...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

az ószeresnél


2012.10.12. 01:45 | annagramma | 2 komment

Állt ott hetykén, flegmán és bánatosan, szóval, ahogy mindig. Hátrakulcsolt kézzel hajlongott előre, látványosan bámészkodott valamit a kirakatban. Ahogy elnéztem, ugyanolyan eséllyel lehetett az üveg mögött művégtag, izlésbűntény vagy tisztességben korosodott hangszer.
Épp rád vártam, szól oda a vállán át. Tudom, hazudom neki. Dehogy tudod, feleli ő, átnehezedik a másik lábára -- amennyiben a nehezedés szó használható arra a légies, ám komplex mozdulatra, amellyel bizonyos szögből átfészkelődik, más szögből átbillen egyik lábáról a másikra -- és háborítatlanul folytatja a sóvárgó bámészkodást. A kirakat tele volt öreg, elhasznált tárgyakkal: cigarettatárcák elfáradt gumival, kulcsra zárható faládák, kopott markolatú bicskák, matt fényű edények, ócska posztók, miegymás.

Senki nem mond ma már ilyet, hogy ószeres, mondom Ponyónak. Azt mondják rá, antikvitás, meg esetleg, hogy régiségbolt. Ószeres, mi?, neveti oda, és már lobog be az ajtón keresztül.
Odabent dohos homály, poros polcok és asztalok, s az egyik mögött egy zsíros kereskedő. Áll, mint egy fatönk, ócska, rongyosodó inge alól néhány szőrszál kacsintgat, összhangban kunkorodnak a bajszában lévőkkel. Maga is korleletnek tűnik, nem szól semmit, nem kérdezi meg, van-e szükség segítségre. Az asztalok és polcok telistele régi holmikkal, régi emberek régi tárgyaival: tálak, levélnehezékek, rojtos brifkók, írógépek, ósdi ékszerek, tubákos szelencék, tárcsás telefonok. Képeslapok ismeretlen emberektől, fényképek ismeretlen emberekről. Lesújt a gondolat, hogy száz évvel később mobiltelefont, síkképernyős tévét, műanyag villát meg a kutyaszar felszedéséhez használt nejlonzacskót talál majd itt az erre járó. Kiábrándultságomban kézbe veszek egy pakli hullámos szélű fényképet, nézegetni kezdem rajta az alakokat. Ponyó teljesen felvillanyozódik, jobbról-balról hajlong a lapozgatott képek fölé. Az ott a dédapám!, kiáltja, az meg a harmadági ük-szép-ó-öreganyám egykori kebelbarátnője!, ez a harcsabajszú az udvari pék! Az a komorképű gyerek, az meg én vagyok!

De hát az egy fiú, mormogom oda. Nem baj, én voltam kisfiú koromban!, hagyja annyiban, és odébblibeg a nehéz illatú, súlyos fémtárgyakhoz. Kézbe vesz egyet, ez micsoda?, megnézegeti, visszateszi. Felvesz egy másikat, na és ez micsoda?, megvizsgálja, visszarakja. Ezt csinálja az összes holmival, azokkal is, amelyekről tudja, mire valók, és azokkal is, amelyekről nem. Ha tehetné, az összeset magával vinné, hogy úgymond jó kezekben legyenek, s ha tehetné, mindet ott hagyná, hogy sóvárgása tárgyai megmaradjanak, és sose tudja, a következő reggelen ott lesznek-e még, s ha nem, vajon milyen megfontolásból vitte el és ki. Minél haszontalanabb egy tárgy, annál inkább vágyik utána, és az ószeres kétségkívül a haszontalan tárgyak végtelen univerzuma.

Azt mondja, azért vágyik a hasznavehetetlen tárgyak után, mert biztos lehet az irántuk érzett szenvedélyében. Az ember megvásárolhat egy ruhát, amelybe beleszeret, de később már csak az lesz érdekes, hogyan hangsúlyozza a vonalait. Befogadhat egy kismacskát, amely elbájolja, de már meg fog sértődni, ha az egyszer nem dorombol neki. Ám valamit, ami teljességgel hasznavehetetlen, csak teljes odaadással lehet szeretni. Ugyanígy választja meg barátait és szeretőit is.

Téblábolok a polcok között, kinyújtom a kezem egy dobozka után. Az ószeres szaftosat szippant az orrlukain keresztül, lemondok a dobozról, visszahúzom a kezem. Ponyó ugrabugrál és matat holmiról holmira, mindent megfogdos, összetapogat, méreget a tenyeréhez. Legtöbbször semmit sem visz magával, de ha mégis, annak méretbeli statisztikája van. Rendszerint elég apró dolgot vásárol ahhoz, hogy beleférjen a zsebébe, vagy elég nagyot ahhoz, hogy a zsebébe férő apró dolgok közül minél többet belerakosgathasson. Az apró dolgokat a zsebében hurcolássza, és minden lehetséges helyzetben és módon előszedi és más dolgokhoz érintgeti, más dolgokra rakosgatja őket. Ha a szükség úgy hozza, különböző történeteket talál ki hozzájuk, például hogy ez a kis fémhenger, amelyet most az asztalra helyezett, Viktória brit királynő vécépapírját volt szíves hivatott felfüggeszteni lenni az őfelsége toáletthelyiségében. Vagy hogy a tenyerében fogdosott kis tárgy akkor repedt meg, amikor eredeti tulajdonosa, a nagybelmagasságú polgári osztály jellemtelen képviselőjének lelkét beleátkozták, és nem viheti erős napfényre, mert az alja léleknek fel találna tűnni a beszivárgó fény, és ki találna surranni a helyéről.

Hölgyeim és uraim!, lép a bolt közepére diszkrét, de erőteljes retorikával. Köpést mímel, ingujjával megtörölgeti a kezében lévő edény szélét. Hölgyeim és uraim! Íme e századeleji éjjeliedényke, melybe a világháború, valamint hólyaghurutja idején maga IV. Károly urinált! A kikiáltási ár négycsillió billpengő!, szavalja, közben megnézegeti magát a tisztára törölt idomokban. Az ószeres képe meg se rezzen.
Nincs is olyan szó, hogy urinál, mondom neki. Akkor piszoál!, veti oda a fél vállának is csak a hegyéről, és tobzódik tovább a kacatok között.

Hogy honnan meg mire ez az odaadás, ez a végtére is indokolatlan odaadás ismeretlen emberek haszontalan holmija iránt, az élvezetig bőszíti, ha firtatják. De hiszen ez valakinek a személyes dolga!, csattan fel leplezetlen teatralitással.  Lehet, hogy szerette, és lehet, hogy utálta, magával vitte lóversenyre és elhagyta hazafelé a kocsmából. Fogta az ujjai között, zsebre tette, ellopta egynek a zsebéből, ajándékba egy másiknak. Nekem semmi közöm hozzá, semmi dolgom vele, élvezem a társaságát, míg velem van, s kíváncsin tűnődöm, mi lesz vele azután. Ennyi az egész.
És ha semmi sem lesz vele azután? -- provokálom tovább --, ha te vagy a végállomása? Olyan nincs, vágja rá, hiszen nem az enyém. Nézd meg, neked, mid van neked? Nincsen semmid! Nekem sincsen, de nekem legalább úgy nincsen semmim, hogy minden semmim valaki másé! Ezt szokta hóbortosan veszekedni, és néha eltűnődöm, ugyanígy választja-e meg barátait és szeretőit is.

Újra kint vagyunk a napfényben, az ószeres nem csinált ma üzletet. Kávéra gondolunk mindketten, megindulunk valami abrosz után nézve. Ponyó cigarettát tol a szájába, az öngyújtóját keresgéli. Elnézem ezt a csodás, haszontalan kis lényt mellettem, ahogy lépked, babrál, kesztyűt visel, mintha nekem csinálná az egészet. Kérdeznék valamit, de túlságosan el van foglalva a gyújtogatással. Nem szereti az ilyesmit félvállról venni. Mikor már szépen füstöl, visszacsúsztatja a gyújtót a zsebébe. Hirtelen megtorpan, és hetykén, flegmán és bánatosan csettint: a fenébe, csak el kellett volna csennem valamit!

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr874834005

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dauben 2012.10.14. 23:29:54

Szépen kerekedik ez a Ponyós világ, már a következő kalandot várom... :) mint egy samponoperett... vagy mi... Gondolkoztam, hogy az most jó vagy sem, ha biztatunk a Ponyós történetekre... a végén még nekünk köszönheted a skizofréniát, aztán fizethetjük a gyógyszereidet... szóval csak ahogy érzed... mint eddig is... :) (ebből lesz a regény is? kellenek hozzáérteni akaró elő- és részolvasók?)

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2012.10.16. 23:36:35

Őszintén: igen, a bíztatás mindig jó, és mindig nagyon jólesik. Az ember, attól tartok, ritkán van úgy, hogy ne lenne szüksége az -- úgymond -- váratlan megerősítésre. Így: köszönöm.
Ezek kísérleti írások és elmaradnak a várakozásoktól, de minthogy jobbat nem tehetek, bízom benne, hogy valamik és mennek valahová.

Címkék: agymenés tűnőd ponyó