A jó koncertek mind hasonlók egymáshoz, minden rossz koncert a maga módján az.

A rossz koncertekről könnyebb, hálásabb megnyilatkozni, ellenben talán ugyanolyan könnyű a lehetséges jóindulattal megtalálni bennük a jót. Valahogy így voltam a november 25-én, a Zenakadémia nagytermében adott orgonaesttel, amelyet Varnus Xavér jegyzett.

A kiírás szerint a koncertet Maár Gyula, az egy éve elhunyt rendező emlékére tartották. Bevallom, az este során, Varnus Xavér és a rendező kapcsolatát nem ismerve, valamint műsorfüzet nélkül nehezen raktam össze a koncepciót -- ha ugyan volt --, mely szerint különböző, egymáshoz lazán vagy lazán sem (pusztán az előadó hangszer, tehát az orgona által) kapcsolódó darabok váltották egymást, hogy itt-ott két műsorszám közé a színpadon fölbukkanó Törőcsik Mari Pilinszky-verseket, vagy Varnus Xavér úgynevezett emberi történeteket ékeljen. Különben ennél többre a műsorfüzettel sem mehettem, az elhangzottak nem követték épp híven a kiírt programot.

A végül is elhangzó (zenei) műsor Cesar Franck op. 18-a, Antalffy-Zsíross Dezső három orgonadarabja, két Bach-korálelőjáték, a D-dúr szvit air tétele, a d-moll szólószonáta chaconne-ja, valamint Ravel Bolerója volt -- az utolsó darabok természetesen átiratban.

Hogy egyből a közepén kezdjük: a koncert főmumentumának, tetőpontjának szánt d-moll chaconne-t, amelyről Varnus Xavér bevezetőjéből megtudhattuk, hogy körülbelül a klasszikus zene szívcsakrája, valamint hogy saját átiratában hallhatjuk, talán még sosem untam ennyire. (Voltaképpen talán most untam először.) Volt már szerencsém kortárs szerzők izgalmas kísérleteihez, amelyben Bach-szólódarabokat kiegészítenek kiszenekari változatra, de még egy jól sikerült átirat esetén is az az érzésem, ezzel épp az eredeti műnek a végső redukció vékony szálán függeszkedő feszültségét oltják ki. Már ebből a szempontból is kellemetlen, indokolatlannak tűnő választás a hegedű-szólódarabot egy zongora és egy orgona gigantikus apparátusra átültetni. Azon kívül mintha nem lett volna teljes az összhang a két hangszer között, és néhol vontatottnak, másutt akadozónak éreztem az előadást, mint egy kedves, öreg fotel, amelyből viszont kiállnak a rugók, alacsony a karfa, süppedős az alja, sehogy sem kényelmes.

Ezzel szemben, önkényesen, tetőpontnak az Antalffy-Zsíross Dezső darabjait tenném meg, és magát a felújított orgonát, amely dolby surround 5.1 hangzásban, a legelképesztőbb hangszíneken, mélységekben, távolságokban szólalt meg. A szerző nyilvánvaló tehetsége az orgonai “hangszerelésben” mintegy anatómiai atlaszként szolgált a hangszerhez, a pásztorfurulyától a klarinét, oboa hangján, vonószenekaron, marimbán át egészen a férfikórus imitációjáig (az “MZ/X, jelentkezz!” hangszínről nem is beszélve!) mindenféle illúzióban részünk volt. Sajnos a többi darabban, bárhogy szerettem is volna, nem sikerült megfejtenem a regiszterválasztások magasabb összefüggéseit, ezért (talán a Franck-darabot leszámítva) gyakran szedett-vedett érzületük volt. Ez, persze, az én hibám is lehet, ahogy az is, hogy valahányszor Varnus Xavért játszani hallom, valahogy mindig az az érzésem: mintha ez az ember nem tudna orgonálni. Mintha minden szétcsúszna a keze alatt, vagy a tempóra, frazeálásra, a zenei egységek formálására és viszonyára vonatkozó elképzelései hibásak, esetlegesek volnának.

Amit viszont nem tudok magamra fogni, az a Varnus Xavér műsorrészek közötti magánszámai -- az elszavalt versek sehogyan sem illeszkedtek, ha volt is, semmilyen elképzelésbe, illetve Maár Gyuláról, amennyire értettem, különben egy szó sem esett. Annál több Gáborról, a szívsebészről, aki -- a program megnevezése szerint -- “a nagy chaconne” egy előadása alatt (és helyett) operált új szívet egy kisgyerekbe, vagy hogy New Yorkban a Varnus Xavér orgonálására hogyan szállt alá a felhők közül egy fénycsóván az angyalok kara plagális zárlatot énekelni egy amúgy borús napon. Nem felejtette el figyelmünkbe ajánlani legutóbb kiadott lemezét (a koncert után megvásárolható) és elkövetkező koncertjeit zenészbarátaival, például Vásáry Tamással, "aki a zongora atyaúristene" (akkor viszont, gondoltam, Varnus Xavér pedig az orgona Bogányi Gergelye). A mikrofonba beszélő Varnus Xavér hallatán elkerülhetetlenül felrémlik Vujity Tvrtko és Friderikusz Sándor alakja, a közönség jámboran hallgat, engedelmesen megtapsol, illedelmesen nevet még akkor is, ha az egyébként unásig ismert poén rosszul sül el (tudniillik hogy a Kodály Zoltán szerint az akadémián csak kettőnek van hallása: Kistétényi Melindának és a falnak), mi több -- és itt érkezünk talán az est mélypontjához: -- kérésre beszáll az előadásba, és a Bolero átiratában közreműködve készségesen tapsikolja a negyedeket.

Ekkor én már kimenekültem a mosdóba (a szünet nélküli két és fél óra megtette a hatását -- eltöprengtem, vajon félnek-e, hogy szünet után többen nem térünk vissza), de kívülről még hallottam az ütemes tapsot, ami a legmegbocsáthatatlanabb és lealacsonyítóbb dolgok közül való, amit egy koncerten el lehet követni -- nem lehet nem a cirkuszi medve táncára vagy a focimeccsen, manapság divatos tüntetéseken skandált együgyű frázisokra gondolni. Egy teremnyi majom, gondoltam, és a vég reményében lepályáztam a földszintre, ahol azonban még jó húsz percet kellett várnom a két ráadásszám végéig. Szinte említésre sem méltó komikum, hogy a második ráadásszám, természetesen a d-moll tokkáta és fúga idejére lekapcsoltatták a villanyt a teremben, így az orgona, kivilágított gombjaival, a földszinti ajtóüvegen keresztül úgy nézett ki, mint a Star Trek űrhajó irányítópultja, s én csak azt vártam, mikor lövi ki az egészet a világűrbe.

A ruhatárnál bús képű apám megjelenése és vallomása, mely szerint ő sem megy többé Xavér-koncertre (ennek hála, úgy néz ki, nekem sem kell!), végre felderített, s a várakozás első perceiben édesanyám és édesapám közt zajló beszélgetés gyöngy összegzését adta az átélt élményeknek:

- Az a nő, aki rosszul lett, szerintem meg is halt. Sztróknak tűnt.
- Nem hiszem. — Két kabát, igen. — Igaz, hogy felhördült, de a lábán vitték ki. Saceres lesz az. Biztos a zene váltotta ki.