azért, na: kiherélik, és az majdnem ugyanaz. Rájár a rúd a dohányzásra.)

A jóim korában még olyan dicső idők jártak a dohányzásra, amikor, ha úri kedve úgy diktálta, még büntetlenül lehetett cigarettát szívni a pénztárosnak a bankban, az orvosnak az orvosi rendelőben, meg a tanárnak a katedrán. Századszorra is csodálattal vegyes sóvárgással hallgatom a hetvenes évekbeli történetet Durkó Zsoltról, aki zeneakadémiai óráin rendszeresen rágyújtott Gitanes márkájú cigarettájára, hogy beleszívjon egyetlenegyet, majd hagyja ujjai közt lehamvadni az egész szálat, hogy távoztával a csóró akadémisták rávethessék magukat a caporal dohány értékes dekkjeire. Apám is gyakran mesél a kórházi meg ügyeletes éveiről, azokról, amikor még az aranyeres beteg a Monti csárdását hegedülte, meg amikor a vastag, sötét keretes szemüvege alá a legalsó ujjperceivel helyezte szájába a cigarettát, miközben a recepteket írta. Ne tessék félreérteni: nem kívánom, hogy a tüdőbeteg meg a diák orra alá fújják a füstöt. Jól van az úgy, hogy ilyesmit ma már nem lehet. De mégis: van ebben, hogy a lambériás irodában meg a rádióstúdióban dohányoznak, van ebben valami végletesen érzéki, valami jelentőségteljes, valami komoly, alpári, szocreál ócskamagyar. Valami ugyanabból, ami miatt a Szomszédok epizódjait még fejezeteknek hívták.

Január első felében ki sem tettem a lábam a lakásból; valahogy így alakult. Az első szombat estét aztán, amit már a tilalom beköszöntével abszolváltunk a belvárosban, rosszalkodó kisgyermekekként a türelmi idő halvány reménysugarára aggattuk: csak akkor ér betérni valahová, ha odabent rá lehet gyújtani -- akkor viszont kötelező. Nem bíztunk, de hittünk. Így koslattuk, a fagyban egymásba karolva, a Király meg a Wesselényi meg a környező utcákat oda meg vissza, és lestük az ablaküvegen át a meleg asztaloknál üldögélők karmozdulatait. Hirtelen az emberek cigarettázás helyett ezernyi más dolgot kezdtek csinálni a kezükkel. Mindenütt mindenki az arcát vakarta, meg a körmét rágta, meg az orrát túrta, és mindenütt mindenki gyanús volt. Egy jó krimi precizitásával voltak elhelyezve a hamis nyomok, az álbizonyítékok a kocsmák ablakaiban, és mi minden egyes rezdülésre árnyékra vetődtünk, lukra futottunk, és közben szinte elpusztultunk egy cigarettát tartó kéz, egy füstöt fújó száj látványa után.
Azután találtunk. Akkor még. A fagyban fellélegezve nyitottuk ki, és a füstös levegőből mélyet szippantva zártuk be magunk mögött az ajtót. Majd az ajtókat. Whiskyt ittünk, meg  szörnyűséges, Southern Comfort nevezetű, "whisky jellegű" italt, amit cimborám egy régi, kedves filmjében ittak a szereplők. Az jutott eszembe, amikor valaki mással Calvadost ittunk egy estén át Remarque tiszteletére. Kitaláltuk, hogy a füstös kocsmai levegőt védett hungarikummá kéne nyilvánítani, vagy hogy egy ismeretlen ország nagykövetségévé kéne tenni ezt vagy azt a kocsmát, hogy ne vonatkozzanak rá az itteni szabályozások. És közben cigarettát tettünk a szánkba, és öngyújtót kattintottunk, meg gyufát sercegtettünk, és füstöt szívtunk, és füstöt fújtunk, és élveztük, hogy mindenki más is ezt csinálja körülöttünk. A kétségbeesésből tért haza a lelkünk: hogy lehet még otthonos neki bárhol is. “A füst a lélek eledele” -- hangzott el ma este a mozivásznon. Ílyen egyszerű ez.

Soha annyira nem élveztük a dohányzást, mint az ezt követő két és fél hónapban. Emlékszem, a legelső egészestés helyen már-már illetlenül nagy borravalót hagytunk, és a számlára, hálánk magyarázataként, füstölgő cigarettákat meg hamust rajzoltunk. Hamar kialakult az átmeneti állandóság: egykori második (ha éppen nem valójában első) otthonaink, ahol rég a hátsó ajtón meg az ablakon át közlekedtünk, egy csapásra megszűntek második (és főként első) otthonaink lenni, és új, eddig ismeretlen helyek fogadtak be minket, üldözötteket, egy múló kor tehetetlen hagyatékait. Nem kellett sok, hogy a pincér immáron itt hozza ki kérdés nélkül a presszókávét és a portugiesert, és csak ugyanennyi ahhoz, hogy magától vigyen a lábam a Dob vagy a Wesselényi utca egyik vagy másik kitüntetett sarkára, ha vacsoráról, esti beszélgetésről, vagy a Muzsika című folyóirat valamely ősrégi számának fellapozásáról volt szó.

Aki egyedül él, az tudja, milyen, amikor nem történik semmi. Amikor minden áll, és csak úgy mozdul meg bármi körötte, ha ő maga meglöki. Ez gyakran felbecsülhetetlen, ám nem mindig kívánatos, és hosszútávon káros mellékhatásai lehetnek. Ezért én előszeretettel töltök el estéket, olykor teljes napokat az Egyetem téren vagy a Jókai téri Kiadó kocsmában kempingelve, könyvekkel, laptoppal, tejeskávékkal, idegenekkel, mintegy társas és ingergazdag formájában az egyedüllétnek. És ki ne felejtsem: cigarettákkal.

Ha megkérdezik, mi a jó a dohányzásban, legtöbbször mégis a bárpultos jelenetet szoktam elmesélni. Hogy az ember bemegy egy helyre, és letelepszik a bárpulthoz. A bárpultnál üldögélni önmagában is felemelő: te nem vagy itt vacsoravendég, semmilyen társaság tagja, elég a csaposnak szólnod, ha bármi kell, és akár egyetlen szó nélkül végigstatisztálhatod az egész esti forgatagot, de ha kedved szottyan, bárkihez szólhatsz, s közben tudod, ha megunnád az egészet, bármikor felállhatsz, otthagyva néhány bankót a bárpulton, és hazamehetsz oda, ahol senki sincsen, csak te, vagy még te sem. Szóval bemész a Blaha Lujza téri Jelenbe, amelynek remek bárpultja van, vagy a Madách téri Castróba, amelynek még eggyel remekebb, leülsz a magas székre, rendelsz valamit, és tegyük fel: egyszerűen nem csinálsz semmit. Hanem csak nézed a szöszkét, ahogy kér még három mojitót magának meg a barátnőinek, meg nézed a fürtöst, ahogy csavarja le az ujjáról a jegygyűrűt. És akkor hirtelen, ebben a furcsa intimitásban végtelenül kiszolgáltatottnak érzed magad -- és akkor rágyújtasz egy cigarettára, s attól kezdve bárki, aki figyel téged, a szöszkét meg a fürtöst, tudja, hogy ez a jegygyűrűjével bajlódik, az az italára vár, és te pedig: dohányzol. És máris nem vagy felesleges, máris nem vagy indokolatlan, és máris részt veszel a hömpölygő egészben. Talán azért van ez, mert a cigaretta akkor is füstöl, amikor nem szívjuk.
Eddig csak egyetlen ember kérdezte meg, hogy mégis akkor otthon, otthon egyedül miért gyújtok rá. És azt hiszem, végül is azért, mert igazán szeretek.


Ma este moziban voltam, és a mozi után egyedül bandukoltam haza a Wesselényi utcán. Ötödik napja, hogy törvény szerint tilos dohányozni publikus, zárt helyeken. Elhaladtam legújabb, egyszersmind legutóbbi s alighanem ismét néhai valahanyadik otthonaim előtt. Nem siettem. Kedvtelve és zsebre dugott kézzel rakosgattam egyik lábam a másik után, és minden helyre be-bekukkantottam, és lehet, hogy egyik vagy másik előtt elidőztem egy kicsit. Kevesen ültek odabent, meleg fényben, de steril, meddő levegőben. Elképzeltem, ahogy bemegyek ide vagy oda (amit nem tettem meg), és a vécéfrissítők ismerős illata fogad. Hiányzott a gomolygó füst látványa: az érzéki, jelentőségteljes, alpári és ócskamagyar. Elhaladtam mellettük, és tudtam: már nem lakom ott. Következő (vagy utolsó) mentsvárunk az időjárás: az Egyetem téren már vannak, és nyár végéig lesznek még kint asztalok. Hogy aztuán mi lesz? Ki tudja. Mittudomén. Majd megtanuljuk, ahogy mindent.

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr564366724

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bősze Ádám 2012.04.06. 06:49:19

Tudod, dédelgettem magamban, hogy megírom én is a magam otthontalanságérzés-cikkét úgy dohányzásilag, de szerencsére megelőztél. A nyomodba sem értem volna.

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2012.04.06. 12:05:23

öröm volt erre a kommentre ébredni -- lovely:-)

jimmi · http://www.jimmi.hu 2012.04.06. 19:41:44

Bár jómagam nem élek cigarettával (erre másképp emlékezhetsz régről), és idvezlem a füstmentességet erre a kurtácska időre, ami nekem ebben az országban még megadatik, de őszintén megmondom, ez az írás igazán remek, már-már kedvem támadna rágyújtani. Néha azt hittem, hogy általános jelenség a dohányosok részéről a felháborodás, de íme, lehet ezt emelt fővel is csinálni, kalapot emelve kilépni a küszöbön, némán összekacsintani a szódásokkal és a cipőfelsőrész-készítőkkel.

Pável · http://pavelolvas.blog.hu/ 2012.11.07. 17:55:07

szép volt, csoda hogy ne lett rá sok ezer komment.
(én meg majdnem rászoktam)

Gondolom a kedvenc filmed a Good Night, and Good Luck, annak a forgatásán extra lámpák kellettek, hogy áttörjék a füstöt..

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2012.11.08. 01:10:35

@Pável: Nem, de mivel nem láttam, még lehet -- ez mindenesetre meghozta hozzá a kedved.

Az ezer komment azért nem érkezett, mert, ha nem vetted volna észre, ez itt az isten háta möge.

Egy ideje különben álmodozom egy cikkről, amelyben összeszedem a filmtörténelem leggyönyörűbb dohányos pillanatait-jeleneteit (mint amilyen az írásban említett is a Szilvás csirke c. filmből -- ott egy későbbi jelenetben a halál angyala egyedi dizájnú, monogramos cigarettásdobozból kínálja a fickót, az is nagyon szép volt), de hát ez több okból is reménytelen, úgyhogy marad az ábrándozás és az érzéki dohányos pillanatok iránti odaadás és rajongás. És ha a moziban nem is, itthon még megtehetem, hogy én is szépen rágyújtok a szereplőkkel.

Matt33 2019.02.15. 22:31:14

Erről eszembe jut az a kategorikus kijelentés, amit egyszer a családunk egyik tagja tett (aki hozzám hasonlóan notórius nem-dohányzó): hogy az összes bagós unintelligens, hülye, vagy csak szimplán bugris... Ennek remek cáfolata lehetne ez az írás. Hisz, ugye, a tetszőleges halmazok metszhetik egymást...

Címkék: agymenés bp by night