...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

Richard Strauss: Capriccio -- Müpa, 2013. március 14.


2013.03.19. 00:03 | annagramma | 5 komment

Rég szórakoztam olyan jól, mint március 14-én a Müpa nézőterén, Richard Strauss Capricciójának előadásán, melyet a Kocsis Zoltán vezényelte Nemzeti Filharmonikusok adott elő nemzetközi énekesekkel, úgynevezett félszcenírozott (ám ettől még egészen teátrális) előadásban. Mindig bajban vagyok, ha valamit ennyire élvezek: nehéz szétválasztani a művet az előadástól. Vajon mi tetszett ennyire? Ezen már csak azért is adta magát töprengenem, mert rokon a darab alapdilemmájával: hogy vajon a szöveg vagy a zene élvez elsőbbséget; a fogalmi vagy a zenei dimezió számít, vagy számít többet? Vajon az előadás valamilyen (legyen bármilyen előjelű az a valami), vagy maga a ?

Ahelyett, hogy a parttalanságig evickélnék a tyúkok és tojások között, kihasználva helyzeti előnyömet, hogy nincs és vélhetően nem is lesz összehasonlítási alapom méricskélni, megelégedem azzal, hogy a darab bizonyosan kedvemre való volt, pedig nem feltétlenül ajz fel a gondolat: szünet nélkül két és fél órában végignézni egy régi idők arisztokrata szalonjának művészekkel dúsított délutánját, akik, jobb dolguk nem lévén művészetfilozófiai kérdésekkel múlatják az időt. Olyan otthon is van, igaz, mi például nem éneklünk közben, viszont van pörkölt nokedlivel.

Már az ötéves kisgyerek is ujjongva tapsikol, ha az apu mobiltelefonjával kamerázza magát a fürdőszobatükörben (persze ha már tudná, mi az, azt visonganá: mennyire posztmodern!), és felnőttkorára is élvezetesnek fogja találni az ilyesmit, hiába van már tele a padlás az önreflexivitás változatos lomjaival és relikviáival.
A Capriccióban arról a lehengerlően egyszerű dologról van szó, hogy a parttalan vitázó résztvevők (a zeneszerző, a költő és a színigazgató, valamint néhány üde mellékhang) végül úgy döntenek, a vita helyett győzzön az összművészeti idea, és írjanak egy operát egyetértésük zálogául, méghozzá pontosan az elhangzott vitáról.

Egy opera, amely nemcsak az operáról szól, de saját (befejezetlen!) magát írja meg -- ha az ember egy kicsit is vonzódik a matematikához, önmagában izgalmas gondolat. Ahol a rekurzió felüti a fejét, ott érdemes elmormolni egy áment, pláne, ha egy ilyen műfajban, koncepcionálisan bukkan fel. Strauss pedig nem elégedett meg kevesebbel, minthogy a teljes perspektívának minden apró részletére gondja legyen -- vagyis a teljes (tárgyi és műfaji) operairodalmat megidézve, kifordítva-befordítva, az egymással szembeállított zene és szöveg minden eszközét tökéletesen kihasználva juttassa el a művet (amely tehát önmaga létrejötte) a szintézisig -- voltaképpen addig, ami miatt a Müpa színpadát választjuk a nokedlis pöri helyett. Tette mindezt egy ingerszegény környezetben (semmi atomvillanás a díszletben, mindenki egészségben túléli az eseményeket), valós időben (ugye, milyen posztmodern?!), s a téma robosztussága (azt nem mondanám: súlya) dacára szinte lehetetlen könnyedséggel és legfőképpen humorral.

A mű, amely saját műfaját kifigurázza, szükségszerűen önmaga paródiája is (nem tudok eléggé lelkesedni a reflexióért), és kézenfekvőnek tűnik, hogy a paródiával bevallottan önmaga végstádiumába lépett. Aki ezt nem veszi észre, könnyen járhat úgy, mint a kapuzárási pánikszerűen sportolni, nőzni, flancolni kezdő középkorú fickó, bizonyítva ezzel, hogy valóban kattan az a zár. A jóöreg Strauss ezt véletlenül sem nézte be, ugyanazzal a lendülettel és őszinteséggel röhögi körbe saját magát, mint a kollégákat. Szeretnivaló karakterei felváltva nyafognak a végtelenül unalmas recitatívókon, ásítoznak öblösöket a muzsikán, dalolják bel canto az értelmetlen és klisés frázisokat; így énekli el a színigazgató saját szívszorító (képzeletbeli) nekrológját, és így mászik ki Vakond úr, a súgó a színpad közepére (ugye, milyen posztmodern!), hogy az utolsó, szellemes tréfát megűzze: hogy tudniillik a valódi tragédia (melynek immáron ő abszurd főszereplője) akkor történik, amikor a súgó elalszik, ettől a színész elhallgat -- s a közönség felriad. Valahogy így röhöghet a Széchenyi fürdőben térdig érő mellein az öregasszony-társaság.

Felmerülhet a kérdés, hogy ennek fényében mi a bánatot keres az opera, amely már a saját idejében voltaképp fosszíliaként tekintett magára, a 2013-as tavaszi idény színpadán. Adná magát a rengeteg széttartó magyarázat -- hogy a humor és a szépség mindenkor aktuális, hogy miért ne vennénk önkényesen elő egy ilyen könnyed kis gyöngyszemet az unásig játszott és csontig rágott klasszikusok mellett, de -- osztva ugyan mindezt -- a magam részéről hajlom a kedves gondolatra, hogy az öreg Strauss után ez talán a Kocsis Zoltán amolyan saját, derűs, Rossini-féle öregkori szeszélye.

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr595144460

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dauben 2013.03.26. 18:13:23

na, kedvet kaptam a Capriccióhoz... :) Köszi!

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2013.03.27. 14:57:54

@dauben: Örülök neki. Klassz kis darab, tudtam volna még mit írni róla. Ha tényleg megnézed, írd meg, hogy tetszett!

Matt33 2019.01.29. 19:29:34

Basszus, ezt se olvastam még eddig, pedig nagyon jó, egy könnyed kis gyöngyszem írásaid tengermélyén… Legjobban az az aspektus tetszett, amiben a műfaj-paródiáról szólva szembeállítod a kapuzárási életszakaszt a magán már nevetni tudás képességével (a világ dolgait nem változtathatónak tapasztalva, a sérelmeket elengedve, egy ironikus mosollyal szemlélve???) Remélem nem haragszol, de ha tehetem, most már mindet elolvasom, minden napra egy párat kihalászva. Csak azért mondom, hogy ne lepődj meg a még ennyi idő után is ide vetett komment-cunamiktól. (És ezzel részemről talán le is tudom az ilyen téren megnyilvánuló középkori válságos-kapuzárásos pánikszerűségem:)

annagramma · http://rezfaszubagoly.blog.hu 2019.01.29. 20:06:25

@Matt33: Ennek az írásnak az a dicsősége, hogy valóban elhangzott a Bartók rádióban, egyetlen mondatot cenzúráztak, kitalálhatod, melyiket.
Írjál nyugodtan, nemcsak nárcisztikus énem vágyait elégíti ki, itt megnyilvánul valaki, de tényleg örülök neki.
És persze, hogy emlékszem rád, a vezetéknevedre is, később, én egy randira igyekezvén -- hogy a koncert mi volt, ne kérdezd, már nem tudom --, úgy rémlik, össze is futottunk a Váci utcai Szent Mihály templom előtt. És valamelyik év valamelyik kaposvári koncertjén -- ne kérdezd, már nem tudom -- a mögöttem lévő sorban, néhány hellyel arrébb ültél.
A kapuzárási pánikkal szerintem egyelőre ne vesződj, úgy rémlik, szemtelenül fiatal voltál, amikor találkoztunk, igaz, azóta feletted is eltelt 7-8 év.

Matt33 2019.01.29. 23:22:57

Szia! Igen, az 2011 őszén volt, szeptember 22. vagy 23-i (azt tudom, hogy pár nappal a névnapon utáni pénteken) a barokk fesztiválon. Bachot biztos játszottak, talán valami négy csembalós darab, utána kellene néznem. Az augusztusi kaposvári koncertről eszembe jut az a Jed nevű zenekritikus is, jó pár óráig vele hármasban borozgattunk, te mennyire emlékszel rá? (aug.16-án, azt hiszem, miután még ki tudja miről értekeztünk egy Szivárvánnyal szembeni sörözőben, mert már csak az tartott nyitva. És másnap-aznap utaztál is vissza.) Szóval köszönöm, hogy nem felejtettél el!
A kapuzárási pánik meg csak úgy jön, (de inkább nevezzük bizonyos élethelyzetben ránk törő egzisztenciális bolyongásnak) ez indított arra, hogy kicsit (?) visszanézzek régi dolgaimban vagy pl. hogy az akkori szar verseimet tűrhetővé pofozzam... Rájöttem, hogy egy csomó akkori dolgot, úgy látszik, ki kell írnom magamból, ha már akkor nem ment. De egyébként őszintén érdekel, hogy megy a sorod. És ezért szerettem volna e-mailezni veled, nem akartam, hogy ezt a 5000 karaktert bíró kommentszekciót egyes személyes vonatkozású részletekkel terhelni.

Címkék: opera agymenés nyuzik klasszik richard strauss