...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

jóvátétel


2012.07.24. 13:13 | annagramma | 6 komment

Ez, hogy jóvá teszem: a felnőttek szava (tudom: kifejezése). Ott van a listán, egyből azok után, hogy pazarlás, hogy kellemetlenség, modortalan, átmeneti. Van ezekből egy hosszú lista, ezeket meg kell tanulni, mert már nem elég, ha azt mondom, jó meg rossz, tetszik meg utálom, éhes vagyok meg adjál egy puszit. Ez már ormótlanság (itt tartva, mit szólunk ahhoz: ormosság?, vagy egyből orcátlanság?), és ennél sokkal finomabb kifejezésmódra van szükség. Alattomosra, hurkamód nyeklő, megfoghatatlan míves beszédre. Hogy olyan feltételek mellett, meg körülmények között. Hogy mindazonáltal, vagy egyáltalán, hogy: igen, de (ámde). 
Az ilyesfajta száraz beszédre gondolok, telistele azokkal a szavakkal, amelyek a gyermek szótárában nem szereplnek, mert nem férnek el azoktól, hogy kunkor, üszök, pókfonál, kacsakő. Olyanok, hogy jóvátétel, hogy ne mondjam: kárpótlás.

Ismét rá kellett ébrednem: mindennél jobban bírom a kölyköket, még a formális logikánál meg a rozéfröccsnél is (legalábbis másfél-két rozéfröccs után annál is jobban), és ha választanom kell, hogy egy tündér csilingel az ölemben összevissza huncutságokat, meg fényképez onnan mindenfélét (az én, gyaníthatóan már nem garanciális telefonommal), a célból, hogy mindig tudjam, mit láttuk, amikor az ölemben ült (mit láttunk volna? az elérhetetlen fröccsöt meg cigarettát az asztalon!), szóval ha választanom kell, hogy ez, vagy hogy mégis elérek a látottakig, na  akkor  bajban vagyok. De: nem toloncolok, fröccs melegszik, bagó ugrik, egy időre legalábbis, tündérke marad. Megvesz, felvásárol kilóra, én meg olcsón adom magam, ellentétben a rozéval, üzletnek tehát nem épp rózsás. De néha a rossz üzlet is olyan, hogy megéri.

poni.jpgHa tudtam volna, ha csak közelítő fogalmam lett volna arról, valójában milyen kiábrándítók a felnőttek, gyermekkorom jelentős részét töltöttem volna rettegéssel attól, hogy ugyanilyen kiábrándító felnőtté válok. Szerencse, hogy nem tudtam, s így értékes gyermekkorom semekkora részét nem pazaroltam az ettől való félelemre, hanem gázoltam helyette a Szilas-patak csatornájában, meg ültem a bodzafán a sineken túl, hogy lógjon a lábam. És soha el nem vártam, soha el nem bírtam  képzelni, hogy a rossz dolgokból jót csinál bárki, pláne valaki, aki sem nem Batman, sem nem isten. (Hittanórákon túl már kizárólag Batman.) Azóta is mindig gyanús, ha valaki azt mondja, jóvá tesz valamit.

Mert először is az a dolog már, feltehetően, úgy van csinálva, hogy rossz , de minimálisan is nem jó. Ez elég világosnak tűnik, tiszátban kell ezzel lennie az elkövetőnek, és többnyire, úgy nézem: van is. Aztán elkezd képzelődni. Abból mindig baj van, amikor a felnőtt elkezd képzelődni, mert legtöbbször azt képzeli, hogy a dolgok úgy vannak, vagy a dolgok úgy lesznek, ahogyan azt ő képzeli. Hogy is mondják: túl élénk a fantáziája.

Például ha én szárnyas pónit szeretnék, azzal sosem az a baj, hogy nincsen szárnyas póni, hanem hogy nem kapok. Egyáltalán, a legkisebb mértékben sem vigasztal az, hogy nincsen szárnyas póni (különben meg: ki mondja meg?), ha vigasztalna, az azt jelentené, hogy a vágyaimnak elkezdett köze lenni a valósághoz, ami pedig azt jelentené, hogy felnőttem. Mindez sorrend szerinti növekvő mértékben lombozna le. Jöhet nekem bárki azzal, hogy különben is így vagy úgy  ezzel a biológiával, meg jöhet akárki szárny nélküli pónival vagy póni nélküli szárnnyal, vagy olyasmivel, ami távolról egy kicsit hasonlít egy szárnyas pónira, de egyébként egyáltalán nem az. Jöhet tőlem vaníliafagyival vagy vízibiciklivel is. Én a szárnyas póni miatt pontosan olyan szomorú leszek, mint ha nem jönne.

Ettől még felszállok a vízibiciklire, és elnyalom a fagyit is, mert ide vagy oda, az akkor is móka, és akkor is pont olyan móka lenne, ha éppen nem pusztulnék el a szomorúságtól. Azt különben tudom máskor is csinálni. Csak azt ne mondja, és legfőképp azt ne gondolja nekem senki, hogy most aztán el van rendezve az egész, hogy jóvá van téve a dolog. Hogy most már nemhogy okom, de még csak jogom sincsen bánkódni a póni miatt. Hogy kárpótolva lettem az egész miatt. Valamivel, aminek semmi, de semmi köze hozzá.

Szárnyas póni nélkül, meg a szomorúsággal együtt még tudnék élni. Na de ekkora ostobasággal?!

Címkék: agymenés mókaság tűnőd

a napfény természete


2012.06.11. 22:04 | annagramma | 4 komment

 legfőképp n.-nak 

Vagy három hete nem takarítottam ki a kádat. A peremét kezdi ellepni a cirkóból cirkáló gané. Alattomos ez a gané, csak akkor lehet észrevenni, ha az ember napról napra odafigyel. Különben a finom, szürke hamu meg por lassan, sárgán rákövül a kád szélére meg a csempék közé. Olyan lesz, mint a nikotinitta tapéta a nyolcvanas évekből.

Amúgy is sok a por a belvárosban. Meg sok a hang is. És az emberek az Andrássy úton meg a Városligetben sétálnak, és már nem hallják a hangokat meg a zajokat. És mindegyiknek kiült már a por az orrlukára, és odakövült már a gané a fürdőkádja peremére.

Minden alkalommal, amikor vonatra ülök, azt kívánom, hogy sose szálljak le. Eddig még mindig leszálltam, de bízom benne, hogy egyszer majd nem fogok. Dunakeszi felé szoktam menni, tizenkilenc perc az út, ha pontos a szerelvény, negyed óra és négy perc, és megannyi súlytalan örökkévalóság. A legtöbb ember, akit ismerek, menetirányban szeret ülni. Néha fel is ajánlják a helyet, ha véletlen együtt utazunk.
De én háttal szeretek menni, és nem tudom biztosan, azt szeretem-e, ahogy a dolgok elsuhannak mellettem, vagy azt, ahogyan én suhanok el a dolgok mellett. Tulajdonképp inerciarendszer kérdése. Így is, úgy is azt kívánom, bárcsak sosem szállnék le, hanem csak tovatűnnének mindig ugyanazok a fák és póznák és ugyanazok a fények, és fel- és leszállnának ugyanazok az emberek, és mind jönne valahonnan és menne valahová, és én csak figyelném a tehetetlen létezést, hogy jönni kell valahonnan és menni kell valahová, és tudnám, hogy évezredek óta semmi sem változik.

És vándor lennék, tarisznyás és mezítlábas, nem jövő, nem menő útszéli jöttment, ki a
bemutatkozás biccentésével már el is köszön,
nem rúgja fel jártában az út porát,
és nem is hagyja benne a lábnyomát.

És fény lennék, napfény egy kerítés lécei között, el-eltűnő és fel-felbukkanó,
zizegés a villódzó falevélen,
az első napsugárral érkező pirkadat,
és hajnal előtt az utolsó sötét pillanat.

És napfények ők, barna ízű és mély hangú napsugárok, kávé- és rum- és unikumszagúk,
füstös szakállúk és izzadtak,
egyszer az ablakból láttuk egymást,
és biccentettünk a másiknak.

***

És a kád peremén az áporodott gané lassan és kitartón ver tábort magának, és én már nem vagyok ott, mert én soha nem is voltam ott.

 

Címkék: vers agymenés szeretnemszeret tűnőd

a megfejtés nem egy rajzfilmfigura


2012.06.06. 14:07 | annagramma | komment

Úgynevezett másodközlés, a konzerválás végett, s hogy ne unatkozzék az olvasó, amíg ilyesmivel szöszölök, miközben egészen mással szeretnék. (Meg mondták rá, hogy mérnem teszem ki. De azt is mondták, hogy a kurva anyámat.)
(Mielőtt belekötődne: az elkövetett helyesírási hubák az időmérték oltárán felmutatott áldozatok.)

A zoknicsere

Brian és Pál, ha
döglik a bárba’,
éber az álma,
messze a párna.

Poshad a szája,
duzzad a mája,
renyhe a hája, 
bűzlik a lába,

asszonya várja
otthon a kádba’,
nem csoda hát, ha
most oda vágy. Na

de vesszen-e kárba
félberugása,
csak mer a párja
unja a lárma
zaját?

A kulcsot a kába
reggeli tájba’
tolja a zárba --
Mit bánja
ő!

Egy dilemája:
a zoknit -- a lába
végleg bepálna --
átveszi már ma?

Átveszi Pál ma.
Brian csak holnap,
de Pál ma,
de Pál ma.

Címkék: vers agymenés mókaság

mestereim voltak -- Gnossienne 1/B


2012.05.19. 01:44 | annagramma | 9 komment

Emlékszem, amikor a fickó, akibe menthetetlenül szerelmes lettem, és akitől az első, A menthetetlen című Thomas Bernhard-könyvemet ("egy irodalmi fúgát" -- szerette mondani) kaptam, beleszívott a cigarettájába az erkélyen, és azt mondta: 
-- ..és akkor majd elmondhatod: "mestereim voltak: Thomas Bernhard, ..."

Ez már akkor volt, amikor a többedik Bernhard-könyvet olvastam, és egyrészt arra vonatkozott, hogy nem véletlenül érzett ő rá, hogy hamar a Thomas Berhardba is beleszerelmesedem, másrészt arra a fantazmagóriájára, hogy én könyvet találnék írni. A mellé tett igazság persze az, hogy én legfeljebb szeretnék úgy írni, mint a Thomas Bernhard tudott, mégis, vagy éppen ezért, ennél szebbet nem is mondhatott volna. Mert ha az embert valakihez, akit nagyra becsül, csupán hasonlítják, már felemelő, de ez, így, egy egészen más minőség. 

Amikor a 9 dal című film közepe táján, szóval a következő pornójelenet előtt, közben vagy után felcsendült egy akkor még ismeretlen, ám furcsa mód ismerős zene, azt gondoltam: mesterei voltak: Erik Satie, ...
Sajnos a Thomas Bernharddal ellentétben Winterbottomba sem a Lidércfényen, sem ezen a filmen nem sikerült beleszerelmesednem, úgyhogy a fennmaradó fél órában még az élvezetes intim pornó mellett is csak azt vártam, hogy kézbe vehessem a híreket, és megnézzem, nem támadt-e fel Erik Satie, vagy legalábbis nem került-e napvilágra egy B változat a Gonssiennes ciklusból. A hírekben azonban nem szerepelt olyasmi, hogy Satie feltámadt volna, hanem csak olyasmi, hogy Fischer-Dieskau viszont meghalt, ellenben a filmzene tracklistáján a különböző brit csapatok élőfelvételei s egynéhány Nyman -- nocsak -- között nem volt nehéz kiszúrni egy Melissa Parmenter nevű szerzőt. 

Némi további kutakodás után a következő megállapításra jutottam: fent nevezett szerző újra megírta a Gnossiennes első darabját. Úgy értem: nem hasonlót, hanem egy az egyben ugyanazt. Nagy szerencsémre meghallgatható a csőben (a videó témájától, bár nem feltétlenül érdektelen -- a gyermeki vizsgálódó kíváncsiság természetfilmjének akciógazdag tetőpontján például körömreszelővel kezdi piszkálni az állatkát -- érdemes eltekinteni):

 

S a teljesség kedvéért a Gonssienne 1:

 

Miután a szerző nem sokat vesződött a hangnemmel, és a tempó is többé-kevésbé egyezik, kellő türelemmel egyszerre is hallgatható a kettő, amely merőben új élményhez juttatja a hallgatót. 

Elgondolkodtató, hogy mi vehet rá valakit ilyen tettre. Félreértés ne essék: engem ez nem zavar. Ha valaki megírná az összes Satie-t újra, sőt és főképp ha írna újakat is, annak én csak örülni tudnék, mert ha eggyel több szám lenne, akkor egyszerre két cigit szívnék, és ha két Bach akcióhősöm lenne, akkor klónosat játszanék velük, szóval, n+1 Satie az csak jobb lehet, mint n Satie. De legalábbis rosszabb biztosan nem.  
Mégis, szakad ki az őszinte, ártatlan kérdés: miért? Nem tetszett volna az eredeti? Azt nem hinném, mert akkor nem akart volna belőle még egyet. Lehet, hogy nem tetszett a címe? Vagy a név, ami fölé volt írva? Vagy már túl régi volt, kopott és elhasznált, és újra kellett lakkozni, mint a parkettát? Lehet, hogy jótékonysági cselekedet, amolyan masterpieces revisited, hogy ismét divatba meg köztudatba hozza a jó öreg bútorzenét? Ebbe az irányba mutat, hogy a szerző interneten fellehető munkásságának csekélysége ellnére azonnal találtam tőle egy Yann Tiersen-számot is. 
Arra is gondoltam, hogy unja a saját zenéjét írni, és sokkal jobban szereti a mások zenéjét írni. Végül is..? Milyen jó lehet megírni egy Fauré-kórusművet vagy egy Brandenburgi versenyt! 

Vannak azok a gyemekek kifestőkönyveire hajazó, kreatívboltokban kapható készletek, beszámozott festéktubusokkal és vászonnal, a vásznon ismert festmények lebutított kontúrjaival és a megfelelő helyeken a megfelelő színkódokkal, hogy a hozzánemértő vagy a tehetségtelen amatőr is részesülhessen az alkotás szakrális tevékenységéből, és megfesthesse Monet felkelő napját a nagyszobában, vízfestékkel. Lehetne ugyanilyet csinálni zenével: írja meg Mozart c-moll miséjét otthon! És adnának hozzá merített kottapapírt meg tintát és lúdtollat, és egy szöveges segédletet a technikai instrukciókkal (harmóniavezetés, miegymás -- meghagyva a szabadságot, hogy ha itt-ott egy-egy hang nem tetszik, könnyedén kijavíthassuk), hogy a végén a lelkes műkedvelőnek legyen egy saját kézirata otthon, amit mutogathat vagy kirakhat a falra. 

Vagy, mint az illusztráció mutatja, ki is adhat, és a hátuljára ráírhatja: "mestereim voltak: ...". 

Címkék: agymenés nyuzik klasszik erik satie

a klór steril szaga


2012.05.15. 00:04 | annagramma | 5 komment

Fodultam ki a Vajdahunyad utcából, befelé az Üllői út sötétre nedvesedett aszfaltján. Pergett le a bőrdzsekimen a ritkás eső, a bokám szára fázott a rövid zokniban. A hűvös párában a szokottnál is klórszagúbbnak éreztem magam. Az uszoda miatt van, megszoktam már -- nem is tudom, kifelé vagy befelé árad-e --, és most a szokottnál is jobban esett a sterilitás. Hétfő volt, este fél hét, a szürkületnek az a pillanata, amelyben megszűnnek a színek, és leereszkedik a gomolygó, monokróm hallucináció.
Átnéztem a túloldalra, a Madrigál presszó (kocsma?) ajtára, ahonnan épp kitántorgott egy alak. Ment tovább, éppoly mindegy volt neki, merre. Elképzeltem, hogy az előbb még rumot ivott a bársonyos vörös széken, az ízléstelen márvány asztallapról -- tudom, hogy néz ki belülről a hely, azt is tudom, milyen a rum. Ócska.
Mentem tovább, el a Mentsvár nevű pincekocsma mellett. Most is áradt ki a cigarettafüst szokásos, szesszel kevert zamata, pedig hetek óta nem gyújthattak rá odabent. Biztosan a pára teszi, gondoltam, diffundál a lambériából és a koszos posztóból az évek során beivódott eszencia.
Arrébb egy kapualjban tróger hajléktalan dekkolt. Mellette egy kartonpapír szöveggel, szépen kirakva, mint konferenciákon a névtábla: ÉHEZEK, és még néhány további sor, kisebb betűkkel írva. Elképzeltem, ahogy leülök mellé a hideg lépcsőre. Biztosan büdös, gondoltam. Én meg klórszagú. Akkor, ha leülök, ketten együtt kiadunk egy színtelen, szagtalan percet a világból. Elképzeltem, ahogy azt mondom neki: idefigyelj, rossz a ragozás. Azt mondom neki, figyelj ide, rajzoljál egy újat, és azt írd rá: ÉHEZEM. Aztán mesélnék még az ikes igék egyéb rendhagyó alakjairól, majd szednék a kukából én is egy kartonlapot, és a három B-s grafitceruzámmal, vastag nagybetűkkel ráírnám: ÉHEZZÉK!. És alá további, kisebb betűkkel, hogy ez csupán egy felszólító módú grammatikai tréfa.
Elmentem mellette, és azon töprengtem, honnafn szedi a filctollat.
Felszálltam a körúti villamosra, ami viszont tényleg büdös volt. Két muszlim nő állt az ajtóban, akik hátulról apácának is tűnhettek. Számtalan turista. Ráléptem valakinek a sarkára, de nem vette észre, vagy egyáltalán nem izgatta miatta magát. Hálás voltam érte, hogy nem kell megszólalnom. Szívtam a fülledt hőt, orromon és számon áradt be a mások testének párája. Szívtam be a mások testének molekuláit. Az uszodára gondoltam. A vízben sosem érzem a klór szagát, hanem csak a sterilitást.

Mindennap fejesugrással kezdem az úszást. Azután hosszan -- amíg a légvétel bírja, tíz, tizenöt méteren át -- a medence aljára tapadva úszom. Végül, ahogyan felfelé emelkedem a medence aljáról, a mozdulatlan vízfelszín fonákján az egész fenék tükörképét látom. Benne a csempék, a homályos fények, a tiszta vonalak, sarkok -- minden, csak én nem. Ez az egyetlen, maradéktalan pillanat elegendő.

Hazaértem és végképp egydül maradtam. Mindent ki-, fel-, letakarítottam, ki-, fel-, lemostam, hogy a tisztítószerek anyaga járja át az egész lakást.
Amikor már mindennek érintetlen szaga lett, leültem. Unalmamban fellapoztam a magam mellé vett jegyzetfüzetemet. Nem is jegyzetfüzet, hanem hátridőnapló. A legutoljára úgy esett, hogy egyszerre ért véget az előző év és az előző jegyzetfüzetem, és még karácsony előtt találtam ezt valami ápisznak a polcán. Puha, nyugodt zöld színű, barázdált, kellemes tapintású. Még csak február közepén tartok benne, ami a jegyzeteket illeti. Itt lassabban múlik az idő.
Csak most tűnt fel, mennyi minden van benne. Tele van holmikkal. Mindenfélékkel, amiket magamnál hordok, hogy nálam legyenek. Van benne például levél. A tavalyi év október harmadikáról, kinyomtatva, háromrét hajtva. Van benne vers, írógéppel írva, rengeteg gépelési hibával, és a címe pirossal szedve. Van benne kottafüzet sarkából tépett fecni hangjegyekkel, amiket soha nem fejtettem meg, és talán nem is fogok. Van benne matrica, amit egy vásárláshoz kaptam. Elraktam, mert a gyerekek szeretik a matricákat. Nekem ugyan nem kell, de a gyerekek szokták szeretni, úgy emlékszem. Volt benne levél, amit egy ismeretlen nőnek írtam, és sosem adtam oda. Ezt kivettem, félbetéptem, a kukába hajítottam. Számos ilyesmi.

Semmit sem értettem az egészből. Csak arra tudtam gondolni, hogy az a baj, hogy nincs elég ok élni. És hogy mentség is csak harmatgyenge akad. Aztán leültem írni valamit.

Címkék: agymenés tűnőd

bizalmi ceruzalopásom


2012.04.13. 01:35 | annagramma | 7 komment

A kontraszt kedvéért azzal akartam kezdeni, hogy régen leszoktam már arról, hogy tárgyakhoz kötődjem, hogy misztifikált, szentté avatott dolgaim legyenek, amiket titokban magammal hurcolok mindenhová, mint egy kisgyerek. Azután rájöttem, hogy ebből két dolog nem igaz csupán: az, hogy régen, meg az, hogy leszoktam.
Próbáltam használati tárgyra szépíteni, de így is kikezdhető a dolog. Ami igaz belőle, hogy tudatosan nemkeresem lehetséges kötődésem tárgyait, vagy tudatosan és lehetőleg a felismerés előtti pillanatban megszabadulok tőlük, ha mégis valamiképpen meglettek. Legfőképp, hogy ne gyártsak kéretlen hagyatékot magamnak, ha nem muszáj.
Ezért nem nézem már, milyen színű öngyújtót adnak a benzinkútnál, és nem dédelgetem a véletlenül rámmaradottakat sem, nem teszek el konyhai cetliket, kavicsokat, használt zsebkendőket, fél pár zoknikat. És nem siratom meg az összetört bögrét, amelynek egyedül maradt a párja, vagy a kifogyott vagy elveszített tollat, amellyel évek óta jegyzeteltem. Mint a napokban kiderült, az sem rendítene meg, ha a mindig magamnál hordott jegyzetfüzetet veszíteném el: ha elhagytam, hát úgy kellett lennie.
E törekvések már lakóhelyemre is kiterjedtek: amióta legutóbb elköltöztem, hajlamos vagyok erre is úgy gondolni s úgy nevezni, a lakás, amelyben élek, mintsem otthonomnak, s van ebben valami örök érvényű, megfoszthatatlan szabadság: hogy aki semmiben nincs otthon, az mindenben otthon van.
Ám ha beljebb kerülünk, úgy értem, a lakásban, amelyben élek, mégis elkerülhetetlenül otthonságom tárgyaival találkozunk. Könyveim egy része úgy vált enyémmé, hogy kamaszként szisztematikusan végigolvasva anyám szekrénysorának tartalmát, ami tetszett, “if I like it, it’s mine” jeligére egyszerűen áthelyeztem a magaméra. Verseskötetek, Robert Merle és Remarque majd’ összes regénye, számos Graham Greene, Joseph Heller, miegymás származik e jóhiszemű elbirtoklásokból. Másokat kaptam, s legtöbbjüket magam szereztem -- de tán mindről meg tudnám mondani, mikor, honnan s miért.
Aztán ott vannak a lemezek: a bakelitek és a cédék. Ezek többsége is személyes dolog, származik valahonnan. Valamelyik nap azt álmodtam, hogy tűz ütött ki a lakásban, és én gondolkodás nélkül azonnal a lemezeket és a könyveket próbáltam menekíteni. Hülye egy dolog, ha elképzelem, hogy ott állok a Haydn összes zongoraszonátájával meg a Popper Péter életművével, és közben nincs egy tiszta fehérneműm, amit fölvegyek.
Aztán ott vannak a zeneszerző akcióhősök, akik vigyáznak a lakásra (amelyben élek), mikor nem vagyok ott. Néha a zongora tetején laknak, és máskor meg a hifin, vagy a komód tetején, közel a lemezekhez. Néha buliznak, és karácsonykor, meg amikor hosszabb időre elmegyek itthonról, kirakom őket az ablakba, hogy szemlélhessék a jövésmenést, és a jövőmenők is felpillanthassanak rájuk. Régóta nem jártam úgy koncerten, hogy valamelyikük ne jött volna velem -- úgy értem, elviszem, és titokban hozzáérintem, felrakom, ráültetem dolgokra, megmutatok neki ezt-azt, hogy aztán az ennek-annak az aurájával és legmélyebb érvényével gazdagabban, ugyancsak titokban csusszanjon vissza helyére a zsebemben.
És még, úgy hiszem, volna mit sorolni: ördöglakatok, kották, meg apám felhúzós metronómja, meg valakinek az átlyukasztott személyi igazolványa, ÁM mindettől a historikusan rámmaradt sokaságtól eltekintve, úgy gondoltam, nincs már, ne legyen több ilyen. Hogy már van belőlük elég, hogy ki tudja, mennyi egy élet, de arra már szerintem van belőlük elég. Hogy nem kell már több Achilles-sarok, amit majd feltör, és megkeményít majd felrepeszt az idő meg az élet.

És aztán ott ülök egy random estén a valamelyik kocsmában, és szívom a magam kedélyes cigarettáját -- ez még azokban az időkben volt, amikor lehetett dohányozni a kocsmákban --, és nem jut eszembe a film címe németül, úgyhogy a magyart mondom, ez a fazon meg, velem szemben, előveszi a nála lévő esetleges kiadványt, és a hátuljába felírja a filmcímet egy ceruzával. Akkor beleszív egy utolsót az ő cigarettájába, és otthagyja az egészet, hogy hozzon még egy kört a pulttól. Én meg nézem az ottmaradt holmit, hogy miféle grafikák vannak a füzetben, és ez a radír végű ceruza meg csak a kezem ügyébe kerül. Valószínűtlenül zöld színű a radír, és ugyanolyan a felirat a ceruzán, hogy 2.5, meg F, Erberhard Faber. Azonnal megszeretem a ceruzát, és elfog a vágy utána. Hogy ezzel írt oda ez a szeretnivaló fazon az előbb, és úgy hazavinném ezt pillanatot. És akkor benyúlok a táskámba, a jegyzetfüzetem után, és kiveszem a benne lévő ceruzát. Pont ez az ócska ceruza van nálam, gondolom, amit futtában vettem valamikor, olyan, aminek lepereg a borítása, ha kicsit megrágják, és hát igen, kicsit meg is rágtam a végét, de az idő szűkösségére való tekintettel nem gondolkozom sokat: óvatosan kicserélem a ceruzákat, és a jegyzetfüzetemet visszacsúsztatom a helyére.
A gyanútlan fickó visszaérkezik az asztalhoz az ő sörével és az én borommal. Leteszi őket, rágyújt ismét, és nekem eszembe jut, ahogy nemrég, közös múltunkra való tekintettel, azt mondtam neki: ne ijedj meg, de a végén még az lesz, hogy barátok leszünk. És talán észre sem veszi, hogy kicseréltem a ceruzákat, és hogy milyen hálásan és szeretettel nézek rá, amiért itt van. Amiért el mertem csenni a ceruzáját. Úgy, mittudomén, örökbe.

Címkék: agymenés szeretnemszeret tűnőd

búcsú a dohányzástól


2012.04.06. 00:44 | annagramma | 6 komment

Papírforma szerint nekem ma már itt sem kéne lennem. Ha nem csak a szám lenne nagy, akkor az előző év végén nem a belvárosba, hanem Ukrajnába költöztem volna. Amennyit mondogattam évek óta -- azóta, hogy Európa nagy országaiban elkezdték szigorítani a publikus dohányzásra vonatkozó szabályokat --, hogy ha a nyugati szél idáig hozza a steril kocsmai levegőt, én továbbállok a füsttel keletre, ha hű lennék, ha lennének elveim, már nem volnék itt. Mindig azt mondtam, hogy Ukrajnába költözöm majd, mert az illegális dohány őshazájában kizárt dolog, hogy betiltsák a dohányzást. Persze azért volt olyan nagy a szám, azért beszéltem mindenféle hülyeségeket, mint a körmét reszelgető nyuszika a viccben, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy Magyarországon betiltsák a dohányzást. Magyarországon egyszerűen kizárt dolog, hogy betiltsák a dohányzást. Itt olyan a közkultúra, hogy nem lehet. Itt mindenki dohányzik. Egy valamirevaló magyar regényt nem lehet elolvasni anélkül, hogy valaki ízesen rá ne gyújtson benne. Egy magyar filmet nem lehet megnézni anélkül, hogy valaki tisztességesen el ne szívjon benne egy cigarettát. Bartók Béla dohányzott. Kosztolányi Dezső napi két dobozt szívott. Ady Endre gyakorlatilag boron és Király márkájú cigarettán élt. Nekem meg például dohányzik a jóanyám, s dohányzik a jóapám is. És a három testvérem közül is kettő, igaz, egyikük már csak hébe-hóba. Amióta külföldre költözött. Mi ilyen dohányos család volnánk, akiknél vasárnap délelőtt kávé és füst vegyül a pörkölt illatába: ez így van most is, és sosem volt másképp. Az otthon bensőséges, összetéveszthetetlen illata.

(Jó, jó, tudom: nem arról van szó, hogy a dohányzást betiltják. De azért, na: kiherélik, és az majdnem ugyanaz. Rájár a rúd a dohányzásra.)

A jóim korában még olyan dicső idők jártak a dohányzásra, amikor, ha úri kedve úgy diktálta, még büntetlenül lehetett cigarettát szívni a pénztárosnak a bankban, az orvosnak az orvosi rendelőben, meg a tanárnak a katedrán. Századszorra is csodálattal vegyes sóvárgással hallgatom a hetvenes évekbeli történetet Durkó Zsoltról, aki zeneakadémiai óráin rendszeresen rágyújtott Gitanes márkájú cigarettájára, hogy beleszívjon egyetlenegyet, majd hagyja ujjai közt lehamvadni az egész szálat, hogy távoztával a csóró akadémisták rávethessék magukat a caporal dohány értékes dekkjeire. Apám is gyakran mesél a kórházi meg ügyeletes éveiről, azokról, amikor még az aranyeres beteg a Monti csárdását hegedülte, meg amikor a vastag, sötét keretes szemüvege alá a legalsó ujjperceivel helyezte szájába a cigarettát, miközben a recepteket írta. Ne tessék félreérteni: nem kívánom, hogy a tüdőbeteg meg a diák orra alá fújják a füstöt. Jól van az úgy, hogy ilyesmit ma már nem lehet. De mégis: van ebben, hogy a lambériás irodában meg a rádióstúdióban dohányoznak, van ebben valami végletesen érzéki, valami jelentőségteljes, valami komoly, alpári, szocreál ócskamagyar. Valami ugyanabból, ami miatt a Szomszédok epizódjait még fejezeteknek hívták.

Január első felében ki sem tettem a lábam a lakásból; valahogy így alakult. Az első szombat estét aztán, amit már a tilalom beköszöntével abszolváltunk a belvárosban, rosszalkodó kisgyermekekként a türelmi idő halvány reménysugarára aggattuk: csak akkor ér betérni valahová, ha odabent rá lehet gyújtani -- akkor viszont kötelező. Nem bíztunk, de hittünk. Így koslattuk, a fagyban egymásba karolva, a Király meg a Wesselényi meg a környező utcákat oda meg vissza, és lestük az ablaküvegen át a meleg asztaloknál üldögélők karmozdulatait. Hirtelen az emberek cigarettázás helyett ezernyi más dolgot kezdtek csinálni a kezükkel. Mindenütt mindenki az arcát vakarta, meg a körmét rágta, meg az orrát túrta, és mindenütt mindenki gyanús volt. Egy jó krimi precizitásával voltak elhelyezve a hamis nyomok, az álbizonyítékok a kocsmák ablakaiban, és mi minden egyes rezdülésre árnyékra vetődtünk, lukra futottunk, és közben szinte elpusztultunk egy cigarettát tartó kéz, egy füstöt fújó száj látványa után.
Azután találtunk. Akkor még. A fagyban fellélegezve nyitottuk ki, és a füstös levegőből mélyet szippantva zártuk be magunk mögött az ajtót. Majd az ajtókat. Whiskyt ittünk, meg  szörnyűséges, Southern Comfort nevezetű, "whisky jellegű" italt, amit cimborám egy régi, kedves filmjében ittak a szereplők. Az jutott eszembe, amikor valaki mással Calvadost ittunk egy estén át Remarque tiszteletére. Kitaláltuk, hogy a füstös kocsmai levegőt védett hungarikummá kéne nyilvánítani, vagy hogy egy ismeretlen ország nagykövetségévé kéne tenni ezt vagy azt a kocsmát, hogy ne vonatkozzanak rá az itteni szabályozások. És közben cigarettát tettünk a szánkba, és öngyújtót kattintottunk, meg gyufát sercegtettünk, és füstöt szívtunk, és füstöt fújtunk, és élveztük, hogy mindenki más is ezt csinálja körülöttünk. A kétségbeesésből tért haza a lelkünk: hogy lehet még otthonos neki bárhol is. “A füst a lélek eledele” -- hangzott el ma este a mozivásznon. Ílyen egyszerű ez.

Soha annyira nem élveztük a dohányzást, mint az ezt követő két és fél hónapban. Emlékszem, a legelső egészestés helyen már-már illetlenül nagy borravalót hagytunk, és a számlára, hálánk magyarázataként, füstölgő cigarettákat meg hamust rajzoltunk. Hamar kialakult az átmeneti állandóság: egykori második (ha éppen nem valójában első) otthonaink, ahol rég a hátsó ajtón meg az ablakon át közlekedtünk, egy csapásra megszűntek második (és főként első) otthonaink lenni, és új, eddig ismeretlen helyek fogadtak be minket, üldözötteket, egy múló kor tehetetlen hagyatékait. Nem kellett sok, hogy a pincér immáron itt hozza ki kérdés nélkül a presszókávét és a portugiesert, és csak ugyanennyi ahhoz, hogy magától vigyen a lábam a Dob vagy a Wesselényi utca egyik vagy másik kitüntetett sarkára, ha vacsoráról, esti beszélgetésről, vagy a Muzsika című folyóirat valamely ősrégi számának fellapozásáról volt szó.

Aki egyedül él, az tudja, milyen, amikor nem történik semmi. Amikor minden áll, és csak úgy mozdul meg bármi körötte, ha ő maga meglöki. Ez gyakran felbecsülhetetlen, ám nem mindig kívánatos, és hosszútávon káros mellékhatásai lehetnek. Ezért én előszeretettel töltök el estéket, olykor teljes napokat az Egyetem téren vagy a Jókai téri Kiadó kocsmában kempingelve, könyvekkel, laptoppal, tejeskávékkal, idegenekkel, mintegy társas és ingergazdag formájában az egyedüllétnek. És ki ne felejtsem: cigarettákkal.

Ha megkérdezik, mi a jó a dohányzásban, legtöbbször mégis a bárpultos jelenetet szoktam elmesélni. Hogy az ember bemegy egy helyre, és letelepszik a bárpulthoz. A bárpultnál üldögélni önmagában is felemelő: te nem vagy itt vacsoravendég, semmilyen társaság tagja, elég a csaposnak szólnod, ha bármi kell, és akár egyetlen szó nélkül végigstatisztálhatod az egész esti forgatagot, de ha kedved szottyan, bárkihez szólhatsz, s közben tudod, ha megunnád az egészet, bármikor felállhatsz, otthagyva néhány bankót a bárpulton, és hazamehetsz oda, ahol senki sincsen, csak te, vagy még te sem. Szóval bemész a Blaha Lujza téri Jelenbe, amelynek remek bárpultja van, vagy a Madách téri Castróba, amelynek még eggyel remekebb, leülsz a magas székre, rendelsz valamit, és tegyük fel: egyszerűen nem csinálsz semmit. Hanem csak nézed a szöszkét, ahogy kér még három mojitót magának meg a barátnőinek, meg nézed a fürtöst, ahogy csavarja le az ujjáról a jegygyűrűt. És akkor hirtelen, ebben a furcsa intimitásban végtelenül kiszolgáltatottnak érzed magad -- és akkor rágyújtasz egy cigarettára, s attól kezdve bárki, aki figyel téged, a szöszkét meg a fürtöst, tudja, hogy ez a jegygyűrűjével bajlódik, az az italára vár, és te pedig: dohányzol. És máris nem vagy felesleges, máris nem vagy indokolatlan, és máris részt veszel a hömpölygő egészben. Talán azért van ez, mert a cigaretta akkor is füstöl, amikor nem szívjuk.
Eddig csak egyetlen ember kérdezte meg, hogy mégis akkor otthon, otthon egyedül miért gyújtok rá. És azt hiszem, végül is azért, mert igazán szeretek.


Ma este moziban voltam, és a mozi után egyedül bandukoltam haza a Wesselényi utcán. Ötödik napja, hogy törvény szerint tilos dohányozni publikus, zárt helyeken. Elhaladtam legújabb, egyszersmind legutóbbi s alighanem ismét néhai valahanyadik otthonaim előtt. Nem siettem. Kedvtelve és zsebre dugott kézzel rakosgattam egyik lábam a másik után, és minden helyre be-bekukkantottam, és lehet, hogy egyik vagy másik előtt elidőztem egy kicsit. Kevesen ültek odabent, meleg fényben, de steril, meddő levegőben. Elképzeltem, ahogy bemegyek ide vagy oda (amit nem tettem meg), és a vécéfrissítők ismerős illata fogad. Hiányzott a gomolygó füst látványa: az érzéki, jelentőségteljes, alpári és ócskamagyar. Elhaladtam mellettük, és tudtam: már nem lakom ott. Következő (vagy utolsó) mentsvárunk az időjárás: az Egyetem téren már vannak, és nyár végéig lesznek még kint asztalok. Hogy aztuán mi lesz? Ki tudja. Mittudomén. Majd megtanuljuk, ahogy mindent.

Címkék: agymenés bp by night

mi mást tehetnénk? -- az ajándékozásról


2012.03.24. 17:36 | annagramma | 2 komment

Anyám egyik kedvenc úgynevezett családi története, amikor ifjabbik (akkoriban még: kisebbik) öcsém felgyújtotta a lakást. Anyám imád ilyesfajta családi történeteket mesélni, mondja őket a szomszédnak, a sarki boltosnak, a régi és új rokonoknak, a családi barátoknak, valamint, természetesen és elsősorban, nekünk: a családnak. Többségük amolyan unásig ismert, bárgyú rondótéma módjára bukkan fel időről időre vasárnaponként, és szövi-szövegeti, mint elengedhetelen eposzi kelléke közös életünknek, otthonos és biztonságos örök érvényét: hogy van közünk egymáshoz. Na meg: anyám szeret beszélni. És már alighanem épp eleget élt ahhoz, hogy új mesékkel akarja strapálni magát, és még elég keveset ahhoz, hogy a régieket elkezdené felejteni. Nem számít, hogy már épp sokkal többször hallottuk az elégnél, hogy tulajdonképpen mi is ott voltunk, vagy konkrétan mi tettük ezt vagy azt: ha eszébe jut egyik vagy másik, nincs menekvés, menthetetlenül végig kell hallgatni a tréfás végkifejletig. 

Máskülönben anyám sztorizásai szórakoztatók. Dacára annak, hogy kismilliószor hallottuk a szóban forgó mókás történetet (vagy éppenséggel ott is voltunk, esetleg mi magunk tettük benne ezt vagy azt), sosem lehetünk biztosak, tulajdonképpen mi és hogyan is történik majd ezúttal. Anyám nem tartja sokba a történelmi hitelességet, de legalábbis nem jön zavarba a művészi szabadság kihasználásától, ha egy régi (s úgyis: unásig ismert) történetről van szó. Anyám és apám között az egyik lényegi különbség, hogy anyám szeirnt minden történet minden alkalommal teljesen máshogy történik, apám szerint viszont hajszálpontosan, szóról szóra ugyanúgy. Ez sokmindent megmagyaráz. 

Jómagam apám ódivatúságát élvezem inkább, jobban szeretem, hogy apám minden alkalommal pontosan ugyanúgy szállítja a trolin az amputált emberi lábat, ám elismerem anyám kreativitását és érzékenységét a hallgató feszültségigényére, és érdeklődéssel hallgatom, hogy ezúttal ki hányadik szívrohamába hal (vagy nem hal) bele, vagy hogy két, három, netán öt napra is be volt zárva a macska az ágyneműtartóba. 

Hovatovább az, amikor az öcsém felgyújtotta a gyerekszobát (a lakást), gyanúsan hasonlóképp történt mindkettejük szerint, talán azért, mert igazából egyikük sem volt ott. Én sem voltam ott, mert még nem volt téli szünet, és én már elsős (másodikos, harmadikos..) kisiskolás voltam, az öcséim viszont még óvódások, így ők igen. Még szerencse, különben ki gyújtotta volna föl a gyerekszobát (a lakást). Szóval karácsony előtt történt, hogy bátyám harminckilenc (negyven, negyvenkettő) fokos lázzal feküdt otthon, az öcséim a lakás különböző részein huligánkodtak, és anyám pedig kiszaladt a henteshez a pontyért, hogy majd megfőzhesse belőle a karácsonyi halászlét. A hentes a szemközti ház aljában volt, így az események drámai gyorsasággal történtek.

A drámaian gyors lefolyású események abból álltak, hogy óvódás öcsém talált egy ünnepi képeslapot, amit a vidéki rokonok (a másik vidéki rokonok, anyám régi magyartanárja, az angol királynő) küldött, és egy gyertya (adventi koszorú, menóra, bantu fáklya) volt rajta, ami nem égett. Egészen addig a pillanatig nem égett, amíg az öcsém fel nem kapta a első szanaszét hagyott öngyújtót (hol voltak még az EU-konform biztonsági gyújtók), és meg nem gyújtotta vele. Állítólag azért gyújtotta meg (nem a képeslapot: a gyertyát!), mert el akarta hozzá énekelni az Ég a gyertya, ég kezdetű gyermekdalt, amit az óvódában tanult, de hiteltelennek érezte volna egy alvó gyertyához. Amikor aztán a gyertya helyett az egész képeslap lángra kapott, öcsém ijedtében bedobta a Réka típusú szekrénysor akasztós elemébe, rázárta az ajtót, s hogy ezzel elhárította a veszélyt, elment rajzfilmet nézni. Anyám a ponttyal már arra jött haza, hogy lángokban állt a szekrény (a gyerekszoba, a lakás, a ház), és a lángokat a bátyám egy vödör vízzel (slaggal, káddal) próbálja oltani. 

Itt szokott következni az a rész, amelyben anyám elmeséli, hogyan sikerül végül megfékezni a tüzet (megmondom: vödörrel), aminek végül is a fél gyerekszoba mellett az említett szekrényben található úgymond pótolhatatlan és felbecsülhetetlen értékű holmik is, úgymint anyám esküvői ruhája, családilag örökölt irhabundája és így tovább, áldozatává lettek, majd az a rész, amikor a gennyes kárfelmérő mégis fel tudja becsülni ezeket a holmikat, és csak a szőnyegpadló felét számolja fel, mert a másik fele még ép, és ezért anyám áldozati irhabundájából egyből földig érő lesz, a felégetett Réka típusú préselt szekrénysorból antik biedermeier, és így tovább, de mindez inkább csak érdekes, mintsem lényeges. 

Amiért a történet nemcsak anyám, de az én egyik kedvenc családi történetem is, az az, hogy mindezek után a ropogós, égett szagú és még részben szenes lakásba beköszönt a karácsony. És öcsém -- ez a csapnivaló rossz gyerek, aki engedelmetlenségével és felelőtlen gyújtogatásával, mondhatni piromániájával, a már így is a három fokozatban örökölt ruhák és last minute akciós karácsonyi pontyok csóróságából a végleges anyagi lehetetlenség, hogy épp nem a hajléktalanság irányába penderítette az egész családot -- szóval ez az öcsém, erre a karácsonyra egy nagy, piros tűzoltóautót kapott ajándékba.

***

Van ez a fickó. Ez a fickó állandóan sms-eket ír nekem, amióta csak tudja a számomat. A számomat egyáltalán nem én adtam meg neki, hanem ő szerezte meg magának. És mi volt az első dolga vele? Éjjel kettőkor? Az, hogy írt egy sms-t. Aztán másnap is írt egy sms-t. Másnap már egyből délelőtt megírta az elsőt, de ekkor még nem tudtam, hogy az csak az első. Ez csak akkor derült ki, amikor befutott a második, majd a harmadik. Én a számlálást valahol itt veszítettem el. 
Mindenféléket ír nekem, különféle válogatott és válogatatlan tartalmakat, reggel meg délután meg éjjel meg hajnalban. Megírja, hogy hol van, hogy mit csinál vagy mit lát, vagy mi jut eszébe vagy mit gondol, és hogy amit az imént írt, arról mit gondol, vagy kapcsán annak, amit az imént írt, mi jutott még eszébe, és így tovább a végtelenségig, egymás után akár hármat-négyet is, hetenként vagy százat. Meg kell tőle őrülni, vagy ha még ettől nem kell megőrülni, akkor attól kell, hogy kérdez is. Mert annál, hogy állandóan üzeneteket ír nekem, hogy szüntelenül a gondolataival torpedóz, és nem hagy békén és nyugton egy percre, nem hagy beszélgetni meg vécére menni meg dolgozni meg élni, szóval annál csak azt gyűlölöm jobban, ha én írok üzenetet. Ez olyan elviselhetetlen, hogy gyakran egyáltalán nem válaszolok semmit. Ez mintha csak olaj volna a tűzre, s ilyenkor kétszeres intenzitással küldi az ellehetetlenítő üzeneteit, és kerget velük még gyorsabban és még tovább az őrület felé. 
Egy nap aztán láttam, hogy amiről küldi a megszámlálhatatlan mennyiségű üzenetét, az a szerencsétlenül járt példány már a belét húzza. Kinyúlt érte az ágyból, és annak leesett az egész eleje. Na, nem csodálom: ha ennyit nyomogatja! Az lesz, hogy teljesen tönkremegy. A végén még teljesen tönkremegy, gondoltam, s akkor mi lesz? A végén még megszűnik állandóan küldözgetni az életemet szabotáló és ellehetetlenítő üzeneteit. 
Mi mást tehettem volna? Kapott egy újat ajándékba.

Címkék: agymenés szeretnemszeret tűnőd

fakk the tej


2012.01.29. 01:10 | annagramma | 5 komment

Nem. Nem haragszom. Attól, hogy gyűlöllek, még nem haragszom. Csak egyszerűen ne akarj most. Hagyjál most. Ne, ne dugd ide a fejed. Ide ne merj jönni nekem. Ne fektesd a mellkasomra a nagy fejed, ne szuszogjál ide nekem. Ne verjen a szíved itt nekem. Ne kapaszkodjál belém. És végképp ne, hallod, ne akarjál megcsókolni! Úgysem csókollak vissza, látod? Most minek ez?

Na jó, rendben van: maradhatsz. Megtűrlek itt. Megengedem, hogy maradjál, de csak jószándékomban. De tényleg: ne akarj most megcsókolni. Ezt most nem én csináltam. Csak maradj itt szépen, fektesd a nagy fejed a mellkasomra, és csak hagyjál. Hagyjál némán gyűlölni, miközben a fejed a mellkasomra fekteted és ver a szíved, sokkal gyorsabban, mint az én gyűlöletes, hideg szívem. Hagyjál végre egyszer megtűrni. Hagyjál gyűlölni. Végre egyszer akarattal gyűlölni. Azt, ahogy lélegzel, ahogy szuszogsz itt nekem. Hogy szuszogsz itt nekem! Meg kapaszkodsz belém, hogy kapaszkodsz belém!

Most meg elengedsz? Mi az, hogy elengedsz? Nem megmondtam?, itt van, tessék, kapaszkodjál belém. Ne merj nem kapaszkodni belém most, amikor így gyűlöllek. Jobban nem is tudnálak gyűlölni, amiért így kapaszkodsz belém, de ne merj nem kapaszkodni belém, mert még jobban gyűlölni foglak.

Most tényleg elengedsz? Megmondtam, hogy el ne merj engedni. Hogy gyűlöllek, amiért elengedsz! Még gyűlölni sem hagysz rendesen. Ez az, menjél csak, hagyj magamra megint, mint a tej miatt. Szabotálj csak. Az egész gyűlöletemmel hagyjál teljesen magamra. Most hova tegyem, mondd meg! Nálam nem maradhat, különben is: tiéd. Neked van, ráírtam a nevedet is. Hogyan álljak így bosszút, mondd? Hát hogyan bántsalak meg?!

Tudod, mit? Akkor nézzed, ahogy iszom a boromból és tompán semmibe veszlek. Rá is gyújtok. Iszom a boromból és rágyújtok, és rád sem nézek az egész alatt. És közben semmisülj meg, porladj el a közönyömben. Nem hallod, porladj már!

Á, most nézem: az ajtó! A kurva ajtó, megvan!, látod, most elkaptalak, gazember! Megcsíptelek, nyitva hagytad az ajtót, te utolsó, aljas senkiházi, amikor bejöttél a kávéddal. A hülye kávéddal! Most meg fogok mozdulni, és azt fogod hinni, hogy mondok is valamit. De tévedsz. Felállok, és odasétálok az ajtóhoz, hogy becsukjam. És közben nem mondok semmit, csak felállok és becsukom. Aztán direkt visszülök ide, pontosan ugyanide, pontosan ugyanígy, és úgy csinálok, mintha csak a fűtésre gondoltam volna meg a gázszámlára. Hogy pontosan tudd, hogy bűnös vagy, hogy neheztelek, hogy nyitva hagytad azt a rohadt ajtót. Ó, milyen hálás vagyok, hogy nyitva hagytad a nyomorult ajtót! Biztos azért hagytad nyitva, hogy gyűlölhesselek. Te szemét, rettenetes alak, hogy még az ajtót is nyitva hagytad nekem, hogy gyűlölhesselek!

Fúj de undorító, még bocsánatot is kérsz! Nehogy bocsánatot kérjél, ne merj bocsánatot kérni itt nekem, igyad a kávéd, igyad a hülye kávéd a tejjel, igyad csak. Ki megy le éjjel egykor tejért, az istenit neki? Ne merd azt mondani, hogy a tej miatt! FAKK THE TEJ! Valld be, hogy sétálni akartál, itthagyni engem, szabadulni tőlem. Valld be, ne merd mégegyszer azt hazudni, hogy a rohadt tej miatt, mert meggyilkollak! Legalább kapaszkodj belém, és úgy mondd, adj már egy kis okot, hogy gyűlölhesselek!

Tudd, hogy attól még nem hiszem el. Csak azért csókollak vissza hogy azután visszavonhassam. Hogy azután megmondhassam, hogy nem is akartam. Hogy megerőszakoltál. Hogy megsemmisíthesselek: csak ezért. Látom a szemedben, mit fogsz kérdezni egy pillanat múlva. Csak félrevezetlek, el ne hidd, hogy itt bármi is lesz. Nem leszögeztem, hogy gyűlöllek ma estére?! Vége van, vége lett, amikor lementél a liter tejért. Te akartad, hogy gyűlöljelek, ne hidd, hogy elmúlt csak azért, meg visszacsókollak és engedem, hogy magadhoz vonj. Nehogy azt hidd, hogy ezzel el van rendezve az egész! Ne nézz rám, ne nézz már rám olyan megengedőn! Nem látod, hogy hadviselek ellened?! Engedj már gyilkolnom egy kicsit!  Ne gondold, hogy most már egyből szeretlek, ne gondold, hogy nem gyűlöllek tovább! Szeress már annyira, hogy gyűlölj végre te is egy kicsit!
És cipelj be végre az ágyba.

Címkék: agymenés szeretnemszeret

az újévi örök


2012.01.01. 22:44 | annagramma | komment

A Mátyás-templom padsorában ültem, és Handel egy orgonaversenye szólt, és én a masírozó halakat bámultam a mennyezeten. A Mátyás-templom freskóinak szegélyén egymás után masírozó halak vannak, és még sosem töprengtem el rajta, mit keresnek ott, vagy hová masíroznak azok a halak. Habár számtalan újévi koncertet végighallgattam a freskókat és a rajtuk lévő halakat bámulva, valójában fogalmam sincs, miről szólnak a Mátyás-templom freskói, és hogy miért vannak a szegélyén halak. Egyszerűen rajta vannak, és kész. És én szeretem bámulni őket, és kész.

Az újévi koncert a Mátyás-templomban meg olyan, hogy minden évben van, és kész. Mit játszanak? Valami barokkot. Nem tudom. Nem számít. Hogy játszanak? Valahogy. Ahogy tudnak. Nem tudom. Nem fontos. Az újévi koncertre csak el kell menni, csak ott kell lenni. Csak bolyongani kell előtte a várnegyed legóházacskái közt, a macskaköveken, beszívni a fagyos telet, a templom szakrális illatát, a ködös, homályos pesti panorámát. Találni valamit a földön. Tavaly például találtam egy piros színű, Eiffel-torony formájú kopott kulcstartót. A múlt héten bukkantam rá a másik kabátom zsebében, ahol magamnál hordtam, nem tudom, miért. Csak magamnál hordtam, és kész.

Idén nem találtam semmit. Talán azért nem, mert idén vittem. Úgyhogy csak ültem a koncerten, és bámultam a halakat. Tűnődtem. Az újévi koncert mindig jó alkalmat ad, hogy az ember súlytalanul és büntetlenül tűnődjön, csak úgy, bele a templom testének légtömegébe. Mert mégis él az igény valamiféle ceremoniális végiggondolására a múlt egy újabb szeletének, ami igy, kvantumokban, diszkrét mennyiségekben kerül mögénk. Arra gondoltam, milyen irgalmatlanul hosszú év volt ez a tavalyi. Hogy sosem volt még ilyen irgalmatlanul hosszú és sűrű, és sosem volt még egészen az utolsó lehelletéig és tovább. Aztán arra, hogy ez mókás gondolat egy templomban, és így módosítottam: irgalmatlan év volt ez a tavalyi. És talán bólintottam is. Rendben van ez így.
Nem is a tartalom, az amúgy is elégszer újra és újra végigbarangolt tartalom izgatott már az egészben, sokkal inkább a puszta mennyiség. Egyes dolgok túl kicsik vagy túl nagyok ahhoz, hogy a szem felfoghassa a látványt, és most úgy tűnt, ez a mértékegység nélküli mennyiség felfoghatatlan az elme, és még a lélek és a szív számára is. Egyszerűen nem bírja el, és kész. És ha ez a végtelen, akkor egy éve, pontosan ezen a napon, végtelen idővel ezelőtt ültem én ugyanitt, ugyanezen a koncerten, ugyanezeket a halakat bámulva. És majdnem vállrándítás nélkül nyugtáztam mindezt, de akkor, az orgonaverseny közben, eszembe jutott egy jelentéktelen jelenet teljesen felesleges emléke: ahogy a tavalyi évi koncert után a piros szőnyegen állok, és mondok valamit az orgonistának. És abban a pillanatban mindez olyan közelségbe került, mintha öt perccel ezelőtt, sőt: öt perc múlva történne. Vagy leginkább: azonnal, most, és az imént. És akkor megértettem, hogy kell az időt fölfűzni valamire, különben elfújja a szél. Kell az időt fölfűzni az örökre. És ez a koncert a tavalyi koncert, és a tavalyelőtti meg a jövő évi, és a különbség csak egy szemvillanásnyi végtelen, ami felfoghatatlanul nagy, vagy felfoghatatlanul kicsi. És ennyi az egész, és kész.

Kifelé menet a Mátyás-templom helyes, színes mozaikpadlóján lábujjhegyeztem. Egy fickó kérdezett oda, akivel utoljára kislány koromban beszélhettem:
- Melyikre szabad lépni?
- A homorúkra szabad lépni. A domborúkra nem szabad. -- mondtam, és lábujjhegyeztem tovább, miközben belekaroltam valakibe. Megkérdeztem a halacskákról a mennyezeten, hogy észrevette-e őket, ő meg mesélt valami mókásat az Eiffel-toronyról.

Címkék: agymenés tűnőd

az új baba -- elköltöztem


2011.12.23. 21:19 | annagramma | 1 komment

Szóval már egy egész hete, hogy a Kazinczy utcában lakom, és már majdnem egy egész hete olyan, mintha sosem laktam volna máshol. Én, aki tíz év soha el nem olvasandó levelezését tartogatom, aki borosdugókat, HÉV-jegyeket, hétköznapi konyhai cetliket őrizgetek, aki egy lecserélt kanapét, egy eltört borospoharat, egy darabka elveszített zsebpiszkot meggyászolok, úgy hagytam ott egy teljes lakást, életem három jelentékeny évének színterét, hogy a pillanatra sem emlékszem, amelyben az ürességére ráfordítottam a kulcsot.

Sem el, sem meg nem köszöntem. Részvétmentes euthanáziával húztam ki a falból a Yamaha zongorát, nem játszottam egy utolsót rajta, látni sem bírtam. Rá sem ültem a kanapéra, csak fáradtan a földre rogytam a dobozok közé, teher volt az egész felfordulás, nemkívánatos az ottlét -- és ünnep, amikor reggel végre idegen emberek kezdek masírozni mind a harmincöt négyzetméteren, és a dobozokból egyre kevesebb lett, és én minden materiális vetületemmel lassan és végérvényesen elmúltam a helyről.

És maradtak a kísértetek, gondoltam útban a Kazinczy felé, össze sem számoltam, hányan, pedig nem telt volna sokba, undorral gondoltam az egészre, felőlem menjenek a pokolba, bánom is én. Nem volt egy utolsó meleg, hálás pillantásom a múltra, hagytam, hogy ne legyen, nem hagytam, hogy legyen. Gusztustalan szemeteszacskókba gyűjtöttem mindent, amit nem akartam magammal vinni, köztük mindent, amit kidobni nem akartam vagy nem tudtam, de megtartani sem, férfipólók, alsónadrágok, zoknik, sapka, összefestékezett munkáskabát, levágott farmernadrág szára, széttépett bugyi, szappantartó és félig használt szappan, testápoló, sampon, tréningnadrág, fogkefe... egyetlen pólót leszámítva semminek nem adtam fel az utolsó kenetet, de azt is ugyanúgy hajítottam az ocsmány fekete hullazsákba, mint a többit. Bosszús voltam tőle, és azt hazudtam magamnak, hogy a felfordulás és a fáradtság miatt van, de attól voltam bosszús, hogy nem könnyedén és súlytalan, de már-már daccal, már-már hamis felszínességgel dobáltam (kellett dobálnom) a haszontalan holmik közé ragaszkodásom tárgyait, az dühített, hogy szeretnék megválni tőlük -- és hogy olyan könnyen meg is lehet. Volt valami mocskos a Kazinczy utcai lakás iránti vágyódásomban, valami erkölcstelen a kívánalomban, ami oly könnyen beteljesül, valami méltatlan a könnyűségben, amellyel dolgokat annyiban és ott lehet hagyni.

Ez persze nem tántorított el attól, hogy játszótéri ujjongással balettozzak az új lakásban, az új, igazi pianínóval, az új kilátással. Az új kilátásokkal.

Csajkovszkij ifjúsági albumában van három apró karakterdarab a babáról: az új baba, a beteg baba és a baba temetése. Egy időben gyakran töprengtem: vajon az új baba az első vagy a harmadik a sorban?

Két nap múlva még vissza kell mennem a régi lakásba. Pakolni maradék holmikat, takarítani, miegymás. Abban bízom, hátha visszadugom még egy kicsit a régi zongorát.

Címkék: agymenés csajkovszkij szeretnemszeret tűnőd


2011.12.09. 15:57 | annagramma | komment

 

párnába fúrt és tenyér mögé rejtett,
szemlesütött és szájeltakart
zárójelekben, sorok közt, széljegyzetekben és a margón,
és babrált és matatott és tördelt és piszkált
dolgok deriváltján, lendületből
egy pofont úgy kapnék balról!, hogy aztán
ocsúdva, izzó verejtékkel,
csapzott homlokkal,
tiszta és nyílt szemmel
kacagjam:
mit bánom én, boldogtalan,
boldog vegyértékelektronja a világnak!

Címkék: vers szeretnemszeret

évfordulós


2011.12.07. 10:40 | annagramma | 3 komment

Ma három éve, hogy a bagoly első, kísérleti makogását kiküldte az éterbe. Kedvenc madrigáljával, Thomas Vautor Szép baglyocskám címűjével örvendezik ma ennek. :-)

 

Címkék: nyuzik hétköznapi makogás

a gerinc egyenességéről II.


2011.12.01. 20:51 | annagramma | komment

Annyira fáradt voltam, hogy elaludtam az MR-gépben. Az MR-es asszisztens letorkoll: maga nyelt! Láttam a képeken! Kedves hölgyem, történt már ilyen a történelemben, bakizó TV-maci, miegymás, és mégis, ez legalább nem olyan képeken öröködött meg, amiket nem szívesen mutogatnék az apámnak, gondolom. Nagyon sajnálom, mondom neki, röstellem bevallani, de elaludtam. Abban a zajban?, kérdi, abban, mondom, és nem érzem szükségét tovább firtatni. Ő sem, mert már a nagymuttert kell rápakolni a gépre a tolószékből. Még az alagsori flegmaságával ellát a további információkkal (amelyekre nincs szükségem), aztán a legvégén megenged egy enyhe mosolyt (viszonzom), és én egy fokozattal kismultabb arccal -- a maga fegyverropogásában az elmúlt három nap legpihentetőbb alvása volt ez a fél óra -- veszem az irányt és a reményt a golyófejű balta doktor felé. 
Valahogy elillant a hintőporszagú pára, és ezúttal sokkal jobban hasonlít az egész egy váróra. A középkorú fószer az ipadjét tapogatja mellettem, adidas cipős hétévesek masíroznak anyuka mellett, anyukák rendezkednek hétévesekkel és apukákkal, hol a kabátod, ezt adjad ide, ne túrd az orrod, te addig fizess, gyertek már, hallóigen az én vagyok!, tessékmondani és.., és így tovább, mintha az orvoshoz menés szimpla aktusa ezernyi (ezernyi újabb) akadályt gördítene a cselekvő ember egyébként is rögös útjába, a váróban várakozás és kijövés és bejövés okán helyzet van, és fontosság van, és ha fontossággal bíró helyzet van, akkor már el lehet evickélni ezt a délutánt (is) a tettek jelentéktelen és oltalmazó hullámain. Egy vagy két közömbös, magányos arcot leszámítva senkit sem látok, aki ne adj isten leszarná az egészet, aki ne görcsölne rá, hogy hovaraktam a papírt, jajj, félbe hajthatom-e, jajj, hányas számot is mondott?!, nem tudom eldönteni, az esemény bír-e ekkora jelentőséggel, vagy az formálja rá a ceremónia jogát, amennyibe kerül. (Magánrendelésen vagyunk, tehát sokba.)
Nézni is baromira fárasztó ezt az értelmetlen és bosszantó hemzsegést, bágyadtan vágyódom vissza az MR gépbe vagy a szemközti rendelőszoba nyugalmába, közben a Bukowski törött farkáról olvasok épp, amit összevarr és bekötöz neki az orvos, ez mulattat, és szívesen rápisszegnék az ipades csókára, hogy akar-e egy jó sztorit hallani egy törött farokról, de csak titokban reménykedem, hogy beleoolvas a könyvembe és felvonja a szemöldökét.
Odabent most is kellemes, meleg félhomály van, a legerősebb fényforrás az íróasztalon lévő lámpa és monitor, a rendelő zajtalan, nyugodt, meghitt. A pácienseknek járó szék udvariatlan és merev távolságban van az asztaltól, zavarba jövök, húzza ide nyugodtan, mondja a jól ráérző golyóképű, én örömmel húzom az asztal mellé, beletelepszem, és megállapítom a dokiról, hogy még mindig jóképű, de mintha két hétnél többet öregedett, kopaszodott és nősödött volna. A legkevésbé sincs jegygyűrűrezisztens látásom, alighanem emlékeimben szépült gyűrűmentessé a keze -- sóhajtok egyet, hátradőlök, az ujjaimmal bíbelődve hallgatom, ahogy kattogtatja az egeret és semmit sem szól. Van tíz, talán tizenöt percem is ebben a végtelenül békés atmoszférában. Halkan folyékonnyá válok benne, már nem érdekel a nyaki pockorongom vagy a helye, inkább elsusognék a dokival tizenöt percet, mondjuk sakkbábukról, meg azokról a színes izékről egy körúti kirakatban, vagy összebújnék vele a pácienseknek járó ágyon, és csókolóznánk.
Megigazítja a szemüvegét meg a kopasz foltot a fején, bizalmas pillantásokkal kísérve magyaráz valamit, aztán int a fejével: jöjjön ide, nézze meg, és maga is egész közel húzódik a kijjebb fordított monitorhoz és az asztal sarkához. Még előrébb húzom a székem, és az asztal sarkára kuporodom, nézem a szürke és fehér foltokat én is, egész közel kucorgunk egymáshoz, mint a hangyaboly fölé guggoló gyermekek, intim cinkosságban szemlélgetve a nyakam keresztmetszetét, és akkor egy pillanatra nagyon beleszeretek a dokiba, és engedem, hogy ez elidőzzön a gerincemen egy kicsit. Ezt nem mutatja ki az MR, mi?, gondolom, aztán tudomásul veszem, hogy nem kapok porckorongprotézist, csak mert szépen kérem, viszont nem garantálja, hogy porckorongsérvet sem. Na és a prevenció, vágom oda félmosollyal, ő lelkiismeretesen, de kapkodás nélkül nézegeti tovább és elölről a felvételeket, akárhányszor nézem, nem látok olyat, folytatja, de azért nézi tovább, hogy csináljon valamit, és én örülök, hogy nem siet, hogy nem dob ki, hogy hagyja, hogy nézegessem és félmosollyal dolgokat mondjak neki, és néha rámpillantgat és sejtelmesen kérdez valami kifinomultat és személyeset, amiből tudom, hogy emlékszik a legutóbbi ittjártamra.
Végül határoz, pötyögi a diagnózist, a vizsgálati eredményeket meg az orvosi javallatot. Az is egycsillió forintba fog kerülni?, kérdezem évődőn, nem, az csak félbe, mondja évődőn. A műtét és egyáltalán a súlyos és tragikus diagnózis elmaradása miatti csalódást még odakintre tartogatom, még kiélvezem az utolsó perceink könnyed melankóliáját a dokival, akit nem tudom, mikor látok legközelebb. Állapotváltozás után kontroll, írja a végére, családi állapotra gondol?, kérdezek vissza magamban, és elmosolyodom a sok gépelési hibán, amit ejtett.
Vajon eszébe jutok-e még valaha is, tűnődöm súlytalan, ahogy a metrószerelvény után nézek a Déliben.

Címkék: agymenés hétköznapi makogás tűnőd

a gerinc egyenességéről


2011.11.17. 22:20 | annagramma | 1 komment

Ülök a pácienseknek járó széken, mit ülök, majd kinyúlok belőle, ahogy mutogatja a montoron a saját csontjaimat. Egy, kettő, három, számlálgat szakértelemmel, és az egyes csigolyákra mutat a tolla hegyével, majd megállapodik tarkótájékon valamelyiknél. Golyófeje van, és milyen lelkes, karakteres kézfogása, gondolom, miközben visszadugom a zsebembe a sittes kesztyűimet; ahogy a lenyesett ujjvégek eltűnnek, már csak a kigombolt mandzsetta marad, ami egy kicsit még én vagyok az egészben, ahogy ott áll a testem a budai klinikán, a gerincgyógyászat párás és hintőporszagú levegőjében. Álmos az egész és bankjegyszagú, bárcsak még mindig az Alkotás út csípős levegőjében iparkodhatnék a lobogó sálammal és a Chopin-keringőkkel akármi felé, ehelyett itt ácsingózom a váróban az ottácsingózásra utasító táblánál, a fickó, aki utánam jött, nem kezd el ácsingózni, hanem pofátlanul kérdez és szól, na akkor várakozzék az anyád a táblánál, gondolom, és én is odalépek a pulthoz és megszólítom a mögötte ülőt. Fél hatra van időpontom a nem tudom, kihez, mondom, ezen már majdnem mosolyog is, valami fejbe állítható szerszámnak hívják, úgy emlékszem, folytatom, balta, netán fejsze..?, ezen már el is neveti magát, Csákány lesz, mondja ő, tudtam persze, hogy így hívják, csak bosszúból meg akartam nevettetni, revanst venni, amiért hagyott árván ácsingózni, zsebre akartam tenni, megvenni kilóra az összes göndör fürtjével és nevetésével együtt.
Milyen nyugodt itt hirtelen minden, gondolom, amikor leülök a golyófejűvel szemben, már szinte meghitt, ő kedves-bizalmasan mosolyog, kivárom, amíg rutinosan letudja a szakszerű mimikát, még nem hűlt rá az idősebb dokik sármos szarkazmusa, gondolom, milyen életteli, nem lehet sokkal több harmincnál, jegygyűrű sincs rajta, én meg arról beszélek, hogy hetven éves kori tüneteim vannak. Úszni sem tudok miatta, mondom neki, hátha erre ráharap, látszik rajta, hogy sportol valamit, elismerőn bólint és hozzátesz valamit szóban is, ez bejött, gondolom, megőrülök tőle, folytatom, megőrülök, hogy nem tudok mozogni, nem tudok semmit sem csinálni, nem tudok élni sem tőle, ellehetetlenít, szívesen kimetszeném az egész nyakamat, csak hogy nézne ki a fej és a test között egy ekkora folytonossági hiány, mondom neki, nevet egy kicsit, lássuk, mondja ő, azzal mögém kerül, és már a tarkómat tapogatja a puha, meleg ujjaival.
Arra gondolok, amikor a legutóbbi nőgyógyásznál jártam, sosem megyek kétszer ugyanahhoz, az már olyan lenne, mint egy kapcsolat, kényelmesebb az idegenségben néhány kevésbé vagy többé ordernáré szellemességgel kibekkelni az egészet. Nem is az a legostobább érzés a nőgyógyásznál, hogy a testemben matat valaki másnak a keze, ugyanaz a keze, amelyikkel a kávés csészéjét fogja vagy a telefonját a zsebébe teszi, hanem még sokkal ostobább érzés, hogy derék fölött ott van rajtam az ing, a kötött mellény, a smink, a hajvágás, derék alatt viszont semmi, legfeljebb, a végén, meglepetésszerűen mégis a zokni. Mintha az ember alulról fölfelé irányulna, nadrág póló nélkül rendben, melltartó bugyi nélkül diszkomfort, mintha a civilizáltság e megbomló gravitációjában groteszk fonákjára fordulna. Én számítógéppel meg telefonnal dolgozom, ő meg a kezével emberek genitáliájában turkál, szoktam tűnődni, a golyófejű ehhez képest csak az erogén zónámat tapogatja, de mégis, állandóan más emberekhez ér, ez a munkája, így dolgozik, döbbenetes.
Szóval mutogatja a röntgenfelvételt, nézegetem a csontokat, amik én volnék, részek a testemből amiket sosem láttam és soha nem is fogok, valaminek a szemével akár így is nézhetnék ki, gondolom, ott van rajta a monitoron, semmilyen identitástudatom nem támad a csontjaimmal és porckorongjaimmal, és a fájdalom is inkább az övék, én csak érzem, és leginkább csak megszabadulni szeretnék az egésztől, miattuk kellett egyáltalán idejönnöm, őket kellett elhoznom ide, mert bajuk van és a bajukkal nem hagynak élni. A golyóbis a szájával a porckorongkopásról magyaráz, közben vezeti a tekintetem a tolla hegyével, aztán függőlegesbe állítja a valahanyadik csigolya mellett, és azt mondja:
- Önnek túl egyenes a gerince, az a baj.
Kibukik belőlem a röhögés, ha tudná, gondolom, ha tudná, az isten szerelmére, ha tényleg ezen múlna, semmi bajom nem volna.

Címkék: agymenés agyfasz tűnőd

a tavalyi bejgli


2011.11.15. 23:24 | annagramma | komment

Sütőd van-e? -- kérdezte tőlem. Nem tudom, mondtam neki, rémlik, mintha lenne. Rémlik, hogy szekrénynek használom, tettem hozzá, de megnézem. A rend kedvéért kimentem a konyhába és megnéztem. Tényleg van, és tényleg szekrénynek használom, válaszoltam. Poharak vannak benne, amiket nem szeretek, és tepsik, és azok az ételhordó dobozok, amikről évek óta azt hazudom anyámnak, hogy nincsenek nálam. Jó, mondja ő. Akkor tököt fogunk sütni. Így kerültek elő a tavalyi bejgli maradványai.

Hogy nem szoktam sütni vagy főzni, nem jelenti, hogy nem is tudok sütni vagy főzni, szoktam mondani, és annyi tény: sosem landolt még konyhaművészeti alkotásom a kukában. Ám annyi is tény, hogy ritkán lehet őket konyhaművészeti alkotásnak nevezni. Nem is kell, szívesebben hívom experimentális konyhai tevékenység emberi fogyasztásra jobbára alkalmas végeredményének, ha ugyan hívni szeretném bárhogy is. Sosem főzök megélhetésileg: ételt készíteni a célból, hogy megegyük, még eggyel hervasztóbb a számlák befizetésénél, mert nemcsak pakolni és mosogatni kell utána, de pusztán a nyomorú vegetáció efféle szándékos és önkéntes fenntartása végképp elveszi a kedvet az élettől, mert összeegyeztethetetlen az élettel. Ráadásul egyszerűbb és kifizetődőbb más készítményét megenni, vagy, leginkább, egyáltalán nem enni semmit.
Más dolog valaki más számára, megint más valakivel együtt, és más az ételkészítés kedvéért ételt készíteni. Végképp más pedig úgy csinálni, mintha ételt készítenénk, miközben a tepsiben valami egészen más sül ki a dologból. Ha Rossini meg tudta komponálni a különböző konyhai alapanyagokat vagy a dobva-rántva sütést egy-egy zongoradarabban, akkor lehetségesnek érzem eszenciát kisütni egy karácsonyi bejgliben. Nem én találtam ki: így alakult. Négy éve történt az első.

Az volt életünk első bejglije, és egy teljes estébe és éjszakába került megsütni. Egészen gusztustalanul néztek ki, és mennyeien finomak lettek. Bátyám, aki szakács és cukrász, azóta is élete legfölségesebb bejglijeként emlegeti őket, és mindannyian tudjuk, nem azért, mert az univerzum csodás bejglijei lettek volna, hanem azért, mert nagy műgonddal a Horváth Ilona által javasolthoz képest pontosan háromszor annyi tölteléket sikerült mindegyikbe beletömni. Ettől úgy festettek, mint egy regiment üszkösödő nyílt seb, és nyoma sem volt bennük anyám takaros csigavonalainak, mert a tésztát teljes egészében annektálta a brutális mennyiségű töltelék, ám a páratlan zamat bármiért kárpótolt. A miénk volt, dicső volt és tökéletes.

Tavaly, a sokadik következő karácsony előtt, a sokadik következő valakivel, a sokadik következő bejglikísérlet előtt eszembe jutott a szép emlékű régi bejgli. Először az óta, hogy igazán szerettem volna ismét jó bejglit sütni, és először, hogy igazán jó alapanyag volt hozzá. És megint egy teljes este és éjszaka munkája volt, és kisültében bármelyik pékséggel felvette volna a versenyt, ráadásul képességeihez mérten jól is mutatott -- csak a dicsőség, az hiányzott belőle valahogy. Mire karácsonykor hazavittem, teljesen megdermedt. A végső ítéletet anyám mondta rá ki: Egyetlen baj van a bejgliddel: az, hogy ehetetlen.

Erre gondoltam, amikor az azóta szekrénynek használt sütőből kipakoltam a morzsás tepsiket. Hosszában még látszottak a rudak éticsigaszerű nyomai. Idén, azt hiszem, nem sütök bejglit. Vagy talán az öreg Rossinivel. Hátha írt valamit a bejglisütésről is.

Ja, és a tök? Az remek lett. Szénné égett.

Címkék: agymenés rossini szeretnemszeret tűnőd

a bárpultnál


2011.11.08. 01:50 | annagramma | komment

 Jó ideje a göndör fickót figyelem a bárpult hosszabbik végén. Igen, portugieser, köszönöm, mondom, és fizetek a húszéves fiúnak, aki egy szalvétával ágyaz meg a pohárnak, és derűsen mosolyog, de nem különösebben nekem szánva. Még mindig figyel a malacképű oldalról, aki selyem művirággal próbálkozott az imént. Talán a nagyanyja sírjára szánta, talán valaki más nagyanyjának a sírjáról hozta el. A művirág legalább kitart, úgy, mint  a malacképű is, újrafelhasználható ráadásul, éjjel fél kettő felé jár, és vajon hány nőnek nem kellett ma már, talán pont ezen a széken, talán pont ugyanígy szívták itt a cigarettát, és pont ugyanazt a göndör fickót kémlelték a bárpult végében. És talán most, ahelyett, hogy elfogadták volna a malacképűtől a művirágot, most már ők is a göndörnek csaholnak jobbról vagy balról a többiekkel együtt, pedig talán ők látták meg előbb, legelőbb. 

A malacképűhöz tartozni látszik egy gúnárképű is, jóllehet talán csak a rendhagyó udvarlási forma kovácsolt belőlük ad hoc kísérleti csoportot ma estére, és már közösen azt a részeg, enyhén ordas prostiképű nőt fűzik, aki elnyújtott hangzókkal förmedt rám, amikor nem kellett a virág. Nem is tudtam mit mondani: bocsánatot kértem. 

Van ebben némi megható pátosz, ahogy a temetői művirágját hurcolja rendületlenül: mintegy a felesleges, profán köröket mellőzve kínálja, nyújtja át a holtomiglan-holtodiglan szent és örök érvényét, selyem anyagú fonákján a karikagyűrűnek. Íme, valami maradandó, eszenciális belőlem, ez nem hervad el akkor sem, ha nem öntözöd, az idő majd megtépázza, de a lényege mégis megmarad, s rajta a szakadt rojtok is majd a kitartást dicsérik idővel, tessék, egy darab a bensőmből, egy csöpp értékem, hogy feküdnék már melletted örökre, az ibolyán innen vagy az ibolyán túl. De az ilyesmit csak az ordas prostik értik meg. 

Amíg ezen tűnődöm, a bárpult túlvégén már csak két lány marad versenyben a göndörnél, késő van, fárad már ő is. Strapás meló hat, nyolc, negyvennyolc lányt szimultán szórakoztatni, gondolom, úgy lavírozni a jól elhelyezett bókok és szemtelenségek között, hogy a hallgatóságról is kiderüljön, a hallgatáson túl is képes-e valamire: hogy módja legyen megcsillanni annak a pici gyémántnak, ha ugyan, ami különben oly könnyen elvész a csillogó tekintetek elvakító fényében. Végignézem, ahogy a hosszú, barna lány kimegy a vécére, és a göndör végre átlépi a tapasztalt játékos biztonsági távolságát a szőkével. Susognak valamit. A barna visszatér, most a szőke megy ki, a dramaturgia kiváló. A göndör térdei mereven a vécéajtó felé mutatnak, immáron kelletlenül diskurál a megörökölt lánnyal. Teher már, többé már nem érdekli az egész. A barna főleg. S talán a szőke sem, gondolom magamban. 

Ők ketten már nem látják, ahogy a hátrahagyott beleszomorodik a vodkanarancsa és önbecsülése maradványaiba. Eljátszom a gondolattal, hogy férfi vagyok, és kihasználom a beálló lélektani pillanatot, ezt az illékony, percnyi rést a hiten. Csak oda kéne sétálni, mondani bármit, és egyelen apróság miatt hozzáérni, hogy ne vegye észre sem, de már kívánja, hogy én simogassam meg. 
Rajtam kívül csak a malacképű szagolta ki a sebzett őzikét. Hátulról érkezik, és az egész kezét a lány fedetlen vállára helyezi. Felkínálja neki a kornyadozó művirágot, közel azzal a lelkesedéssel, mint egy órája nekem. A lány kivonja keze alól a vállát, és innen jól látni, ahogy arcán a csalódottság dühvé rendeződik. Gorombán utasítja el, és sötét tekintettel távozik. Pancser, gondolom magamban.

Belekortyolok a borba, és megesik a szívem a balekon, ahogy a ráhagyott haragban téblábol, de nincs kedvem elmélyedni benne. Egy sötét tónusú fickó érkezik mellém dús és igényes, de nem túlápolt arcszőrzettel, vastag szálú fekete hajjal. Öngyújtó után matat a zsebeiben, miközben a profilját nézegetem. Tökéletes és szép. Nem tudom megállni a gesztust, hogy kihúzzam magam, és a szájából lógó cigaretta elé tartsam a lángot. Csak a fél fekete szemével vesz szemügyre, biccent, és én tovább nézegetem, ahogy tétován odébbáll, és udvarias távolságra megtámasztja a bárpultot. Bort kér, fizet, a bankjegyekkel meg az apróval matat. Az első korty után odafordul, és hosszan belenéz mind a két szemembe. A kabátom után nyúlok. 

 

Címkék: agymenés bp by night tűnőd

be kéne szereznem egy szerelmi bánatot?


2011.11.02. 01:08 | annagramma | 2 komment

Az inspiráció ürességtudata


Szakad a part. A pohár vízben
a vihar utáni csend.
Rend.
Unom. Hol a
múzsa nyelves csókja?
Kuss van. Tojik a pók. Ja,
és?

Címkék: vers hétköznapi makogás

tisztességes gazfickó? -- útszéli operapszichológia, Tannhauser


2011.10.30. 01:23 | annagramma | 3 komment

Szokásos sztori. Pali (mégsem hívhatják Henriknek) lelép otthonról. Kiugrik a korai, hirtelen felindulásból elkövetett házasságból vagy az elől, kapuzárási félelem, félelem a kapuzárási félelemtől, mindegy is: benőzik, s hirtelen és “váratlanul” elhagyja Erzsit. Új életet kezd, Erzsit le se tojja, szkvassolni kezd, új barátai lesznek, és napi kétszer tömi a Valit, akit lehet napi kétszer, de még hogy, nem úgy, mint az Erzsit. Pali jól érzi magát és elégedett.
Aztán egy reggel felkel, és mégsincs kedve megtömni a Valit. Nem mintha ne tenné szívesen, s nem is érti igazán, de őt talán mégsem erre találták ki, hogy a Valit napi kétszer
kell. A Vali zseniális nő és ennél jobbat érdemel, és ő meg úgy megpihenne egy kicsit abban a kopott, régi fotelben egy Sopronival. És a Bözsivel.

Ha nagyon profának vagyunk, valahogy így kezdődik Wagner Tannhausere. Az elhagyott szerető, Vénusz tajtékzik, átkoz, Heinrich behúzott farokkal hazakullog, Elisabeth, az elhagyott, kicsit megdorgálja, de lényegében visszafogadja. Ki ne látott volna ilyet, ezért még nem érte volna meg három órás operát írni. Pedig a Wagner Tannhauserét nagyon is megérte megnézni.

Az első jelenettől, Vénusz elhagyásától kezdve foglalkoztatott egy kérdés: jó ember-e Tannhauser? S a választ keresve csak újabb kérdések érkeztek.

Itt mindenki ember?

Tannhauser sajnálja a dolgot. Nem hidegvérrel hagyja el Vénuszt, hálával, szeretettel válik el. Egyszerűen csak: meggondolta magát. Vénusz az elejétől nyílt lapokkal játszott, s most fegyvertelen -- és csalódott és tehetetlenül dühös. “Te hűtlen! Jaj, ezt érdemeltem tőled?!” -- vádolja Tannhausert kétségbeesetten, jogosan és naivan. A cinizmus itt megkérdezné a szeretőt a kutyáról és a szalonnáról, de akinek a száját hagyta már el a megindítóan értelmetlen kérés: “kérlek, ne hagyj el..!”, az tarkón csapja a cinizmust és visszaülteti a helyére, nem kérdeztelek. A kutya pedig megeszi a szalonnát, és elcsapja tőle a gyomrát. Tévedni is legemberibb dolog. Ezt nevezzük lose-lose szituációnak, és ezt Tannhauser is nagyon jól tudja. Vajon egy gazember meglépte volna a dolgot? Mikor kijut a barlangból, fohászkodik, hogy bűnei megbocsáttassanak. De vajon mire gondol? Hogy elhagyta a most ismét vágyott földi valóságot Vénuszért? Hogy elhagyta Vénuszt? Talán mindkettőre, és ezért tudja: ebből lesznek az önkéntes számkivetettek. Azonban felmerül a kérdés: vajon miért nem csatlakozik az ekkor elhaladó zarándoksereghez, akik megváltásért igyekeznek? Lehet, hogy az mégis túl strapás volna?

A számkivetett élet sem tejfel, de valljuk be, van benne némi önérzetes, már-már (mint a szó el is hangzik) gőgös fölényesség. Ám ekkor Wagner becsöppent újabb emberi karaktereket: mert még ennél is könnyebb a régi barátoktól megbocsátást kapni, főleg, ha az ember nem is kérte. A vadászok tesznek ugyan néhány enyhe szemrehányást, de örömmel visszafogadják jó szándékukba a rég nem látott cimborát. Mindenki gyanúsan valószerű és szinte valószerűtlenül emberi. Szerencsére egy szent azért mégis jutott -- valakinek mégis csak meg kell halni.
 
A nő megbocsát?

Ha Wolfram -- aki szerencsére jószándékúbb (és akartam volna írni: bölcsebb, de talán annyira mégsem az?) annál, mint amennyire maga is szerelmes Elisabethbe -- nem árulja el, hogy a nő továbbra is várja, vajon Tannhauser visszatér? Történhetett volna úgy, hogy Elisabeth időközben férjhez megy (netán épp Wolframhoz) és már boldogan tologatja a babakocsit a bölcsibe? Könnyen, bár akkor nem lett volna ilyen érdekes az opera. És történhetett volna úgy, hogy Tannhauser visszatér, és Elisabeth elutasítja? Nem. Úgy nem.

Miután Tannhauser nem nyer megbocsátást a pápától, amiért, mint a dalversenyen elszólja magát (erről még később), a Vénuszdombon kempingelt az elmúlt időkben, és már látja, hogy ez a megváltás tényleg eléggé strapás, ráadásul nem is túl kfizetődő dolog, mi mást tehetne, mint hogy végső menedékként visszabújjon a Vénusz barlangjába (végül is nem volt az annyira szörnyű). Történhetett volna úgy, hogy Vénusz közben összeszedte Bukowskit, és elfoglaltság okán nem veszi fel a telefont? Könnyen. És történhetett volna úgy, hogy mégis megjelenik, és a megalázottan elhagyottak csakazértis lendületével beint Tannhausernek? Nem, úgy nem. Akit szerelemben hagynak el, az mindig vár, és mindig megbocsát?

A tisztességes gazfickók elbuknak?

Foglalkoztat a kérdés: vajon a dalversenyen Tannhauser miért ragaszkodott a saját nézeteihez? Könnyen megtehette volna, hogy “csöndben marad”, nem leplezi le magát, és ő lett volna a nyertes csakúgy, mint korábban. Elisabethnek már hazudott: amikor a lovagteremben a nő megkérdezi, mit csinált az eltelt időben, Tannhauser elég gyengén ködösít: maga sem emlékszik. Ez lehet a tranzakciós analízis állatorvosi lova is: a nő valójában nem akarta tudni a választ, a férfi pedig ehhez képest válaszolt, a végeredmény win-win. Vagy Tannhauser annyira szégyelli (bánja), hogy nem meri bevallani? Netán tényleg nem emlékszik, vagy nem tudja eldönteni, csak hallucinálta-e (s ez utóbbit ráadásul mi sem tudjuk eldönteni)?
És ennek fényében vajon miért kérkedik el vele mégis a dalversenyen? Én hajlok arra a komplex magyarázatra, hogy kicsit ez is, kicsit az is. Tannhauser némileg büszke a dologra (ismét vö: gőgös, de ki ne akarná eldicsekedni, hogy a világ legjobb nőjét tömte?), viszont nem számol a valódi következményekkel, mert mégis csak ösztönös, tehát őszinte. Az első énekénél lelkesen néz ki a közönségre (legalábbis ebben a rendezésben), és értetlenül fogadja a fagyott csöndet az éltetés helyett. Az első éneklésénél (szintén ebben a rendezésben) még Elisabeth is gyanúsan lelkesen hallgatja.

Egyébként ezt a lelkes hallgatást érzem visszaköszönni Elisabeth utolsó jelenetében, amikor feláldozza magát Tannhauserért s egyúttal: kéri saját bűnei megbocsátását, valahogy így:

Bűn terhe nyom, vedd rólam el,
Bús lelkem vidd az égbe fel!
Ha néha vétkes lázban égve
A szívem tőled távol vitt,
Gondolva átkos földi kéjre
Még tűrtem bűnös álinait,
Úgy kínok kínját mértem rája,
Hogy szűnjék tőle vágyam lángja!


Hát itt még a szenteknek is vannak vágyaik? Döbbenet. De azért szenthez méltón föláldozza magát, méghozzá eredményesen. Tehát így is alkalmas volt rá.
Én azt hiszem, hogy Tannhauser (dacára annak, hogy halványan még felmerült a kérdés, vajon miért -- újfent -- kérkedik el az eredménytelen zarándoklata nehézségeivel Wolframnak) nem volt rossz ember, és nem is volt kimondottan jó ember: csak ember volt. A maga kevés erkölcsével és a maga rugalmas moráljával együtt.
Az egyedüli, aki erről explicite megnyilatkozik, Wolfram a darab végén: “
én védtelek, míg szíved jónak hittem”, mondja, és ő az egyetlen, aki ilyen értelemben ítéletet mondhat (mint ahogy, feltűnhet: az egyetlen, aki kiejtheti Elisabeth nevét). A visszakullogó (de tudva “vissza nem térhető”) Tannhauser már a feloldozás nélkül (sőt: csak annak hiányában) is megtisztult, de ennek az volt az ára, hogy bármi, amiért tisztességesnek érdemes lenni, vértanúja legyen e tisztességnek. És ugyan el nem kárhozik így, de szükségszerűen elbukik. Talán annak van szerencséje, aki sosem válik gazfickóvá. Neki nem volt szerencséje.

És még egy érdekesség a margóra. Amikor az utolsó jelenetében Elisabeth elindul, Wolfram még így szól utána: “Erzsébetem, hadd elkísérnem téged!” Angol fordításban (azt csak vélem, hogy németül is) ugyanez így hangzott: “Elisabeth, may I not accompany you?” Azaz szerintem inkább: “Ne kísérjelek el?”, avagy: “Ne kísérjelek el, ugye..?
Vajon hogy értette ezt Wolfram? Segítséget nyújtani? Vigyázni rá, eltéríteni a szándékától? Netán neki is vele halni? (Végül is egy operában vagyunk, nem?)



(Az idézetek Závodszky Zoltán fordításából származnak, a rendezés: David Alden, 1995)

Címkék: opera agymenés nyuzik wagner klasszik szeretnemszeret tűnőd

Schubertet hallgattam az éjjel


2011.10.24. 03:33 | annagramma | 2 komment

Jó ideje rákezdett az őszi eső. A susogás és a finom pötyögés mély morajjá tompul, mire átér az ablakon. A felsőbb emeletin összegyűlő, elnehezedő és alázuhanó cseppek az ablakpárkányon landolnak szabályos rendszertelenségben. Placcs. Placcs.

Pötty, pötty. Pötty.

Eszembe jut Schubert Esz-dúr triójának pötyögtetős témája a zárótételből. A másik oldalamra fordulok az egyikről. Éjjel kettő van. Öt óra múlva kelek. Pötty, pötty, pötty.

Kinyitom a nappaliablakot, miután magamra vettem egy plédet. Rágyújtok, kifújom a füstöt a szép, monoton esőhangba. Nem vagyok álmos. Kinyitom a jegyzetfüzetemet a legutolsó feljegyzéseknél. El sem feledett zeneszerzők, olvasom. Rummel, Ludvig Schytte, Merikanto, így alatta. Visszalapozok egyet. Néhány sor jegyzet két fickóról, akik végül franciául szólaltak meg a szomszéd asztalnál. Alatta: Alka Seltzer. Vastag vonal, firkák. Egy gondolatjel: egyensúlyi pontok. stabil. instabil. A lap további része üres. Becsukom a füzetet. 

Pötty, pötty. Szólnék valakihez. 

Berakom az első Asz-dúrt a Moments Musicaux-ból. Újabb cigarettát gyújtok. Szeretném helyette az esőt hallgatni odabent. Vajon majdnem bárki megtenné? Egy borostás áll a tarkómnál, egy dünnyögő hang a fülemben. Szuszogás. Hallom az esőt. A hallgatáshoz ketten kéne lenni. Ennyi lenne az egész? Átnyomom a Gesz-dúr imprompture. Végiggondolom, kivel lehetnék ketten. 
Egy hete nem kacagtam egészségeset.
Négy hónapja nem szeretkeztem egészségeset. 
Négy éve nem voltam boldog. 
Ennyi? Nem vagyok szomorú tőle. Még csak kedvetlen sem. Egykedvű inkább. Aludnék inkább. Kevés férfival szerettem aludni, kevéssel szerettem ébredni. Reggelente gyakran kívántam, hogy bárcsak felszívódnának. Ne akarjon elmenni vécére, ne kérjen kávét. Ne akarjon átölelni. Ne akarjon hozzám érni. Hitvány egy dolog, gondolom. Hányan gondolhattak hitványat rólam.

Asz-dúr német tánc. Ez is pötyögtetős. Schubert tudott valamit az Asz-dúrról meg az őszi esőről. Ránézek Glenn Gouldra a falon. Hogy utálod a Schubert haszontalan repetícióit, mi?, gondolom neki. Hallod az esőt?

Nézem a képernyőt. Nincs mit írnom. Egy kicsit a fémszelencére gondolok. Kinyitom a jegyzetfüzetet megint. Húzok egy vonalat, felírom: múzsafi. Ennyi lenne az egész?
Három óra elmúlt. Négy óra múlva kelek. 

Pötty, pötty, pötty. 

Címkék: agymenés nyuzik schubert hétköznapi makogás szeretnemszeret tűnőd

szolgálati -- mennybemenetel


2011.10.21. 15:09 | annagramma | 2 komment

Képekben a tegnapi eseményekből: 

 

Na jó, 1 képben. Az eseményekről: 

Reggel a Schwartzer Ferenc utcában baktatva ráeszméltem, hogy kikerült az első, valóban aktualitással bíró cikk, méghozzá a tegnapi napra limitált aktualitással. Úgy gondoltam, talán, nagyon talán mégis megér annyit, hogy a függvényen belüli változókhoz hasonlóan rövid, de boldog élete legyen. Mivel eddigre teljesen elbizonytalanodtam milyenségét illetően (kivételesen klasszicista módszerrel finomítgatott írásról volt szó, plusz a szokásos papírsági(?..)), reggeli kávécigarettás, valamint telefonos segítséget kértem. 

(És közreműködéséért, ami csupán nekem személyesen fontos és érdekes, de igazán és melegen hálás vagyok a rézfaszú bagoly egyetlen és legjobb barátjának, valamint elsőszámú és arany fokozatú olvasójának (ez mind egyetlen személy, akivel az elmúlt 1 évi közös ténykedésünkből egyáltalán nem következik magától értetődően a dolog), és még valakinek, aki úgy vált kritikai ponttá, hogy észre sem vettem, s ki tudja, a végén még a rézfaszú bagoly jóbarátja és fokozatú olvasója lesz (ami az elmúlt két havi közös ténykedésünkből egyáltalán nem következik magától értetődően). Én nem tudom, hivatalosan ez hogyan lehet nem így, de abban biztos vagyok, hogy így lehet, és hogy csak így érdemes.)

Miután a bagoly kettőből kettő hajrát kapott, elindult a Kísérleti Hadművelet. A Kísérleti Hadművelet annyiból állt, hogy a korábban nem létező, az utóbbi hetekben pedig óvatos publikálás helyett célzott stratégiával indította útjára a bagoly jómagamat is beleértve négy szárnysegédje (szárnysegédje, haha:-) a cikket, mintegy a kezdő lökést megadva. S aztán hagytam: keljen önálló életre, vagy pusztuljon el. 

Az eredmény 27 darab facebook-megosztás és a fönti grafikonon látható 101 találat az oldalra (a mindenkori csúcsot 39-cel verve). Este hatkor, valahogy nyolcvan találaton kicsit még innen azt találtam mondani, ha ezen a napon 100 fölé megy, akkor én a mennybe. Az eredményt úgy értelmezem, a jóisten a kegyeibe fogadott, de azért a mutatóujját az égnek emelve, szigorú tekintettel. Korrekt!:-)

Csak azt sajnálom, hogy mindebből itt semmi nem látszott azon az egyetlen, üdítően gyalázó kommenten kívül. Egyszer egy rádiós ismerősöm panaszolta, milyen magányos dolog a műsorvezetés. Mert hiába a hallgatottsági adatok, az ember csak beszél, és nincs semmi kézzelfogható és azonnali reakció. Kicsit így érzem most magam. (Kicsit mindig.)

És hogy Liszt Ferenc születésnapján Liszt Ferencről is megemlékezzünk, a mai napra az idei őszöm kedvenc korzózós, teraszon cigarettázós, biciklizős, létezős zenéje, amelyre ennek az ősznek a ragadványai kerültek: Antonio Vivaldi L'estro Armonicójából a  D-dúr concerto harmadik tétele. (Méghozzá úgy, ahogy én szeretem: Előadják a Szentpétervári Szólisták, vezényel Michail Gantvarg.:-)

 

Hiszen ma tényleg az egész világon Liszt zenéje szól. Valakinek a többieket is őrizni kell addig is, nem?

Címkék: szolgálati

Az utolsó jelentéktelen nap a földön -- Ma 200 éve SEM született meg Liszt Ferenc


2011.10.21. 07:28 | annagramma | 9 komment

Kétszáz éve ezen a napon, ezen az egyszerű, hétfői napon a kis Hector békát boncolgatott a kövön iskola után, és még egyáltalán nem gondolt arra, hogy negyven zongorával kellene megspékelni a szimfonikus zenekart. Egy Franz nevű kamasz az első dalocskáit dudorászta, és este már kicsit felöntött a cimborákkal, ha az öreg Salierit le tudta rázni. Varsóban egy Fryderyk nevet viselő karonülő az anyatejtől jóllakottan felbüffent, Bécsben egy ismert, Ludwig nevű fickó a következő szimfóniája második tétele fölé odaírta: allegretto, majd rágyújtott. Lipcsében egy kóbor kutya oldalba pisálta a Tamás-templomot. És aztán hirtelen nem történt semmi. Ez volt az utolsó jelentéktelen nap a földön.

Ez volt a legutolsó azon hosszú, bágyadt, örökkévalóságok óta tartó kényelmesen lagymatag napok sorozatában, amelyeken semmi különös vagy említésre méltó nem történt. Az élet az univerzum kezdete óta ugyanabban a közömbös egyhangúságban telt, amelyben a dinoszauruszok a falombot rágcsálták, az ősemberek a villámlást bámulták, és amely közömbös egyhangúságot csak ritkán és csak enyhén zavarták meg olyan, különben említésre sem méltó események, mint amikor egy jöttment hippit felszögeznek egy dombra, valakinek a fejére esik egy hétköznapi alma, vagy véletlenül hat szólamban kezdenek fúgát rögtönözni. És mindeddig (talán egyvalakit leszámítva) senki nem tudta, semmi különösebb jel nem utalt rá, hogy már csak egyet kell aludni, és egy öröklét munkája, sejtek megannyi reprodukciója, Ádám almába harapása és a még ki sem ötölt evolúció, a piramisok rejtélye, a Szent Jobb útja és az angol urakoldóház vitaminhiánya végre egyetlen entitásba összpontosul és értelmet nyer: kikerül A nyolcadik utas a mozikba.

Csak viccelek. Hiszen akkor még nem is volt mozi. Valójában megszületik Mák Pali. Vagy hogy is hívják..?

Az egyetlen, érvényesen föltehető, és (természeténél fogva) végtelenségig magyarázható kérdés a mai napon a következő: mit is köszönhetünk Liszt Ferencnek? Amelyre pedig az egyetlen adekvát válasz, hogy mindent Liszt Ferencnek köszönhetünk. Ugyanis ami Liszt Ferenc előtt már volt, az kizárólagosan azt a szent célt szolgálta, hogy holnapelőtt kétszáz évvel Liszt Ferenc a világra jöjjék, s ami Liszt Ferenc után volt, az már egyértelműen és fellebbezhetetlenül származik abból, hogy Liszt Ferenc a világra jött.
Többen meglepődnének, ha elmesélném, mi említésre méltó dolgok köszönhetők már Liszt Ferenc születése előtt is Liszt Ferencnek, de erre sajnos terjedelmi korlátozottság okán nem térhetek ki részletesen. A szemfülesek persze azért lepődnének meg, mert köztudottan semmi említésre méltó nem volt Liszt Ferenc előtt. Liszt Ferenc előtt az egyetlen említésre méltó dolog a világon a Liszt Ferenc ürességtudata volt, de annak a szabadkőműveseken kívül csak kevesen voltak birtokában, ők pedig gondosan őrizték egészen a holnapelőtt kétszáz évig, pontosan addig, amíg azt be nem töltötte Liszt Ferenc. Mindezt azért merem ilyen magabiztosan kijelenteni, mert gondos kutatásaim során, melyek e cikket megelőzték, több hiteles bizonyíték is a kezembe került arra nézvést, hogy Liszt Ferenc a hiányzó láncszem a gyík és a madár, a majom és az ember, az ember és isten, valamint isten és Liszt Ferenc között.


Hogy Liszt Ferenc után mi köszönhető Liszt Ferencnek, arra szintén terjedelmi korlátok miatt nem térhetek ki még érintőleges holisztikájában sem (értik a poént, holisztika, ha, ha), valamint azért, mert nem szeretném újfent magyarázni az evidenciát. Azért egy rövid anekdotát megengedek, mert kevesen tudják, hogy a fluoridos fogkrémen és a maghasadáson kívül (maguk szerint mit hallgatott Marie Curie?!) az első Chopin-életrajzot például Liszt Ferencnek köszönhetjük. Ami azért érdekes, mert ránézésre teljesen indokolatlan, pedig valójában egyáltalán nem is.
Az történt, hogy Chopin valójában, eléggé szerencsétlen módon, 1811-ben született, csakúgy, mint Liszt. Ezt maga Liszt jól tudta, és nem örült neki, nem nagyon fűlött hozzá a foga, hiúsági kérdést csinált belőle. Semmi kedve nem volt közösködni az egészben, ráadásul majd még pont Frédivel. Ezért Liszt már elég hamar elhintette a társaságban, hogy Chopin (akinek egyébként is voltak félreértések a születési dátumát illetően) valójában 1810-ben született, és mivel Liszt igazán megnyerő volt, Chopin meg igazi tökfilkó, a végén még maga Chopin is elhitte az egészet. Később, csak hogy biztosra menjen, Liszt egyből a halála után (mármint a Chopin halála után) megírta az életrajzát, amelyikben 1810-ben születik meg, s ezzel előre megfontolt, rafinált szándékkal elérte, hogy kétszáz évvel később, a nemzetközi emlékévek versenyében a Chopin-év szimpla felvezetésévé, előjátékává váljon az övének, amit viszont teljes egészében kisajátíthat.


Nem meglepő, hogy Liszt ilyen előrelátó volt, s ez is csak kétségbevonhatatlan küldetéstudatát bizonyítja. Ám talán azt is kevesen tudják, honnan ered mindez. Úgy volt ugyanis, hogy a kis Liszt legelső születésnapjára (amin már kánonban zongárzta magának a happy birthdayt egész nap) Mozart-golyót kapott atyjától ajándékba. Ám a kis Liszt nagy ívben tett a Mozart-golyókra, mert ő igazán és nagyon búgócsigát szeretett volna, amit viszont nem kapott. Ezért egyrészt úgy betömte magába az össze Mozart-golyót, hogy senkinek nem adott belőle, másrészt, és érdemileg, pedig bosszúból úgy döntött, hogy pukkadjon meg az a hülye Mozart, és ő inkább feltalálja a romantikát. És akkor rövid úton fel is találta a romantikát.

Nagy szerencsénk van ezzel, hogy Liszt feltalálta a romantikát, meg hogy mi mindent csinált még; ha egy röpke, kétségbe ejtő gondolat erejéig belegondolunk: mi lett volna, ha Liszt nem csinál semmit, mert mégis megkapja a búgócsigát? Például a Zeneakadémiát kénytelenek lettünk volna Bakfark Bálintról elnevezni, és akkor most mindenki lanton játszana ebben az országban, meg különben is, lehet, hogy még lovon járnánk iskolába. Hát mi lenne itt akkor. Meg a szerencsétlen repteret is legfeljebb Haydn Eszterházán Töltött Évei Nemzetközi Repülőtérnek nevezhetnénk, és erről is bárki megmondja, hogy nem az igazi. A Liszt Ferenc térről, a zeneműboltról nem is beszélve, na meg ki írta volna akkor a magyar rapszódiákat? Talán a Weiner Leó? Nem hiszem. És hogy lett volna híres Heine? Meg hogy jött volna divatba a hosszú férfihaj? Meg az egész férfiak promiszkuitása dolog? Talán a Kodály Zoltántól? Nem hiszem. 

Liszt intenzív működése nélkül Ken Russel soha meg nem rendezhette volna zseniális filmjét, amelyben a Liszt és négy hölgy meglovagolta, a filmtörténelem leggigantikusabb méretű péniszében van szerencsénk gyönyörködni (mit tud ehhez képest a Forman Amadeusa!), valamint sosem jött volna létre az évszázad -- már most garantálhatón -- legjelentősebb eseménye: a Liszt Ferenc Jubileumi Emlékév.
Csupán attól tartok egy kicsit: a holnapi napon eljön a világvége. Hogy holnap este, mikor majd a világ minden részén e nemes év legnemesebb napját ünneplik, hirtelen a WHO által meghatározott egészségügyi határértéken túlra növekszik az időegységre és négyzetkilométerre jutó Liszt mennyisége, s így olyan koncentráltan lesz jelen a világegyetemben, hogy az túlterhelődik, összeroppan és megsemmisül. Ettől azért tartok egy kicsit.

Félve írtam e sorokat, mert semmiképpen sem szeretnék liszteletlennek tűnni e nagy névvel. Távol álljon tőlem, hogy gilisztáskodjam, akarom mondani kukacoskodjam, vagy esetleg szőr mentén és majom a köszörűkőről nyúljak a nagy művész lisztériumához. Az lisztára olyan lenne, mintha kekeckedni akarnék. Pedig nem.
Ma kétszáz éve, hogy utoljára tért nyugovóra az emberiség és a többi bolygó és univerzum minden lakója úgy, hogy még nem ragyogott a megértés eleddig zabpelyhes, sötét egén Liszt Ferenc örök csillaga. S ha én annyiban részesülhettem már e csodából, hogy írhattam egyszer a Maestróról: enyém a valódi megliszteltetés!

Címkék: agymenés nyuzik liszt klasszik mókaság

a szelencéről, amiről úgy szerettem volna tudni


2011.10.20. 12:57 | annagramma | komment

Egy ódon, nagy belmagasságú bécsi lakásban találtam. Egy fickóval jártam ott, akinek rokonáé volt. Hosszú, egyenes tartású, arisztokratikus arcélű nagynéni vagy nagybácsi, ahogy képzelem; a lakás is olyan volt, mintha a 19. századból maradt volna fent: szobrocskák, dobozkák, míves keretű portrék régi emberekről, biedermeier szekrények. És az egyiken egy fémszelence. Talán nem is szelence, talán inkább tubákos doboznak lehetne mondani, és talán az is volt. De ahogy a beeső őszi napfény megcsillant rajta, nekem egy izgalmas, misztikus szelence volt. Kézbe vettem, babráltam vele. Rájöttem, hol nyílik: felnyitottam. Belül a nagy rekeszt egy vékony, az alján csapott fémlap választotta el a kicsi oldalrekesztől, valahogy úgy, mint a flipper játékrészét a golyót kivezető csatornától. Volt valami irányultság a geometriájában, valami lentről felfelé tartó, és az oldala tetején egy pici fogaskerék, amit kívülről a hüvelykujjunkkal lehet görgetni. Ha becsukja az ember, olyan az egész, mint egy fém öngyújtó, aminek az oldalán van a kis fém hengere.

Álldogáltam vele az ablakban, nyitogattam-csukogattam, forgattam a fényben, tekergettem, tapogattam a domborműves tetejét. Egyszerűen szép volt. Szerettem. Magában hordozta egy lakás, egy város, egy kor, sőt talán egy élet eszenciáját. Valaha lehetett valakié, valaha valaki használta valamire, néha zsebre tette, máskor elővette, vagy lefekvés előtt az éjjeli szekrényre tette. Legszívesebben zsebre tettem volna én is, hogy aztán mindig nálam legyen, hogy néha elővegyem, hogy apró, legfontosabb dolgokat tartsak benne, hogy napfényt gyűjtsek bele a temetőben, és soha senkinek ne áruljam el, mi az, honnan van, s mit jelent nekem.

Mivel viszont valaki másé volt, minden, amit magammal vihettem belőle, az emléke az ujjaim közt, s a rejtély: vajon mi ez, s mire használták?

Vajon mire való?, kérdeztem hangosan, ahogy tovább kísérleteztem és babráltam vele az ablaknál. Nem tudom igazán, vajon tudni szerettem volna jobban, mire való, vagy megtudni, vagy talán csak arra vágytam, hogy valaki más tudja, és meséljen nekem róla. Mint a Borogyin macskáiról. De senki nem tudta, mire való, csak találgathattunk.

Megőriztem az intim kis rejtélyt, és sokat gondoltam a szelencére. Búcsúzókor meghagytam: ha beszélsz vele, mindenképp kérdezd meg nekem a szelencéről. Így, hogy nekem, meg hogy a szelencéről. Bólintott, s én eltűntem az aluljáróban.

Hetek teltek el, míg egy gyanútlan pillanatban ismét eszembe jutott az egész. A Petőfi híd pesti hídfőjénél álltam, hűvös volt és este. Visszagondoltam a napfényes bécsi ablakra, és írtam egy rövid levelet: A szelence. Megkérdezted nekem a szelencét? Ezt írtam, és nyomatékképp a nevét is odaírtam a mondat végére, a kérdőjel elé. A hazaúton izgatottan tűnődtem a szelence titkán. A válasz lehangoló volt. Nem, még nem is beszéltem vele, így szólt. Értetlenül néztem a kurta sort. Hiszen ez a világ legeslegfontosabb dolga. Nagyon elszomorodtam.

A kis szelence alighanem most is ott hever a fa íróasztalon, talán még mindig úgy, ahogy utoljára én hagytam ott. És senki sem veszi kézbe, és gondolni is csak én szoktam vele.
És végül majd már én sem?

Címkék: agymenés szeretnemszeret tűnőd

random esti életkép


2011.10.14. 16:32 | annagramma | 3 komment

 Azért nagy kurva vagy te, mondtam magamnak, ahogy közeledtem a Müpa lépcsői felé a koraesti halvány fényben, és a szél borzolta a hajam. Közvetlenül azután mondtam ezt magamnak, hogy a fölém tornyosuló, hagyjuk meg, monumentális épület látványára egy mély, cinkos érzés kíséretében azt gondoltam: rég láttalak, kedvesem. fogadj magadba! És masíroztam befelé a gyűlölt fellegvárba (ráadásul gyűlöletes színházi előadásra) a viszontlátás bizalmas és fennkölt állapotában.

Odabent minden a régi volt, az ismerős. Ez megnyugtatott. Mindannyiszor duzzogva toporzékolok, ha átfestenek egy szöget a városban, vagy ha anyám új kanapét vásárol (ami őszerinte majdnem olyan, mint a régi, énszerintem meg csak majdnem olyan, és legfőképpen nem az). Az indokolatlan érzelmi kötődés a legdurvább drog a világon. 
Szóval minden a régi volt, és előbb még megszemléltem a kiállított hangszereket, majd én is leróttam a régi körömet előbb a klasszikuszenei bolttal, majd átpályáztam a könyvesboltba. És egyszercsak egy vérfagyasztóan mély, komoly és komor tekintetbe botlottam. Literálisan: megtorpantam benne. A tizedmásodpercek őrült leforgása alatt kikalkuláltam, hogy ezt nevezik zavarba esésnek -- ettől eggyel mélyebbre estem benne, majd nem tudom, mi történt, de amint észrevettem, hogy a képzőművészeti vagy építészeti vagy zenei vagy mittudomén könyvek közt matatok, kikukkantottam, hogy ott ül-e még a kordzakós, szakállas, eszményien hosszú-göndör barna fickó. Ott ült. Aztán később már nem.

Eljátszottam a gondolattal, vajon az én előadásomra jön-e, vajon mellém szól-e a jegye, vajon sárga illatú-e a haja és barna-e a hangja és szőrös-e a háta.. aztán csak bámultam az üres helyet mellettem, ahová egyáltalán nem is érkezett senki. 
Legközelebb az alsó lépcsőn vettem észre, amin csak ketten sétáltunk lefelé, és még pont láttam, ahogy kimegy az oldalajtók egyikén, mielőtt befordultam volna a ruhatár felé. 

A négyeshatoson jegyzeteltem valamit, amit meg sem fogok írni, és a Mester utcához állt be a villamos, amikor ismét kiszúrtam a járdán. Végül is sétálhatok egy megállót, mi múlik rajta, gondoltam, és leszálltam. A zebra innenső oldalán megvártam, amíg elhalad, és követni kezdtem rézsútosan mögötte maradva. Nem sokkal volt magasabb nálam, és valami nehéz dolgot cipelhetett az oldaltáskájában, mert állandóan vissza-visszarántotta a vállára. Szorosan a jobb szélre, az épület tövébe húzódott. Nem sietett, még tempósnak sem mondanám, mégis az a furcsa, ideges szokása volt, hogy befutotta a zöld lámpás zebrákat, de csak a zebra elejéig: amint biztos volt az átkelés, visszaváltott sétatempóra. Ezzel együtt nem volt nehéz követni. Iratokat cipelt az egyik kezében, úgy tartotta őket, hogy bármikor rájuk pillanthasson, de egyszer sem tette meg. Majdnem biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy követem, de egyszer sem nézett hátra. Schubert típusú szemüveg volt rajta, és jó sok szőr volt az arcán. Kitaláltam, hogy legalább azt kiderítem, milyen illatú a haja, úgyhogy behúzódtam mögé, és olyan közelről követtem, hogy ha megtorpant volna úgy, mint én a Müpában, nekimegyek. Semmilyen illata nem volt, se a hajának, se az egész fickónak. 

A Ferenc körútig követtem a göndör fürtöket, de már rég nem érdekelt, azt hiszem. Ott ő balról kerülte az aluljáró nyílását, majd egyszerűen átvágtatott az Üllőin, és ment tovább északnak. És én már nem mentem utána.
"Az élet egyre mélyebb erdejében.." -- gondoltam kedvtelve, ahogy elindultam lefelé a lépcsőn. 

Címkék: hétköznapi makogás

a Borogyin macskái


2011.10.13. 14:22 | annagramma | 2 komment

Ha egy sztori a szomszéd asztalnál, vagy egy idegen beszélgetés a villamoson úgy kezdődne, hogy a pofa épp Rimszkij-Korszakov önéletrajzát olvasta, amikor..., akkor én biztos kihallgatnám. És ha hosszú, akkor elvillamosoznék érte Budafokig akár, még át is szállnék, akkor is ha, egyáltalán nem arra tartottam, csak azért, hogy végighallgassam, mi volt a Rimszkij-Korszakov önéletrajzával.

Aztán felvirradt a nap, amikor véletlenül nekem mesélték, mi volt a Rimszkij-Korszakov önéletrajzával. Aszerint, amit nekem mondtak, a Rimszkij-Korszakov önéletrajzával az van, hogy borzalmas olvasmány, mert baromira de unalmas. Viszont az is van vele, hogy szó esik benne a Borogyin macskáiról. Tehát a macskákról, amik a Borogyinnak voltak: nem hipotetikus macskák, mint ami a Schördingernek volt, semmi közük radioaktív részecskékhez, nincsenek közvetlen életveszélyben a Heisenberg határozatlansági relációi miatt, hanem hagyományos macskák, mint a Szotyi, a Kóbor meg Dr. Á. A. nálunk otthon. Amikor nekem mesélték, azt mondták, hogy Rimszkij-Korszakov azt írja az önéletrajzában a Borogyin macskáiról, hogy miután Borogyin este 11-kor befejezte az ebédet, “lakásában több kandúr sétálgatott föl-alá az ebédlőasztalon, mindegyik beledugta a pofáját a tányérokba, és zavartalanul felugrált a vendégek hátára”. És hozzátették, hogy ő (is), szóval Borogyin, szívesen beszélt a macskái életrajzából. Én azóta állandóan a Borogyin macskáira gondolok.

A napokban nagyobb könyvszállítmányom érkezett. Többek közt anélkül a könyv nélkül, ami miatt az egészet rendeltem, és azzal a könyvvel, amit csak a gazdaságosság érdekében dobtam a kosárba, hogy ingyen kihozzák őket (tehát pont úgy, mint a másik ötöt). A könyv egy zenei enciklopédia a Rózsavölgyi kiadótól. Egy képes enciklopédia.
Szerintem a gimnáziumi (kevésbé szépemlékű) történelemkönyveim óta nem történt olyan, hogy egy könyvben képek, sőt színes képek legyenek. Rendben van, találkoztam néhány, illusztráció gyanánt beillesztett egyszerű grafikával, fekete-fehér fényképekkel az életrajzokban, és funkcionális jelentőségű betétekkel, mint az Escher-litográfiák a Gödel, Escher, Bach-ban, de a könyvről megvan a magam régimódi vélménye és az ezzel egybevágó évtizedes tapasztalat. Tudniillik hogy a könyv az nagyrészt betű, lehetőleg minél kisebb (a 12 pontos Times New Roman meg a hozzá tartozó másfeles sorköz az emberiség egyik legnagyobb tévedése), ennélfogva ha kinyitom, akkor a betűk kedves, ismerős egyhangúsága köszönt. De ez a könyv más volt. 
Ez egy – szerintem klisés és közönséges, de úgy mondják szépen, hogy -- igényesen szerkesztett kötet. Hányás, gondoltam magamban, amikor kinyitottam, aztán azt: hohó. Szemügyre vettem. Ez egy képeskönyv. Képek vannak benne. Nem nagyon sok, de tartalmaz képeket, ráadásul színes képeket. Ez merőben új volt. Megtehetem, hogy tetszőleges helyen kinyitom, és csak ráérősen lapozgatom, nézegetem, anélkül, hogy egyetlen sort is olvasnék. Ez teljesen rendeltetésszerűtlennek tűnt, de izgatott. Lapozgathatom hátulról előre is, ha úgy tetszik, vagy rajtaütésszerűen kinyithatom egyetlen oldalnál, hogy utána egyből be is csukjam, vagy épp tetszőleges ideig ugyanott hagyjam nyitva. 

Harmadik napja már, hogy a reggeli kávé és cigaretta rituálémat nem fülhallgatóval a fejemen a korlátnak támaszkodva kivitelezem, hanem könyvvel a kezemben a padon ülve. De nem olvasok: a képeket nézegetem. A mindenféle festményeket zenét mívelő, zenét hallgató emberekről, a kéziratokat, a korabeli plakátokat, fényképeket. Ennyi idő alatt az összeset végignéztem már, de nem baj, mert mindig újra meg lehet őket nézegetni, és vissza-vissza lehet térni egyikhez-másikhoz: ahogy épp úri kedvünk hozza. 
Már nagyon hamar megtaláltam azt a két képet, amelyekhez minduntalan vissza-visszatérek. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez egy Jean-Honoré Fragonard nevű francia festő Zeneóra című képe. 


Ez pedig egy (az interneten gyakorlatilag ismeretlen) Geraldus Valk nevű fickó (ennélfogva) a könyvből befényképezett, mondjuk, hogy Macskazene című képe. (Nem az amúgy, de a könyv valamiért nem közli a kép címét.) 

Hát ezeket szoktam nézegetni reggelente odakint, az előbbit a kis halálfejjel, és az utóbbit a málészájúval és a többiekkel. Főleg az utóbbit a málészájúval. Kedves képek.

Nem tudom, igazából hány macskája volt a Borogyinnak, azt sem tudom, szerette-e őket. Azt sem tudom, Rimszkij-Korszakov igazat írt-e a Borogyin macskáiról, de azt hiszem, hogy igen. Lehet, hogy soha semmit sem fogok olvasni a Borogyin macskáiról (például az egész interneten semmit sem találni róluk), vagy ha mégis, akkor lehet, hogy később azt kívánom, bárcsak ne olvastam volna róluk soha. De azt azért nagyon szeretném, ha néha mesélnének nekem a Borogyin macskáiról. 
Úgy érzem, hogy a Borogyin titokzatos macskái állandóan velem vannak, és folyton hiányoznak. Talán azért, mert mindig csak a Borogyin macskáira gondolok. 

Címkék: agymenés szeretnemszeret tűnőd

kedves jószág a népszámláló


2011.10.06. 21:36 | annagramma | komment

Becsöngettek hozzám az este. Pontosabban: feltelefonáltak, a kaputelefonon. Becsöngetni már csak azért sem tudtak volna, mert a csengő három éve -- amióta itt lakom -- nem működik. Egyszer kijött a szőrös kaputelefon-szerelő, de Linda barátnőmmel úgy éreztük, kicsit kontár munkát végzett, és mindenképpen hiányzik még abból a kapcsolásból egy kondenzátor, vagy egy ellenállás, vagy egy csótány, mindegy, csak lábai legyenek, és amióta azt (a kondenzátort vagy az ellenállást, csótányokhoz nem nyúluk) beletettük, azóta a szerkezet ismét az elvárt, otthonos módon funkcionál, azaz sehogy. 
Odalentről viszont fel lehet csöngetni, és ma felcsöngettek hozzám. Teljesen elhűltem, mert soha nem csöngetnek fel hozzám, már csak azért sem, mert az imént részletezett művelet nemcsak a csengetés, de a kapuzár kinyitásának képességét is elvonta a szerkezettől, ezért ha valakit várok, az mindig előre tudja a kódot, és úgy tud kopogni, hogy a rácson át az ajtónak hajítja a cipőjét. De most nem vártam senkit, ennek megfelelően az orvcsöngető nem is tudta a kódot, és én pedig teljesen elhűltem, amikor megszólalt a csengő. Vajon ki lehet az? A Télapó? (A gestapó..?)
Hű, de tényleg, ki lehet az?? Nagyjából három másodperc, hogy felkeljek és a kaputelefonhoz érjek, és ez bámulatos mennyiségű gondolatra elegendő a kérdést illetően, de még az idő rövidségéhez képest is gyorsan letisztult, ki a nagyjából egyetlen élő ember, aki bármennyire kíváncsi lehet az ostoba fejemre, és az amúgy nem éppen legszívélyesebb, nem éppen meghívásnak nevezhető, elköszönésképp elhangzott kijelentést, hogy ha az életben még találkozunk, az nálam lesz, értelmezhetné olyan szabad módon, hogy egyszercsak megszólaljon tőle a kaputelefonom. Ellenben a gyors valószínűségszámítás további izgalmakra adott okot, ugyanis annak értelmében tényleg fogalmam sem volt, ki csöngethet, ezért laza mozdulattal lekaptam a kagylót, és a számból átejtettem bele egy várakozásteli, némiképp izgatott, emelkedő hanglejtésű szótagot: já? 

Egy női hang makogott vissza érthetetlen köszönést, aztán bemutatkozott. A népszámláló volt. 
- A népszámláló vagyok. -- mondta. 
Először teljesen lehervadtam, hogy csak a népszámláló az, de aztán megörültem neki. Mindig is szerettem volna látni egy élő népszámlálót, és hagyni magam megszámolni. Nem baj, hogy már két napja kitöltöttem az internetes kérdőívet (azt hittem, ővele is közölni kell a kapott kódot, de utólag kiderült, hogy nem is), ezt elhallgattam a kaputelefonban, és felinvitáltam. Gyorsan rendet raktam, kiporszívóztam, elraktam a szétdobált bugyikat, és leszaladtam a zöldségeshez répáért, hátha simogatni meg etetni is szabad a népszámlálót, aztán átengedtem a rácson. Egy alacsony, rövidszőke, negyvenes nő volt, és egyáltalán nem nézett ki népszámlálónak, bár a szemüvegén látszott, hogy ért a papírmunkához meg a számokhoz.
Idebent Jean-Pierre Rampal fújta az egyik Vivaldi-szonátát, és a népszámláló odaállt a nappali ajtajába (nem is ajtó, csak keret), és a szemem sarkából láttam, hogy kukkol befelé az ő szeme sarkából, meg a fülem szegletéből hallottam, hogy hallgatózik az ő füle szegletéből.

Két dolog járt az eszemben, miközben mondtam neki, hogy mindjárt kikeresem a kódot, amit elküldtem magamnak e-mailben, és úgy is csináltam, és ezek közül a másik az volt, hogy mi lenne, ha odaállnék elé, és azt mondanám:
- Hát itt vagyok. 
Akkor ő hülyén néz (hülyébben, mint eredetileg), és én másodpercekig nem szólok semmit, csak lelkesen és jelentőségteljesen várakozom. Amikor végül megkérdezi, hogy igen?, vagy hogy ezt hogy érti?, akkor én nézek az eredetinél sokkal ostobábban, és azt mondom:
- Hát itt vagyok. Számoljon meg. 
És ha van benne egy kis humorérzék, akkor erre szakszerűen rámnéz, és azt mondja:
- Kicsit álljon hátrébb. -- hatásszünet -- Kedves hölgyem, ezennel hivatalosan megszámlálom. -- újabb hatásszünet, számlálás, ellenőrzés -- Egy. Hivatalosan megállapítom, hogy ön egyen van. 
Majd feljegyzi a népszámlálási nyomtatványaiba, hogy engem elhanyagolható hibával egynek számlált és megszámlált, majd a tollára visszatéve a kupakot lezárja a hivatalos aktust, és én pihenőbe váltok a vigyázzállásból. Akkor még elsütöm neki, hogy de mi lesz a képzeletbeli barátaimmal, a skizofréniámmal, vagy megkérdezem, hogy a kis cimboráimat (a híres zeneszerzők akciófigurákat) nem akarja-e számba venni (nem az enyémbe), csak, hogy a rideg adminisztráció feszültségét kicsit levezessem. 

Ehelyett csak keresgéltem a kódot (ami végül nem is kellett), ő meg csak kukkolta a berendezést meg engem a nappaliban, meg hallgatózott tovább, majd legnagyobb döbbenetemre a következő szavakat mondta: 

- Milyen szép zene szól itt. 

Rápillantottam a számára értelmezhetetlen, alighanem igen komplex arckifejezésemmel, ő viszont bénultságom pillanatait aljasul arra használta fel, hogy a milyen kódról érdeklődjön, majd felvilágosítson, hogy ezt neki nem kell megadnom, sőt fel sem kellett volna jönnie, és így még fizetni sem fognak neki. Akkor már magamhoz tértem és sajnálkoztam, amiért elhappoltam előle a nettó akármennyit, és még fel is rángattam érte, de azt már nem tettem hozzá, hogy nagyon is fel kellett ma jönnie, csak nem azért, amiért hiszi. 

Ezt az írást látszólag teljesen véletlenül, pont ma küldtem el valakinek, aki ma este nem csöngetett. Továbbra sincsenek hát véletlenek, és az igazán felemelő dolgok továbbra sem olyanok, amilyennek az ember lánya megrajzolná őket. Ő ugyanis nem tud rajzolni.
Kicsit defektes, kicsit felismerhetetlen, de mégis: az, és a miénk. És ettől valódi.
Kedves jószág a népszámláló.

Címkék: agymenés vivaldi tűnőd

idei díjazottunk


2011.10.03. 23:21 | annagramma | 1 komment

 Azt hiszem, idén is leemelhetjük a kalapot a rézfaszú bagoly úgymond legtalálóbb Google-találatának:

 

(Az rejtély, vajon miért a Bach-címkére, khm, ült rá.)

Különben eltűnődtem, milyen mókás lenne a rézfaszú bagoly éves kitüntetése. (Pályázni fényképes önéletrajzzal és igény szerint síkosítóval.)

Címkék: rektum mókaság

szolgálati -- de azért meg


2011.10.02. 20:22 | annagramma | komment

Szolgálati közlemény: Miután a dolgok természete olyanná vált, hogy az egyiknek a vége hajszálpontosan a másiknak a kezdete, sajnos alacsony prioritáson huhog mostanában a bagoly. 
De azért megvagyok.
És csak ritkán, ha mégis eltévedek két dolog között egy pillanatra, csak olyankor érzem egyedül magam. 

csak akkor, amikor az egész kekszet betömöm a számba
meg ha találtam egy gesztenyét
meg amikor másnap is látszik még a szuri helye
meg amikor minek vegyek tiszta zoknit
és amikor a Rambót adják
és miután rekordot úsztam
meg amikor nápolyit vásárolok
meg amikor mindenki ketten van
meg amikor kiég az izzó a budiban
meg amikor lábujjal kapcsolom be a lejátszót

Hát, olyankor azért egy kicsit egyedül vagyok. 

Címkék: hétköznapi makogás

pillanatok az örökkévalóságba


2011.10.02. 18:31 | annagramma | komment

 

Az Egyetem téren ültem szokásos vasárnapdélutáni elfoglaltságaimmal, és köröttem folyt az Egyetem tér szokásos vasárnapdélutáni élete. Minden olyan volt, mint mindig, csak az árnyékok nyúltak hosszabbra az ilyenkor megszokottnál, és én meg egy zöld plédet csavartam magamra, és úgy rajzolgattam a kottafejeket. 

Beleszívtam még egyet a cigarettámba, és akkor láttam meg a dundi, hétévesforma kissrácot. Piros pólóban ült a piros biciklijén, aminek hátuljába a békebeli megoldás partvisnyelét illesztették. Azt fogta a kövérkés anyuka, tempós léptekkel tartva az iramot a veszettül hajtó mazsola mögött. Nem most kezdték a dolgot, az anyuka kissé együgyű, de meleg és gondoskodó tekintetén már látszott a szándék, hogy titokban elengedje a botot, és a kissrác elszánt (bár hátra-hátrapillantó) tekintetében is benne volt a mindjárt menni fog. A templom tövében jártak, amikor a partvisnyél és anyuka karja közt folytonossági hiány keletkezett, egyszersmind a piros bicikli megtáltosodott. Az utolsó (s talán a legutolsó) hátrapillantás már nem a biztonságot kereste: már arról akart végső bizonyosságot, hogy valóban magára maradt. 

Húsz, talán harminc öntudatos métert is tekert még, imbolygó kormánnyal, arcán a kétség leghalványabb árnya nélkül, mielőtt ráeszmélt a csodára és megtorpant. Hátrafordult loholó édesanyja felé, az elragadtatástól önfeledten sugárzó tekintete csillogott, és minden mást jelentéktelenné téve a téren és az univerzumban, szó nélkül hirdette az ajándékba kapott diadalt: Anya, tudok biciklizni!!

Akkor egyszerre nevettem fel a szomszéd asztalnál ücsörgő szeplős öregasszonnyal, akinek csak egy pohár fehérbor (ki tudja, hányadik), és egy barna orvosságos üvegcse volt az asztalán. Egy kicsit el is pirultam, hogy csak így, illetéktelenül kilestem ezt a legboldogabb pillanatot, sőt részesültem belőle. Aztán arra gondoltam, pedig kettőnk, a kissrác és én közül én leszek az, aki erre mindig emlékezni fog. 

A szomszéd asztalnál ücsörgő asszony hosszabban nevetett, és meg is tapsolta a gyereket. Először azt hittem, talán a nagymama, de később világossá vált, hogy nem az. Talán valami turista, talán egy belvárosi özvegy, talán egy nyugdíjazott történelemtanár. 

A kissrác megilletődöttségében még sokáig nem mert visszaülni a biciklire, nehogy el találjon illanni a hirtelen elnyert képesség. Én hallgattam tovább a Vivaldi concertókat, rágyújtottam egy újabb cigarettára, és arra gondoltam, talán én vagyok a fehérboros, orvosságos nő a szomszéd asztalnál. 

 

Címkék: agymenés tűnőd

személyes dolog


2011.09.21. 23:51 | annagramma | komment

Nézegettem, ahogy léteztem itt körülötte az este. Nem nyúltam hozzá, arrébb se toltam, meg se mozdítottam. Jövevény, idegentest, nem az enyém, nem én vagyok, mint a többi holmi. Különben nem látnám, észre sem venném, fel sem tűnne. Különben kivenné a részét a hömpölygő esti lélekvándorlásból a barnásnarancsban. Különben elnyelné, nem verné vissza a gondolatokat. Akkor gondoltam egyet, és kézbe vettem. Teljesen ismeretlen volt a tapintása. Nem bántották a zárjegyét, de a celofánt leszedték róla. Kedvelem az apró, jelentéktelen szokásokat. Átvettem a másik kezembe, aztán vissza az egyikbe. Végül visszatettem ugyanoda. Félig a papírokra, a Hermann Albert ferde, kézírott neve mellé. Pont, ahogy ittmaradt. Rágyújtottam a magaméból, és kedvtelve nézegettem tovább. Személyes dolog a cigaretta. 

Címkék: tűnőd

süti beállítások módosítása