Fodultam ki a Vajdahunyad utcából, befelé az Üllői út sötétre nedvesedett aszfaltján. Pergett le a bőrdzsekimen a ritkás eső, a bokám szára fázott a rövid zokniban. A hűvös párában a szokottnál is klórszagúbbnak éreztem magam. Az uszoda miatt van, megszoktam már -- nem is tudom, kifelé vagy befelé árad-e --, és most a szokottnál is jobban esett a sterilitás. Hétfő volt, este fél hét, a szürkületnek az a pillanata, amelyben megszűnnek a színek, és leereszkedik a gomolygó, monokróm hallucináció.
Átnéztem a túloldalra, a Madrigál presszó (kocsma?) ajtára, ahonnan épp kitántorgott egy alak. Ment tovább, éppoly mindegy volt neki, merre. Elképzeltem, hogy az előbb még rumot ivott a bársonyos vörös széken, az ízléstelen márvány asztallapról -- tudom, hogy néz ki belülről a hely, azt is tudom, milyen a rum. Ócska.
Mentem tovább, el a Mentsvár nevű pincekocsma mellett. Most is áradt ki a cigarettafüst szokásos, szesszel kevert zamata, pedig hetek óta nem gyújthattak rá odabent. Biztosan a pára teszi, gondoltam, diffundál a lambériából és a koszos posztóból az évek során beivódott eszencia.
Arrébb egy kapualjban tróger hajléktalan dekkolt. Mellette egy kartonpapír szöveggel, szépen kirakva, mint konferenciákon a névtábla: ÉHEZEK, és még néhány további sor, kisebb betűkkel írva. Elképzeltem, ahogy leülök mellé a hideg lépcsőre. Biztosan büdös, gondoltam. Én meg klórszagú. Akkor, ha leülök, ketten együtt kiadunk egy színtelen, szagtalan percet a világból. Elképzeltem, ahogy azt mondom neki: idefigyelj, rossz a ragozás. Azt mondom neki, figyelj ide, rajzoljál egy újat, és azt írd rá: ÉHEZEM. Aztán mesélnék még az ikes igék egyéb rendhagyó alakjairól, majd szednék a kukából én is egy kartonlapot, és a három B-s grafitceruzámmal, vastag nagybetűkkel ráírnám: ÉHEZZÉK!. És alá további, kisebb betűkkel, hogy ez csupán egy felszólító módú grammatikai tréfa.
Elmentem mellette, és azon töprengtem, honnafn szedi a filctollat.
Felszálltam a körúti villamosra, ami viszont tényleg büdös volt. Két muszlim nő állt az ajtóban, akik hátulról apácának is tűnhettek. Számtalan turista. Ráléptem valakinek a sarkára, de nem vette észre, vagy egyáltalán nem izgatta miatta magát. Hálás voltam érte, hogy nem kell megszólalnom. Szívtam a fülledt hőt, orromon és számon áradt be a mások testének párája. Szívtam be a mások testének molekuláit. Az uszodára gondoltam. A vízben sosem érzem a klór szagát, hanem csak a sterilitást.

Mindennap fejesugrással kezdem az úszást. Azután hosszan -- amíg a légvétel bírja, tíz, tizenöt méteren át -- a medence aljára tapadva úszom. Végül, ahogyan felfelé emelkedem a medence aljáról, a mozdulatlan vízfelszín fonákján az egész fenék tükörképét látom. Benne a csempék, a homályos fények, a tiszta vonalak, sarkok -- minden, csak én nem. Ez az egyetlen, maradéktalan pillanat elegendő.

Hazaértem és végképp egydül maradtam. Mindent ki-, fel-, letakarítottam, ki-, fel-, lemostam, hogy a tisztítószerek anyaga járja át az egész lakást.
Amikor már mindennek érintetlen szaga lett, leültem. Unalmamban fellapoztam a magam mellé vett jegyzetfüzetemet. Nem is jegyzetfüzet, hanem hátridőnapló. A legutoljára úgy esett, hogy egyszerre ért véget az előző év és az előző jegyzetfüzetem, és még karácsony előtt találtam ezt valami ápisznak a polcán. Puha, nyugodt zöld színű, barázdált, kellemes tapintású. Még csak február közepén tartok benne, ami a jegyzeteket illeti. Itt lassabban múlik az idő.
Csak most tűnt fel, mennyi minden van benne. Tele van holmikkal. Mindenfélékkel, amiket magamnál hordok, hogy nálam legyenek. Van benne például levél. A tavalyi év október harmadikáról, kinyomtatva, háromrét hajtva. Van benne vers, írógéppel írva, rengeteg gépelési hibával, és a címe pirossal szedve. Van benne kottafüzet sarkából tépett fecni hangjegyekkel, amiket soha nem fejtettem meg, és talán nem is fogok. Van benne matrica, amit egy vásárláshoz kaptam. Elraktam, mert a gyerekek szeretik a matricákat. Nekem ugyan nem kell, de a gyerekek szokták szeretni, úgy emlékszem. Volt benne levél, amit egy ismeretlen nőnek írtam, és sosem adtam oda. Ezt kivettem, félbetéptem, a kukába hajítottam. Számos ilyesmi.

Semmit sem értettem az egészből. Csak arra tudtam gondolni, hogy az a baj, hogy nincs elég ok élni. És hogy mentség is csak harmatgyenge akad. Aztán leültem írni valamit.