...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc


2015.04.06. 20:49 | annagramma | komment

Este hét, vagy talán fél nyolc. Csak azért vagyok odakint, hogy ne legyek idebent, ennél többre nem futotta a felszabaduló estével kapcsolatban. Elmehettem volna egy mozira, gondolom, de akkor megint odabent kellene lenni. Enyhül az idő is.

A Deák térre kóvályodom be, valami émelyítő, édes szósszal megöntött mexikói, vagy ki tudja, ételt rágok alufóliából, a Király utcából. Egy padra ülök, balra egy japán turista (vagy talán kínai?), a jobb oldali padon ketten spanyol nyelven beszélnek. Töprengek, miféle turista legyek én, de inkább nem zavar. A téren két hegedűs készülődik, kíváncsi vagyok, mire. Az étel végét becsomagolom a fóliába -- még jól jöhet valakinek -- és a kuka szélére teszem. Cigarettára gyújtok, a két fickó a hegedűkkel pedig a Pachelbel D-dúr kánonra. Akkor veszem észre a kis hangszórót és a hozzá tartozó apparátot a földön, erről oldják meg a rémunalmas basszusszólamot. Ja, hogy ez manapság így megy. Enyhén lakodalmasra veszik a figurát, és rettentően szétcsúsznak helyenként, de ez senkit nem zavar, őket sem, engem sem. Az előadás végén méltányos tapsot kapnak az összeverődő tömegtől, és csörren az apró a hegedűtokban. Egy idős hölgy odasétál a fiatalemberekhez, nem hallom a beszélgetést, de tudom, hogy mit kérdez. Oldalt a spanyolok beszédéből kihallom, hogy “Pachelbel”. A japán eltűnt, nem sietek a bagózással. Kisvártatva a két hegedűs újra rákezd a közben lecserélődő közönségnek. Pachelbel D-dúr kánon.

Egy szakadt külsejű, középkorú fickó közeledik, majd veszi át a japán helyét a padon, járása -- ha járásnak lehet mondani -- bizonytalannál több. Felém fordul.

- Van egy cigarettája?

Persze, mondom. Megkínálnám, de látom, hogy a jobb keze mocskos, véres, élettelenül lóg. Talán mozgatni sem bírja. Kihúzok egy szálat a dobozból és vigyázva átnyújtom neki. Tétova, lassú mozdulattal átveszi, enyhén undorít a gondolat, hogy hozzáérjek. Tüzet adok neki és magam is rágyújtok egy következőre.

- Csúnya a keze -- jegyzem meg.

- Igen. Azért csúnya, mert nem mostam meg -- mondja logikusan. -- Bemutatkoznék.

Felém nyújta a mocskos, véres kezét, fel sem merül, hogy ne fogjam meg.

- Novák Miklós vagyok -- talán?  mindegy is, nem emlékszem --, festőművész -- teszi hozzá nyomatékkal.

Bemutatkozom én is, miközben szánalmas, gyenge mozdulattal fogok vele kezet, részint, hogy meg ne gyötörjem, részint, hogy csak a legszükségesebb mértékben érjen hozzám. Ahogy elnézem, nincs benne egy szorításnyi erő, óvatosan kicsúsztatom a tenyeréből az enyémet. Most arra gondolok, hogy ebbe veszem vissza a cigarettát, amit aztán a számba teszek.

- Ismeri ezt a számot? -- bökök a fejemmel az éppen szétcsúszó kánon felé. Bólint. -- Valahányszor az utcán hallom, valaki biztosan odamegy a zenészekhez megkérdezni, mi volt ez a gyönyörű muzsika -- teszem hozzá. Egy ideig semmit nem felel, lehamuzza a gatyáját.

- Maga a zenét hallgatja? -- kérdezi aztán.

- Nem -- mondom --, én csak itt ülök, a zene meg csak úgy jött.

- Egyedül?

Bóintok.

- Egyedül? -- kérdezi újra.

- Most már nem.

- Errefelé lakik?

Erre is bólintok. Mondja, hogy ő is. Véget ér a darab, az előadók időközben lelkes közönségre tettek szert két részeg tinédzserlány személyében. Vontatott, hangoskodó frázisokban magasztalják őket, ráadásért könyörögnek, olyan szép ez a mi is ez, ugyan, játsszák el újra.

- Ha megmosnám a kezem, jobban tetszenék magának? -- kérdezi a szomszédom.

- Nem hiszem, hogy ezen múlik.

Eltűnődik.

- Nem? -- kérdezi.

- Nem. -- felelem, de már nem is tudom, hogy értettem ezt.

Orrából a taknya, szájából a nyála folyik.

- Ha szabad megkérnem, adna még egy cigit?

Átadok neki még néhány szálat. Meggondolom, ráhagyjam-e az öngyújtómat is. Elteszi őket, nem köszöni meg. Biztos eltörnek a kabátzsebében, gondolom.

- Nagyon szívesen megismerkedtem volna magával. -- mondja, majd, hogy nemigen felelek, kisvártatva hozzáteszi -- Ha megkérdezhetem.... nem tudna adni esetleg kétszáz forintot?

Benyúlok a kabátzsebemben erre rendszeresített apró közé.

- Valójában.. ötszázra volna szükségem, de annyit nem merek kérni.

Belenyomok a véres, koszos kezébe egy marék aprót, két-háromszáz forint lehet. Nem tűnik elégedettnek, nincs kifogása sem. A pénzt nem számolja meg, reszketeg mozdulatokkal a nadrágzsebébe gyömöszöli. Nemigen csörög.

- Azért nagyon örültem, hogy megismerkedtünk.

Én is. -- mondom, és mintha tényleg örülnék. Még hozzáteszem: -- Vigyázzon magára.

Felemelkedik, csoszogó léptekkel eltávolodik. Nemigen köszön el. Néhány perccel később látom a másik irányba tántorogni, épp a Pachelbel kánonja előtt. Ki van kötődve a cipőfűzője, vagy talán nincs is. Hazaindulok a másik irányba.

A bejegyzés trackback címe:

https://rezfaszubagoly.blog.hu/api/trackback/id/tr727345846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.