...

Vigyázz, mert megbasz a rézfaszú bagoly..!

Musikalisches Experiment

-- zene, makogás --
(mostanában főleg makogás..)

Utolsó kommentek

Ne lopj.

Creative Commons Licenc

ez egy ilyen önreflexív nyafogás


2018.11.06. 00:34 | annagramma | 7 komment

De azért átmentem ide. 

Az említettség okán fellapoztam a régi írásaimat, és fájdalommal kellett megállapítanom, hogy egészen érzékeny, és magányosságában szép dolgokra voltam képes. Lehet, hogy felnyitok egy palack vörösbort, és ma én is “húszas éveim” nosztalgiaestet tartok magamnak, csak nekem vodka és uborka nem lesz benne. Aztán biztonsággal kijelentem, hogy bezzeg a “harmincas éveim” nosztalgiaest másképp fest majd. 

x


2018.11.06. 00:34 | annagramma | komment

Szóval az egyik este, nem emlékszem pontosan, de tegnapelőtt volt, véginézegettem egy halom 2009-es videót a családom akkori költözéséről és az azévi karácsonyról. Azért léteznek, mert apám technomániája abban az évben vetette meg vele a már polgárok számára is megengedhető árú sony handycamet. A fiatalok kedvéért írom: az olyan volt, mint ami ma a telefonodban van, csak jó két-három férfiökölnyi, és nem lehetett róla telefonálni. 

Szóval végignéztem ezt az összes videót (a 20 perces, a macska ebédjéről szóló dokumentarista mesterműveimet mellőzve), és ahelyett, hogy a mély tragikum órája úrhodott volna el, rendkívül otthonosan éreztem magam bennük. Nem tudom, hogyan van ez a dolog a halottakkal, meg hogy egyetlen év és tíz év között mi a különbség. Szenvedek az öcsém nemlétének tudatától, a képtől, ahogy ott fekszik felpüffedt vörös fejjel és halott, és a vélhetően soha nem múló büntudattól, hogy sokkal jobb testvére is lehettem volna, de a videókkal, amiken hétköznapi ostobaságokról csacsogunk, és ő beszél és él és mozog és van, ez teljesen összeegyeztethetetlen. Ahogy a tudattal is, hogy ha nem létezik, akkor nincs életben. Előbbivel meg lehet barátkozni, utóbbi elképzelhetetlen. 

x


2018.11.06. 00:34 | annagramma | komment

Délután a kedves, 83 éves öreganyó, szomszédom, nevezzük Joli néninek, amennyiben így mutatkozott be, ismét felkeresett. Joli néni az apámkorú fiával él egy 120 négyzetméter körüli nagy belmagasságú lakásban (gondoltam rá, hogy öreg napjaira kölcsön adom Bartis A nyugalom c. regényét), aki, tehát a fia, a ház lakóinak egyetértő szakvéleménye szerint pszichopata. Hogy mire alapozzák a diagnózist, legfeljebb sejteni vélem; az illetőt itt töltött egy évem alatt kétszer láttam: reggel fél hatkor összegyűrt sörösdobozokkal teli kukazsákokat cipelt le. 

Joli néninek rossz a térde és a csípője, ezért a világ számára a lakásra és a gangra szűkült, és minden alkalommal elmeséli, hogy a fia kulcsos szekrénybe zárja előle a fájdalomcsillapítót. Először én is pszichopátiára gyanakodtam, később azonban kiderül, hogy Joli néni notórius gyógyszerszedő, és amikor mindössze az orvos által előírt adagot kapja meg, a szomszédaitól, így tőlem, amennyiben a másik oldali németek nyelvét nem beszéli, próbál anyagra szert tenni. Nemigen tartok itthon effélét, de időnként latolgatom, hogy Joli nénit megkínáljam egy kis Frontinnel, végül is elűzi a bajokat. 

A múltkor aztán, hogy ilyen jóbarátok lettünk ő és én, Joli néni megkérdezte a nevemet, mire Annából fél mondat alatt lettem Anni, Annika, Annácska, Annuska, mintha kitalálta volna, mennyire szeretem a becézgetést, de átláttam az öreglány megváltó algopirinre utazó manipulációján. 

Szóval Joli néni ma ismét felkeresett egészségügyi kijárása során, szokás szerint bocsánatot kért a zavarásért, majd finoman ráfordult a gyógyszertémára, én pedig, immáron rutinosan, hárítottam. Azért még egy szűk félórában elmesélte különböző testi bántalmait és a velük járó gyötrelmeket, mint mindig, s végül a megszokott, de immáron személyes végszóval vette a lakásajtó felé az irányt: Anikó, ne öregedjen meg, ne öregedjen meg soha! Feleltem: Joli néni, igyekszem. 

x


2018.11.06. 00:33 | annagramma | komment

A tavalyi Haneke-film bemutatója előtt vált világossá, hogy létezik egy lelki társam a világban, aki a másnapi, szintén délutáni (véletlenül sem esti) vetítésre, csak úgy, mint én, az első jegyet vásárolta meg a leghátsó sor bal szélére. Azóta vártam, hogy ismét felbukkanjon, és ez most, a japán filmnapok alkalmával meg is történt. Nagy izgalmakkal érkeztem a vetítésre, hogy végre megismerhetem őt, a lelki társamat, még akkor is, ha elvásárolta előlem a helyemet, mert egy olyan szép, komoly férfinak, aki a lelki társam, még ezt is elnézem.

Hát aztán a lelki társam egy hetven év körüli szemüveges nő.

Címkék: hétköznapi makogás


2018.06.13. 02:33 | annagramma | komment

Nagyon ciki volt, mert én abbéli hitemben, hogy úgyis csak négyen leszünk, elmentem a világoskék vászoncipőmben (azt írták, esni fog, a többit nem szívesen áztattam volna el, ráadásul az egyetlen feketének meg lejött a sarka, illetve lett volna még a fekete tornacipő...), erre fél órával a temetés előtt elkezdtek szivárogni az emberek, egytől egyig öreg nők, később egyetlen öreg férfi: vagy a nyugdíjasház, vagy az özvegyklub. Egy-kettő oda is jött részvétnyilvánítani, akik ismerték anyámat régről, én meg csak arra gondoltam, hogy a kocsiajtóval teljesen és menthetetlenül összedzsuváztam a bal cipőmet, ami nem elég, hogy világoskék és viseltes, de most már úgy néz ki, mintha egyenesen a homokozóból érkeztem volna, ezek meg blézerben, harisnyában és bőrtopánkában, és persze be kell mutatkozni a koszos cipőben, mert én vagyok a gyászoló család egynegyede. Mondja a nő, hogy hát ő még anyámat kisgyerekkorában a Puskin utcában, meg hogy rég nem beszélt már a Marikával, de a héten látta a tévében! Mekkora sztár lehetett Ajkán Marika, a csípőprotézises gyógyszerész, gondoltam a ravatalozóba lépve, ha még a tévébe is bemondják, aztán rájöttem, hogy anyám biztos gyászhirdetést adott fel az ottani képújságban vagy ilyesmi, rögtön világos lett, hogy ezeknek az öregembereknek a napi rutinja egymás gyászhirdetéseit olvasgatni a regionális kábeltévén. Szóval voltak vagy egy tucatnyian, a többségük tisztes távolból figyelte az eseményeket, anyám mondja, hogy nem ismeri őket, biztos a gyógyszertárból jöttek, amire öcsém kisvártatva megjegyzi, hogy minden öregember a gyógyszertárból jön, nem?, amire nekem röhögnöm kellett, de gyorsan visszaidéztem a koszos világoskék vászoncipőmet, mert ránézni már nem mertem.

 

Hát aztán ezek az emberek nem röselltek virágot is hozni, még koszorúk is érkeztek, de ami a legaljasabb, hogy többen elsírták magukat, köztük persze anyám, amire apám, amire az öcsém, hát én meg nem bírok zokogó emberek között nem zokogni, pláne, hogy amikor nem a vászoncipőmre meg a kábeltévére gondoltam, akkor arra, hogy ez most nem is a Marika temetése, hanem az öcsémé, hogy az milyen lett volna, ha van, meg az apámé meg az anyámé, meg úgy minden rohadt meghaló emberé a világon, meg hogy biztos az öcsém is erre gondol, és közben olyan drámaian zúdultak a leeresztett koporsóra a földhalmok, hogy marhára hálás lettem, amiért az öcsémnek mégsem volt temetése, mert szerintem nem bírtam volna ki, a gondolattól is olyan rosszul lettem, hogy majdnem hánytam.

 

Valami valószínűtlenül hosszú ideig temették a sírt, biztos, mert kettős sír, meg akartam volna nézni, ilyenkor a nagyapáménak a tetejére rakják-e, vagy mellé, de nem volt képem bekukkantani, pláne hogy nekünk kellett felsorakozni a sírásókkal szemben, jóformán a színpadra, mert mi vagyunk a gyászoló család, így amíg a többiek az árnyékban koktéloztak, én majdnem megfőttem a tűző napon (eső, mi?) abban a kis könnyű, bordó pulóverben, amit mégis csak magamra vettem, mert ne legyen már kint a vállam egy temetésen, és amiről az öcsém már korábban meghagyta, hogy le kell vennem, hogy minden fekete legyen, és ez alól az sem volt mentség, hogy a többiek színes ruhákban is voltak, mert, na miért?, hát mert mi vagyunk a gyászoló család. Szóval a felénél ha járhattak, nekem már csorgott a hátamon a víz, és akkor vettem észre, hogy az öcsém meg fekete hosszúujjú ingben és fekete atlétában posztol a tűző napon, de hát a dolog kellős közepén mégsem lehet elkezdeni sztriptízelni, és akkor már éreztem azt is, hogy gáz ez a bordó, bazmeg, az öcsémnek igaza volt, így hát a végtelen ideig tartó lapátolást, amikor nem a többi rokonom múlt- vagy jövőbéli halálának és temetésének gondolata töltötte ki, akkor a bordó kis pulóver, a koszos vászoncipő, a hőguta meg a hányinger. Meg hogy akkor most a nagyapám alatta vagy mellette van-e.

 

Aztán hirtelen befejezték a földpakolást. A főásó, mondjuk úgy, csoportvezető fickó, jóindulatú nyolcáltalános János (Kálmán, József satöbbi) korábban többször odajött anyámhoz egyeztetni, hogy akkor nem lesz sem szertartás, sem beszéd, anyám válaszul ismertette vele a Marika teljes életrajzát, de a legmeghökkentőbb az volt, hogy minden a ceremonialitás teljes mellőzésére vonatkozó kívánalmunk (a Marika kívánalmai!) ellenére legalább háromnegyed órán át recsegett a Barber Adagiója a ravatalozóbeli hangszórókból, és indulás előtt János, utolsó kérdésként, tisztázni szerette volna, hogy az autóból ez a zene szóljon-e, vagy az ő zenéjük. Hirtelen nem értettem, hogy akkor Zámbó Jimmy vagy mi lehet még a repertoáron, és ebben már anyám is oly tanácstalan volt, hogy ráhagytuk, mire leesett, hogy az egy külön cég külön soundtrackkel. Végül is az ő hangszórójukból is recsegett valami, amit én először a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjeként azonosítottam, ami legalább felderített, de legközelebb csak akkor vettem észre, hogy szól -- akkor már ismét a Barber --, amikor az ásás befejeztével felmasíroztak tornasorba a fiúk, és az egyik biccentésére -- egy domináns akkordon! -- elhallgatott a zene, és ő, tehát: ő!, teljesen magától belefogott rövid beszédébe -- leginkább egy kisegítőiskolai szavalóversenyre gondolhatunk --, mely szerint a gyászoló család nevében köszöni a megjelenteknek, majd színpadiasan meghajlottak (taps nem tört ki), és akkor világos volt, hogy vége van.

 

Hát, ennyit tudok mondani a temetésről. A hazaút meg aztán maga volt a pokol, nemcsak a Marika földi munkásságát kellett magasztalni, de a teljes eseményt elemezni, és sajnos én nem voltam olyan előrelátó, mint az öcsém, aki 32dB csillapítású füldugókkal érkezett, úgyhogy mire a budapesti dugóba értünk, én már annyira kívántam egy kurvanagy pohár vodkát, hogy most ezt megiszom, mintegy a Marika lelki üdvéért, aztán alszom egy órát. Vagy iszom egy másodikat, még nem tudom.

 


2015.04.06. 20:49 | annagramma | komment

Este hét, vagy talán fél nyolc. Csak azért vagyok odakint, hogy ne legyek idebent, ennél többre nem futotta a felszabaduló estével kapcsolatban. Elmehettem volna egy mozira, gondolom, de akkor megint odabent kellene lenni. Enyhül az idő is.

A Deák térre kóvályodom be, valami émelyítő, édes szósszal megöntött mexikói, vagy ki tudja, ételt rágok alufóliából, a Király utcából. Egy padra ülök, balra egy japán turista (vagy talán kínai?), a jobb oldali padon ketten spanyol nyelven beszélnek. Töprengek, miféle turista legyek én, de inkább nem zavar. A téren két hegedűs készülődik, kíváncsi vagyok, mire. Az étel végét becsomagolom a fóliába -- még jól jöhet valakinek -- és a kuka szélére teszem. Cigarettára gyújtok, a két fickó a hegedűkkel pedig a Pachelbel D-dúr kánonra. Akkor veszem észre a kis hangszórót és a hozzá tartozó apparátot a földön, erről oldják meg a rémunalmas basszusszólamot. Ja, hogy ez manapság így megy. Enyhén lakodalmasra veszik a figurát, és rettentően szétcsúsznak helyenként, de ez senkit nem zavar, őket sem, engem sem. Az előadás végén méltányos tapsot kapnak az összeverődő tömegtől, és csörren az apró a hegedűtokban. Egy idős hölgy odasétál a fiatalemberekhez, nem hallom a beszélgetést, de tudom, hogy mit kérdez. Oldalt a spanyolok beszédéből kihallom, hogy “Pachelbel”. A japán eltűnt, nem sietek a bagózással. Kisvártatva a két hegedűs újra rákezd a közben lecserélődő közönségnek. Pachelbel D-dúr kánon.

Egy szakadt külsejű, középkorú fickó közeledik, majd veszi át a japán helyét a padon, járása -- ha járásnak lehet mondani -- bizonytalannál több. Felém fordul.

- Van egy cigarettája?

Persze, mondom. Megkínálnám, de látom, hogy a jobb keze mocskos, véres, élettelenül lóg. Talán mozgatni sem bírja. Kihúzok egy szálat a dobozból és vigyázva átnyújtom neki. Tétova, lassú mozdulattal átveszi, enyhén undorít a gondolat, hogy hozzáérjek. Tüzet adok neki és magam is rágyújtok egy következőre.

- Csúnya a keze -- jegyzem meg.

- Igen. Azért csúnya, mert nem mostam meg -- mondja logikusan. -- Bemutatkoznék.

Felém nyújta a mocskos, véres kezét, fel sem merül, hogy ne fogjam meg.

- Novák Miklós vagyok -- talán?  mindegy is, nem emlékszem --, festőművész -- teszi hozzá nyomatékkal.

Bemutatkozom én is, miközben szánalmas, gyenge mozdulattal fogok vele kezet, részint, hogy meg ne gyötörjem, részint, hogy csak a legszükségesebb mértékben érjen hozzám. Ahogy elnézem, nincs benne egy szorításnyi erő, óvatosan kicsúsztatom a tenyeréből az enyémet. Most arra gondolok, hogy ebbe veszem vissza a cigarettát, amit aztán a számba teszek.

- Ismeri ezt a számot? -- bökök a fejemmel az éppen szétcsúszó kánon felé. Bólint. -- Valahányszor az utcán hallom, valaki biztosan odamegy a zenészekhez megkérdezni, mi volt ez a gyönyörű muzsika -- teszem hozzá. Egy ideig semmit nem felel, lehamuzza a gatyáját.

- Maga a zenét hallgatja? -- kérdezi aztán.

- Nem -- mondom --, én csak itt ülök, a zene meg csak úgy jött.

- Egyedül?

Bóintok.

- Egyedül? -- kérdezi újra.

- Most már nem.

- Errefelé lakik?

Erre is bólintok. Mondja, hogy ő is. Véget ér a darab, az előadók időközben lelkes közönségre tettek szert két részeg tinédzserlány személyében. Vontatott, hangoskodó frázisokban magasztalják őket, ráadásért könyörögnek, olyan szép ez a mi is ez, ugyan, játsszák el újra.

- Ha megmosnám a kezem, jobban tetszenék magának? -- kérdezi a szomszédom.

- Nem hiszem, hogy ezen múlik.

Eltűnődik.

- Nem? -- kérdezi.

- Nem. -- felelem, de már nem is tudom, hogy értettem ezt.

Orrából a taknya, szájából a nyála folyik.

- Ha szabad megkérnem, adna még egy cigit?

Átadok neki még néhány szálat. Meggondolom, ráhagyjam-e az öngyújtómat is. Elteszi őket, nem köszöni meg. Biztos eltörnek a kabátzsebében, gondolom.

- Nagyon szívesen megismerkedtem volna magával. -- mondja, majd, hogy nemigen felelek, kisvártatva hozzáteszi -- Ha megkérdezhetem.... nem tudna adni esetleg kétszáz forintot?

Benyúlok a kabátzsebemben erre rendszeresített apró közé.

- Valójában.. ötszázra volna szükségem, de annyit nem merek kérni.

Belenyomok a véres, koszos kezébe egy marék aprót, két-háromszáz forint lehet. Nem tűnik elégedettnek, nincs kifogása sem. A pénzt nem számolja meg, reszketeg mozdulatokkal a nadrágzsebébe gyömöszöli. Nemigen csörög.

- Azért nagyon örültem, hogy megismerkedtünk.

Én is. -- mondom, és mintha tényleg örülnék. Még hozzáteszem: -- Vigyázzon magára.

Felemelkedik, csoszogó léptekkel eltávolodik. Nemigen köszön el. Néhány perccel később látom a másik irányba tántorogni, épp a Pachelbel kánonja előtt. Ki van kötődve a cipőfűzője, vagy talán nincs is. Hazaindulok a másik irányba.

Varnus Xavér orgonahangversenye Maár Gyula emlékére -- 2014. november 25., Zeneakadémia


2014.12.01. 01:28 | annagramma | komment

A jó koncertek mind hasonlók egymáshoz, minden rossz koncert a maga módján az.

A rossz koncertekről könnyebb, hálásabb megnyilatkozni, ellenben talán ugyanolyan könnyű a lehetséges jóindulattal megtalálni bennük a jót. Valahogy így voltam a november 25-én, a Zenakadémia nagytermében adott orgonaesttel, amelyet Varnus Xavér jegyzett.

A kiírás szerint a koncertet Maár Gyula, az egy éve elhunyt rendező emlékére tartották. Bevallom, az este során, Varnus Xavér és a rendező kapcsolatát nem ismerve, valamint műsorfüzet nélkül nehezen raktam össze a koncepciót -- ha ugyan volt --, mely szerint különböző, egymáshoz lazán vagy lazán sem (pusztán az előadó hangszer, tehát az orgona által) kapcsolódó darabok váltották egymást, hogy itt-ott két műsorszám közé a színpadon fölbukkanó Törőcsik Mari Pilinszky-verseket, vagy Varnus Xavér úgynevezett emberi történeteket ékeljen. Különben ennél többre a műsorfüzettel sem mehettem, az elhangzottak nem követték épp híven a kiírt programot.

A végül is elhangzó (zenei) műsor Cesar Franck op. 18-a, Antalffy-Zsíross Dezső három orgonadarabja, két Bach-korálelőjáték, a D-dúr szvit air tétele, a d-moll szólószonáta chaconne-ja, valamint Ravel Bolerója volt -- az utolsó darabok természetesen átiratban.

Hogy egyből a közepén kezdjük: a koncert főmumentumának, tetőpontjának szánt d-moll chaconne-t, amelyről Varnus Xavér bevezetőjéből megtudhattuk, hogy körülbelül a klasszikus zene szívcsakrája, valamint hogy saját átiratában hallhatjuk, talán még sosem untam ennyire. (Voltaképpen talán most untam először.) Volt már szerencsém kortárs szerzők izgalmas kísérleteihez, amelyben Bach-szólódarabokat kiegészítenek kiszenekari változatra, de még egy jól sikerült átirat esetén is az az érzésem, ezzel épp az eredeti műnek a végső redukció vékony szálán függeszkedő feszültségét oltják ki. Már ebből a szempontból is kellemetlen, indokolatlannak tűnő választás a hegedű-szólódarabot egy zongora és egy orgona gigantikus apparátusra átültetni. Azon kívül mintha nem lett volna teljes az összhang a két hangszer között, és néhol vontatottnak, másutt akadozónak éreztem az előadást, mint egy kedves, öreg fotel, amelyből viszont kiállnak a rugók, alacsony a karfa, süppedős az alja, sehogy sem kényelmes.

Ezzel szemben, önkényesen, tetőpontnak az Antalffy-Zsíross Dezső darabjait tenném meg, és magát a felújított orgonát, amely dolby surround 5.1 hangzásban, a legelképesztőbb hangszíneken, mélységekben, távolságokban szólalt meg. A szerző nyilvánvaló tehetsége az orgonai “hangszerelésben” mintegy anatómiai atlaszként szolgált a hangszerhez, a pásztorfurulyától a klarinét, oboa hangján, vonószenekaron, marimbán át egészen a férfikórus imitációjáig (az “MZ/X, jelentkezz!” hangszínről nem is beszélve!) mindenféle illúzióban részünk volt. Sajnos a többi darabban, bárhogy szerettem is volna, nem sikerült megfejtenem a regiszterválasztások magasabb összefüggéseit, ezért (talán a Franck-darabot leszámítva) gyakran szedett-vedett érzületük volt. Ez, persze, az én hibám is lehet, ahogy az is, hogy valahányszor Varnus Xavért játszani hallom, valahogy mindig az az érzésem: mintha ez az ember nem tudna orgonálni. Mintha minden szétcsúszna a keze alatt, vagy a tempóra, frazeálásra, a zenei egységek formálására és viszonyára vonatkozó elképzelései hibásak, esetlegesek volnának.

Amit viszont nem tudok magamra fogni, az a Varnus Xavér műsorrészek közötti magánszámai -- az elszavalt versek sehogyan sem illeszkedtek, ha volt is, semmilyen elképzelésbe, illetve Maár Gyuláról, amennyire értettem, különben egy szó sem esett. Annál több Gáborról, a szívsebészről, aki -- a program megnevezése szerint -- “a nagy chaconne” egy előadása alatt (és helyett) operált új szívet egy kisgyerekbe, vagy hogy New Yorkban a Varnus Xavér orgonálására hogyan szállt alá a felhők közül egy fénycsóván az angyalok kara plagális zárlatot énekelni egy amúgy borús napon. Nem felejtette el figyelmünkbe ajánlani legutóbb kiadott lemezét (a koncert után megvásárolható) és elkövetkező koncertjeit zenészbarátaival, például Vásáry Tamással, "aki a zongora atyaúristene" (akkor viszont, gondoltam, Varnus Xavér pedig az orgona Bogányi Gergelye). A mikrofonba beszélő Varnus Xavér hallatán elkerülhetetlenül felrémlik Vujity Tvrtko és Friderikusz Sándor alakja, a közönség jámboran hallgat, engedelmesen megtapsol, illedelmesen nevet még akkor is, ha az egyébként unásig ismert poén rosszul sül el (tudniillik hogy a Kodály Zoltán szerint az akadémián csak kettőnek van hallása: Kistétényi Melindának és a falnak), mi több -- és itt érkezünk talán az est mélypontjához: -- kérésre beszáll az előadásba, és a Bolero átiratában közreműködve készségesen tapsikolja a negyedeket.

Ekkor én már kimenekültem a mosdóba (a szünet nélküli két és fél óra megtette a hatását -- eltöprengtem, vajon félnek-e, hogy szünet után többen nem térünk vissza), de kívülről még hallottam az ütemes tapsot, ami a legmegbocsáthatatlanabb és lealacsonyítóbb dolgok közül való, amit egy koncerten el lehet követni -- nem lehet nem a cirkuszi medve táncára vagy a focimeccsen, manapság divatos tüntetéseken skandált együgyű frázisokra gondolni. Egy teremnyi majom, gondoltam, és a vég reményében lepályáztam a földszintre, ahol azonban még jó húsz percet kellett várnom a két ráadásszám végéig. Szinte említésre sem méltó komikum, hogy a második ráadásszám, természetesen a d-moll tokkáta és fúga idejére lekapcsoltatták a villanyt a teremben, így az orgona, kivilágított gombjaival, a földszinti ajtóüvegen keresztül úgy nézett ki, mint a Star Trek űrhajó irányítópultja, s én csak azt vártam, mikor lövi ki az egészet a világűrbe.

A ruhatárnál bús képű apám megjelenése és vallomása, mely szerint ő sem megy többé Xavér-koncertre (ennek hála, úgy néz ki, nekem sem kell!), végre felderített, s a várakozás első perceiben édesanyám és édesapám közt zajló beszélgetés gyöngy összegzését adta az átélt élményeknek:

- Az a nő, aki rosszul lett, szerintem meg is halt. Sztróknak tűnt.
- Nem hiszem. — Két kabát, igen. — Igaz, hogy felhördült, de a lábán vitték ki. Saceres lesz az. Biztos a zene váltotta ki.

 

Címkék: koncert orgona nyuzik bach klasszik

parafrázisok


2014.11.13. 20:55 | annagramma | komment

Ma halt meg a macskám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan. Anyám sürgönyözte: “Macskája meghalt. Holnap temetik. Tisztelet. Részvét.” Ebből nem derül ki. Talán mégiscsak tegnap.

Holnap halt meg anyám. Vagy talán holnapután, nem is tudom pontosan. A macskám sürgönyözte, nem az, hanem egy másik: “Anyja meghalt. Temetik. Tisztelet. Részvét.” Ebből nem derül ki. Talán mégiscsak ugyanaz.

Holnap halt meg a macskám. Vagy talán anyám, nem is tudom pontosan. Sürgönyözték: “Meghalt. Temetik. Részvét.” Ebből nem derül ki. Talán mégiscsak az anyám.

Holnap haltam meg. A macskám sürgönyözte anyámnak, vagy talán fordtva, nem is tudom pontosan. “Meghalt, temetik?”

szolgálati


2014.08.03. 23:43 | annagramma | komment

A mai nappal visszamenőlegesen feltettem 9 posztot. 

pesti vagyok, vidéki vagyok


2014.05.24. 21:32 | annagramma | komment

Délután fél kettő, beállok a Ferenciek tere CBA pénztárai előtt a piros csík elé, várakozás alatt a pénztárcámat keresgélem. Középkorú házaspár megáll, néződik egy keveset, majd besétál mellettem, előre az egyik pénztárhoz, és elkezd sorban állni az éppen fizető illető mögött. A kezdődő felháborodás szánalmas hangján megszólítom őket: ne haragudjanak, de a sor én vagyok. Megilletődötten lépnek kettőt felém, röviden hallgatunk, majd a fickó mentegetőzni kezd, bocsánat, azt hittem, a pénztárcáját tetszik keresni. Igen, a pénztárcámat tetszem keresni, de közben folyamatosan sorban is állok (a pontosság kedvéért: sort alkottam, egyen állunk benne, a bal oldali vagyok én). Tanácstalanul imbolyog, nem érti, mit nyafogok (ekkor már én sem), de engedelmesen bevonul mögém (asszony utána), akarna valamit még mondani, de inkább a cipője orrát nézegeti. Ekkor észreveszi a cipője orra alatt a piros csíkot. 
Ó, értem már, a csík! A csík mögött kell állni!, mondja az asszonynak, mindketten felvilágosulnak, megértik, mit kell megbánniuk, és a tisztesség kedvéért még odafordul hozzám a férfi: 

- Már értem. Elnézést kérek, vidékiek vagyunk

Mondtam neki, hogy már én is, és elnézést kérek, én meg pesti vagyok.

Címkék: agymenés tűnőd

UNIQUA riasztás 1. szint: 24 óra alatt több, mint 10 cm hó hullhat. IRSZ: 4400, Kiadva: 2014-01-24 04:12


2014.01.14. 21:23 | annagramma | komment

Sohasem kötöttem biztosítást az Uniqua biztosítónál, de biztosra tudom, hogy legalább egy ember megtette Nyíregyházán úgy öt-hat évvel ezelőtt. Onnan tudom, hogy az én telefonszámomat rögzítették az övé helyett. Valami komoly életbiztosítás lehet, mert sms-értesítő jár hozzá a szélsőséges időjárásról. Hogy ugyan vezessen óvatosan, vigyázzon magára. Egy időben próbálkoztam telefonon lemondani, de mivel nem tudom igazolni, hogy én ő vagyok (mint ahogy nem is), nem mondhatom le. Természetesen a biztosítás tulajdonosának elérhetőségét sem adják ki. Felhívni nem tudják, hiszen nálam csörögne. Levélpapírt nem pazarolnak. 

Így történt, hogy évek óta kapom a meteorológiai intézet riasztásait sms-ben Nyíregyháza térségére. Jellemzően a korahajnali órákban. Budapesti lévén — nyugati szél, ugye —, többnyire kevés hasznát veszem. Ha egyszer majd elmaradnak az sms-ek, tudni fogom, hogy Nyíregyházán valaki meghalt. 

Címkék: agymenés hétköznapi makogás

úgysincs


2013.12.03. 23:13 | annagramma | komment

Szóval a UPC ügyfélszolgálati vonalán ülve véletlenül felvették a kagylót. Akkor már harmadik napja nem volt netem, mobilnetem kifulladóban. 

Szóval felvették, és csicsereg ez a kislány a vonal végén, nincs értelme rendelkezésreállásról és szerződési feltételekről logikusan érvelni, mert mindenre csak annyit mond, hogy a bejelentéstől számított. Vajon az ügyfélszolgálat rendelkezésrenemállását egy másik ügyfélszolgálaton jelenthetem be? Vonal végén csönd. 

Megunom, kiderül, hogy kivételesen nem az én netemet vágták át tévedésből, hanem “területi hiba” (vagy mi), és karbantartás, és hogy még egy nap. 

Elköszönőben fásult hangon még megpróbálkoztam:

- Esetleg nem lehetne erről a lassan mindennapos jelenségről előre vagy a bekövetkezés pillanatában értesíteni az előfizetőket? 
- De hát nem hívhatunk föl mindenkit!
- Mit szólna egy e-mailhez? 
- E-mail, hüm, hüm… DEHÁT HA ÚGYSINCS NET??

Címkék: hétköznapi makogás


2013.10.01. 23:03 | annagramma | komment

glenn_gould_bach_1407099867.png_923x523

A zene világnapja alkalmából. 

Címkék: nyuzik bach glenn gould klasszik

a Ferenciek tere élővilága, következő rész


2013.09.16. 22:25 | annagramma | komment

Szóval az elmúlt két hétben, hogy a tér felújítása túlhaladt a szakaszon, amelyben reális esély van az aluljáró beszakadására, szép lassan eltűntek a felszínt alátámasztó mobiloszlopok. Azt hihetnénk, hogy ezzel a légkalapácsolás is megszűnt, de tévednénk. Ellenben az oszlopokkal együtt, amelyek formátlan, kátyúzásra hajazó betonbuckákat hagytak maguk után a különben harmadik világivá aljasított (úgynevezett felújítandó) aluljáróban, eltűntek a hajléktalanok is, mintha csak a klímaváltozásra reagálva álltak volna tovább.

A csövesek helyét zenészek vették át. Nem tudom, a hajléktalanmaffiához hasonlóan működik-e közzenemaffia, mindenesetre az első bátorkodó fuvoláslányt hamar felváltotta két hegedűs (véres jelenetnek nem voltam tanúja), s a két hegedűs mára kiegészült egy aluljárófagottossal, ami legalábbis unikum. Így játszották trióban az utcamuzsika seriát (én a Pachelbelnél haladtam át), kisebb-nagyobb elragadtatásra.

Hogy hová tűntek az előbbiek, s honnan szalajtották az utódokat, nem tudom. A tény viszont az — hajéktalanok ide, zenészek oda —, hogy a kapualjam, amit egész nyáron előszeretettel, nos, az továbbra is ordítóan bűzlik a gőzölgő, általában friss (lassan látni: még meleg!), átlagosan óránál nem idősebb húgytól. Arra következtetek, hogy vagy a hajléktalanok visszajárnak ide klotyóra, vagy megtanultak zenélni.

Vagy lehet, hogy a zenészeknek is kell?

Címkék: agymenés hétköznapi makogás

mit keres egy vödör homok a nappalimban


2013.08.10. 22:41 | annagramma | komment

A Ferenciek tere építkezési anyagainak egy számottevő része a tegnap esti szélviharban a lakásomon landolt. Az iménti, esti terepszemlén pedig észrevettem, hogy bár egyes mélyedéseket, lyukakat, folytonossági hiányokat a földfelszínen tegnap óta betemettek és leúthengereztek, másokat, amelyek tegnap már késznek tűntek, ismét kiástak, ismét tátonganak. Úgy nézem, kevés a homok, és ha valamit be akarnak temetni, ahhoz máshonnan kell kilapátolni az arra elegendőt. Úgyhogy most lemegyek, és a porzsákom tartalmát visszaöntöm az építkezési területre. A jótékony cselekedetet javaslom minden a környéken lakónak, hogy ezzel is segítsük Budapest mihamarabbi megújulását. 

Címkék: agymenés hétköznapi makogás

reggeli mementó


2013.08.03. 22:36 | annagramma | komment

Ferenciek tere, aluljáró. Beállok a közepesen hosszú sorba a jegypénztárhoz, a tagbaszakadt alteregó (ld. később), aki lehetne szimpla bekpekker is, beáll mellém, nem a sorba. Azonnal felméri a konszolidált, pillanatnyilag kisimult és bizalomgerjesztő külső mögötti potenciált, azt a nemességet, amelyet egy hét szabadság az arcra simít. Magyarországon voltaképpen bók, ha külföldinek nézik az embert, pláne az aluljáróban, pláne ha a tapasztalt és művelt csöves tesz így, aki végül angolul szólít meg. 

Egy százforintos érmét tart a tenyerén, ujjai széttárva körötte, és mondja-mutogatja: kettőt kért, vagy csak kér még, helyette, mellé. Hamar leesik, hogy nem váltani akar, de a miheztartás végett ájemhángri, dzsászfifti szentsz. Profin a kiszolgáltatott helyzetre időzít, amikor kézben van az aprótól csörgő pénztárca. Angolul a kezébe nyomok egy ötvenest, magyarul folytatom a sorbanállásomat. Előttem egy szőrös muki kér két jegyet haccázér, s miközben a pénztáros részletesen kivallatja, hogyan képzeli két metrószakaszjeggyel Budaörsre eljutni, az alteregó újabb áldozatok után nézve arrébb mászik.

Előttem már majdnem megállapodnak, hogy végül is a pénztáros reggel kilenc órai jó kurva anyját,  amikor visszatér, settenkedik, lopakodik. Mostanra megtanult magyarul, vagy én idomultam az aluljárós kisreálhoz, besandít és puhán támad. Elnézését kérem, ha volna egy ötvenese… Már nincs!, mondom visszakézből, durván és komolyan, mindketten meglepődünk, ő megijed, bárányszemei megnyúlnak. Most adtam, öreg, nincs két perce, mondom végül. Ja, ön..?, néz rám a felismerés leghalványabb jele nélkül. Néhány másodpercig nézegetjük egymást, fontolgatom, hogy elveszem a tenyeréből a százast (most te jössz!), amikor helyette is belém hasít a felismerés: Leonard, te vagy??

Címkék: agymenés hétköznapi makogás

mai szép


2013.07.11. 22:03 | annagramma | 2 komment

Azt hittem, kiszúrtam egy idézetet Bach f-moll prelúdiumából (Wohltemperiertes Clavier 2. könyv, no. 12.) Mahler Dal a Földrőljének Búcsújában, pontosabban annak egyik témájában. Utánakerestem, hátha van nyoma a dolognak, de helyette ezt találtam a szövegkönyvben: 

Der Bach singt voller Wohllaut durch das Dunkel.

Címkék: nyuzik bach

Richard Strauss: Capriccio -- Müpa, 2013. március 14.


2013.03.19. 00:03 | annagramma | 5 komment

Rég szórakoztam olyan jól, mint március 14-én a Müpa nézőterén, Richard Strauss Capricciójának előadásán, melyet a Kocsis Zoltán vezényelte Nemzeti Filharmonikusok adott elő nemzetközi énekesekkel, úgynevezett félszcenírozott (ám ettől még egészen teátrális) előadásban. Mindig bajban vagyok, ha valamit ennyire élvezek: nehéz szétválasztani a művet az előadástól. Vajon mi tetszett ennyire? Ezen már csak azért is adta magát töprengenem, mert rokon a darab alapdilemmájával: hogy vajon a szöveg vagy a zene élvez elsőbbséget; a fogalmi vagy a zenei dimezió számít, vagy számít többet? Vajon az előadás valamilyen (legyen bármilyen előjelű az a valami), vagy maga a ?

Ahelyett, hogy a parttalanságig evickélnék a tyúkok és tojások között, kihasználva helyzeti előnyömet, hogy nincs és vélhetően nem is lesz összehasonlítási alapom méricskélni, megelégedem azzal, hogy a darab bizonyosan kedvemre való volt, pedig nem feltétlenül ajz fel a gondolat: szünet nélkül két és fél órában végignézni egy régi idők arisztokrata szalonjának művészekkel dúsított délutánját, akik, jobb dolguk nem lévén művészetfilozófiai kérdésekkel múlatják az időt. Olyan otthon is van, igaz, mi például nem éneklünk közben, viszont van pörkölt nokedlivel.

Már az ötéves kisgyerek is ujjongva tapsikol, ha az apu mobiltelefonjával kamerázza magát a fürdőszobatükörben (persze ha már tudná, mi az, azt visonganá: mennyire posztmodern!), és felnőttkorára is élvezetesnek fogja találni az ilyesmit, hiába van már tele a padlás az önreflexivitás változatos lomjaival és relikviáival.
A Capriccióban arról a lehengerlően egyszerű dologról van szó, hogy a parttalan vitázó résztvevők (a zeneszerző, a költő és a színigazgató, valamint néhány üde mellékhang) végül úgy döntenek, a vita helyett győzzön az összművészeti idea, és írjanak egy operát egyetértésük zálogául, méghozzá pontosan az elhangzott vitáról.

Egy opera, amely nemcsak az operáról szól, de saját (befejezetlen!) magát írja meg -- ha az ember egy kicsit is vonzódik a matematikához, önmagában izgalmas gondolat. Ahol a rekurzió felüti a fejét, ott érdemes elmormolni egy áment, pláne, ha egy ilyen műfajban, koncepcionálisan bukkan fel. Strauss pedig nem elégedett meg kevesebbel, minthogy a teljes perspektívának minden apró részletére gondja legyen -- vagyis a teljes (tárgyi és műfaji) operairodalmat megidézve, kifordítva-befordítva, az egymással szembeállított zene és szöveg minden eszközét tökéletesen kihasználva juttassa el a művet (amely tehát önmaga létrejötte) a szintézisig -- voltaképpen addig, ami miatt a Müpa színpadát választjuk a nokedlis pöri helyett. Tette mindezt egy ingerszegény környezetben (semmi atomvillanás a díszletben, mindenki egészségben túléli az eseményeket), valós időben (ugye, milyen posztmodern?!), s a téma robosztussága (azt nem mondanám: súlya) dacára szinte lehetetlen könnyedséggel és legfőképpen humorral.

A mű, amely saját műfaját kifigurázza, szükségszerűen önmaga paródiája is (nem tudok eléggé lelkesedni a reflexióért), és kézenfekvőnek tűnik, hogy a paródiával bevallottan önmaga végstádiumába lépett. Aki ezt nem veszi észre, könnyen járhat úgy, mint a kapuzárási pánikszerűen sportolni, nőzni, flancolni kezdő középkorú fickó, bizonyítva ezzel, hogy valóban kattan az a zár. A jóöreg Strauss ezt véletlenül sem nézte be, ugyanazzal a lendülettel és őszinteséggel röhögi körbe saját magát, mint a kollégákat. Szeretnivaló karakterei felváltva nyafognak a végtelenül unalmas recitatívókon, ásítoznak öblösöket a muzsikán, dalolják bel canto az értelmetlen és klisés frázisokat; így énekli el a színigazgató saját szívszorító (képzeletbeli) nekrológját, és így mászik ki Vakond úr, a súgó a színpad közepére (ugye, milyen posztmodern!), hogy az utolsó, szellemes tréfát megűzze: hogy tudniillik a valódi tragédia (melynek immáron ő abszurd főszereplője) akkor történik, amikor a súgó elalszik, ettől a színész elhallgat -- s a közönség felriad. Valahogy így röhöghet a Széchenyi fürdőben térdig érő mellein az öregasszony-társaság.

Felmerülhet a kérdés, hogy ennek fényében mi a bánatot keres az opera, amely már a saját idejében voltaképp fosszíliaként tekintett magára, a 2013-as tavaszi idény színpadán. Adná magát a rengeteg széttartó magyarázat -- hogy a humor és a szépség mindenkor aktuális, hogy miért ne vennénk önkényesen elő egy ilyen könnyed kis gyöngyszemet az unásig játszott és csontig rágott klasszikusok mellett, de -- osztva ugyan mindezt -- a magam részéről hajlom a kedves gondolatra, hogy az öreg Strauss után ez talán a Kocsis Zoltán amolyan saját, derűs, Rossini-féle öregkori szeszélye.

Címkék: opera agymenés nyuzik klasszik richard strauss

David Fray, Müpa, 2013. január 13.


2013.01.20. 12:36 | annagramma | 3 komment

Kedvenc logikai entitásunk a végtelen ciklus: voltam koncerten

Címkék: koncert agymenés nyuzik bach klasszik david fray


2013.01.20. 12:32 | annagramma | komment

Tudom, hogy sokan mondják, de te hülye vagy. Ezt mondta, és lábfejével behúzta maga után az ajtót. Leült. Én csak olyasmibe vagyok hajlandó belefogni, folytatta, amiben nem vagyok biztos. Különben oda az élvezet. Mit törődnék bármivel, amit előre ismerek?
Tudtam, hogy igaza van, és, mint oly gyakran, bosszantott az együgyű igazsága. De tudtam, csak addig bosszant, amíg csak beismerem. Ameddig meg nem szerzem magamnak, amíg a mások kellemetlen igazságából a magam megszerzett bizonyossága nem válik; ameddig be nem lépek a klubba, ahol mindenki szégyen és pironkodás nélkül gyakorolja az egyetemes alapelveket, és a tagsági kártyára nem nyomtatnak belépési dátumot.
Bassza meg!, méltatlankodtam, inkább a meg-et nyomva meg, mint a basszá-t; Ponyó talán azt gondolta, húsomba vágott, ami igaz is, és kis dicsőségeit soha el nem vitattam tőle, főként, mert tudom: jelentőséget, ha valaki, csupán én tulajdonítok nekik. Ez is gyakran bosszant, ez a végtelen megengedés, de szeretem érte nagyon.
Szétnézett és csellengeni kezdett a lakásban. Ehhez nagyon ért: hogy folyvást úgy tegyen, mintha mindent ma látna először. Velem is mindig úgy viselkedik, mintha csak ma ismert volna meg, az egészen hétköznapi dolgokban is. Hogy iszod a kávét?, kérdezi. Úgy, mint mindig, felelem, ja, érti, szóval már megint mindig van. Kiterekem a nyakadat, mondom erre én, kitekerem a gyökeredet, mondja erre ő. Helyben volnánk. Ahogy karcsú termetét rakosgatja a térnek egyik pontjáról a következőre, miközben az unásig ismert lemezeket és kacatokat mustrálja, megirigylem. Kivételes tehetsége van, hogy a szórakozottság és unottság olyan megkapó elegyével töltse meg a csendet, hogy abba lehetetlen és egyben barbárság beavatkozni. A léte egyetlen felhőtlen, derűs aktus, és ennél nem kívánt soha többet, s képtelen nála kevesebbre. Úgy érzem, órákig csinálhatná ezt (tudniillik a semmit), s én maradéktalan boldogsággal asszisztálnék hozzá azzal, hogy figyelem. Csak úgy a szemem sarkából, ahogy szereti. Ehhez képest nem értem az irigykedésemet, és ez ismét fölbosszant.
-- Talán keresel valamit? -- vetem oda undokul, csak hogy hagyja már abba ezt a felhőtlenkedést.  
-- Az elveszett életkedvedet, drágám -- válaszolja. -- Drágám, drágám, kedvesem. Életkedvetlenem.
-- Ott lesz az illúzióim mellett. -- játszom ki a leosztott lapokat.
-- Kicsikém, ha szabad így mondanom: fájni jár beléd a lélek!
Kihoz a sodromból a becézgetése, és hogy tudom: épp ezért csinálja.
-- Hagyjál békén. -- adom fel hamar és méltánytalanul.
-- De sótlan vagy! Tréfálok, na. Csak egy ártatlan sóvicc volt, te gyurmafej! Sóvicc gyurma. Akarsz belőle gyúrni valamit? Egy metaforát esetleg?
Nem felelek semmit, a cigarettám után nyúlok. No jó, mondja, horpasszuk együtt az arcunkat. Leül szemben, a karfára könyököl, és magát nem zavartatva eltulajdonít egy cigarettát az enyéim közül.
-- Te, figyelj, nem tudnád azt is hozzáírni, hogy kortyol egyet a rozéból?
Nem felelek, kortyolok egyet a rozémból.
Ő elvigyorodik, rózsaszínű boldogság ül ki az arca dombjaira, olyan, hogy leolvad tőle a keménység az enyémről. Kimasírozik a konyhába, és tölt magának is egyet.
-- Miért ülünk itt állandóan? -- kérdezi visszatérve.
-- Nem tudom, Ponyócska. Mert ez az, amit csinálunk.
Magányoskodunk, teszem hozzá, ki tudja, miért. Ismerem az érzést, mondja Ponyó, velem is megtörtént már. Akkor is pont úgy éreztem magam, mint most: hogy sohasem voltam még ilyen magányos. Azért.. akarod, hogy tovább keresgéljek?

Címkék: ponyó

az ószeresnél


2012.10.12. 01:45 | annagramma | 2 komment

Állt ott hetykén, flegmán és bánatosan, szóval, ahogy mindig. Hátrakulcsolt kézzel hajlongott előre, látványosan bámészkodott valamit a kirakatban. Ahogy elnéztem, ugyanolyan eséllyel lehetett az üveg mögött művégtag, izlésbűntény vagy tisztességben korosodott hangszer.
Épp rád vártam, szól oda a vállán át. Tudom, hazudom neki. Dehogy tudod, feleli ő, átnehezedik a másik lábára -- amennyiben a nehezedés szó használható arra a légies, ám komplex mozdulatra, amellyel bizonyos szögből átfészkelődik, más szögből átbillen egyik lábáról a másikra -- és háborítatlanul folytatja a sóvárgó bámészkodást. A kirakat tele volt öreg, elhasznált tárgyakkal: cigarettatárcák elfáradt gumival, kulcsra zárható faládák, kopott markolatú bicskák, matt fényű edények, ócska posztók, miegymás.

Senki nem mond ma már ilyet, hogy ószeres, mondom Ponyónak. Azt mondják rá, antikvitás, meg esetleg, hogy régiségbolt. Ószeres, mi?, neveti oda, és már lobog be az ajtón keresztül.
Odabent dohos homály, poros polcok és asztalok, s az egyik mögött egy zsíros kereskedő. Áll, mint egy fatönk, ócska, rongyosodó inge alól néhány szőrszál kacsintgat, összhangban kunkorodnak a bajszában lévőkkel. Maga is korleletnek tűnik, nem szól semmit, nem kérdezi meg, van-e szükség segítségre. Az asztalok és polcok telistele régi holmikkal, régi emberek régi tárgyaival: tálak, levélnehezékek, rojtos brifkók, írógépek, ósdi ékszerek, tubákos szelencék, tárcsás telefonok. Képeslapok ismeretlen emberektől, fényképek ismeretlen emberekről. Lesújt a gondolat, hogy száz évvel később mobiltelefont, síkképernyős tévét, műanyag villát meg a kutyaszar felszedéséhez használt nejlonzacskót talál majd itt az erre járó. Kiábrándultságomban kézbe veszek egy pakli hullámos szélű fényképet, nézegetni kezdem rajta az alakokat. Ponyó teljesen felvillanyozódik, jobbról-balról hajlong a lapozgatott képek fölé. Az ott a dédapám!, kiáltja, az meg a harmadági ük-szép-ó-öreganyám egykori kebelbarátnője!, ez a harcsabajszú az udvari pék! Az a komorképű gyerek, az meg én vagyok!

De hát az egy fiú, mormogom oda. Nem baj, én voltam kisfiú koromban!, hagyja annyiban, és odébblibeg a nehéz illatú, súlyos fémtárgyakhoz. Kézbe vesz egyet, ez micsoda?, megnézegeti, visszateszi. Felvesz egy másikat, na és ez micsoda?, megvizsgálja, visszarakja. Ezt csinálja az összes holmival, azokkal is, amelyekről tudja, mire valók, és azokkal is, amelyekről nem. Ha tehetné, az összeset magával vinné, hogy úgymond jó kezekben legyenek, s ha tehetné, mindet ott hagyná, hogy sóvárgása tárgyai megmaradjanak, és sose tudja, a következő reggelen ott lesznek-e még, s ha nem, vajon milyen megfontolásból vitte el és ki. Minél haszontalanabb egy tárgy, annál inkább vágyik utána, és az ószeres kétségkívül a haszontalan tárgyak végtelen univerzuma.

Azt mondja, azért vágyik a hasznavehetetlen tárgyak után, mert biztos lehet az irántuk érzett szenvedélyében. Az ember megvásárolhat egy ruhát, amelybe beleszeret, de később már csak az lesz érdekes, hogyan hangsúlyozza a vonalait. Befogadhat egy kismacskát, amely elbájolja, de már meg fog sértődni, ha az egyszer nem dorombol neki. Ám valamit, ami teljességgel hasznavehetetlen, csak teljes odaadással lehet szeretni. Ugyanígy választja meg barátait és szeretőit is.

Téblábolok a polcok között, kinyújtom a kezem egy dobozka után. Az ószeres szaftosat szippant az orrlukain keresztül, lemondok a dobozról, visszahúzom a kezem. Ponyó ugrabugrál és matat holmiról holmira, mindent megfogdos, összetapogat, méreget a tenyeréhez. Legtöbbször semmit sem visz magával, de ha mégis, annak méretbeli statisztikája van. Rendszerint elég apró dolgot vásárol ahhoz, hogy beleférjen a zsebébe, vagy elég nagyot ahhoz, hogy a zsebébe férő apró dolgok közül minél többet belerakosgathasson. Az apró dolgokat a zsebében hurcolássza, és minden lehetséges helyzetben és módon előszedi és más dolgokhoz érintgeti, más dolgokra rakosgatja őket. Ha a szükség úgy hozza, különböző történeteket talál ki hozzájuk, például hogy ez a kis fémhenger, amelyet most az asztalra helyezett, Viktória brit királynő vécépapírját volt szíves hivatott felfüggeszteni lenni az őfelsége toáletthelyiségében. Vagy hogy a tenyerében fogdosott kis tárgy akkor repedt meg, amikor eredeti tulajdonosa, a nagybelmagasságú polgári osztály jellemtelen képviselőjének lelkét beleátkozták, és nem viheti erős napfényre, mert az alja léleknek fel találna tűnni a beszivárgó fény, és ki találna surranni a helyéről.

Hölgyeim és uraim!, lép a bolt közepére diszkrét, de erőteljes retorikával. Köpést mímel, ingujjával megtörölgeti a kezében lévő edény szélét. Hölgyeim és uraim! Íme e századeleji éjjeliedényke, melybe a világháború, valamint hólyaghurutja idején maga IV. Károly urinált! A kikiáltási ár négycsillió billpengő!, szavalja, közben megnézegeti magát a tisztára törölt idomokban. Az ószeres képe meg se rezzen.
Nincs is olyan szó, hogy urinál, mondom neki. Akkor piszoál!, veti oda a fél vállának is csak a hegyéről, és tobzódik tovább a kacatok között.

Hogy honnan meg mire ez az odaadás, ez a végtére is indokolatlan odaadás ismeretlen emberek haszontalan holmija iránt, az élvezetig bőszíti, ha firtatják. De hiszen ez valakinek a személyes dolga!, csattan fel leplezetlen teatralitással.  Lehet, hogy szerette, és lehet, hogy utálta, magával vitte lóversenyre és elhagyta hazafelé a kocsmából. Fogta az ujjai között, zsebre tette, ellopta egynek a zsebéből, ajándékba egy másiknak. Nekem semmi közöm hozzá, semmi dolgom vele, élvezem a társaságát, míg velem van, s kíváncsin tűnődöm, mi lesz vele azután. Ennyi az egész.
És ha semmi sem lesz vele azután? -- provokálom tovább --, ha te vagy a végállomása? Olyan nincs, vágja rá, hiszen nem az enyém. Nézd meg, neked, mid van neked? Nincsen semmid! Nekem sincsen, de nekem legalább úgy nincsen semmim, hogy minden semmim valaki másé! Ezt szokta hóbortosan veszekedni, és néha eltűnődöm, ugyanígy választja-e meg barátait és szeretőit is.

Újra kint vagyunk a napfényben, az ószeres nem csinált ma üzletet. Kávéra gondolunk mindketten, megindulunk valami abrosz után nézve. Ponyó cigarettát tol a szájába, az öngyújtóját keresgéli. Elnézem ezt a csodás, haszontalan kis lényt mellettem, ahogy lépked, babrál, kesztyűt visel, mintha nekem csinálná az egészet. Kérdeznék valamit, de túlságosan el van foglalva a gyújtogatással. Nem szereti az ilyesmit félvállról venni. Mikor már szépen füstöl, visszacsúsztatja a gyújtót a zsebébe. Hirtelen megtorpan, és hetykén, flegmán és bánatosan csettint: a fenébe, csak el kellett volna csennem valamit!

Címkék: agymenés tűnőd ponyó

ősz


2012.09.02. 00:14 | annagramma | 7 komment

Ahhoz képest, hogy nincs még itt az ősz, nincs itt újra, ahhoz képest már lábat is törölt, kioldotta már a cipőfűzőjét, kificcent már a közepes, még nem bántó lábszaga neki, hogy sarokirányba kibújt a lyukacsos, barna bőrcipőből, és kényelembe helyezte magát kávéra, cigarettára gyújtva az Egyetem téren. Esernyője himbálódzik a széktámlán, árnyéka nyúlik egyre.
Ugye hiányoztam..!, évődi, inkább kétségtelenül, mint kérdőn, buksisimogató derűvel, a szőke haj is azonnal egy árnyalatot barnul belé, olyan bronzos aranyfélében játszódik mindjárt, a csapzott szikrázásból bódult szerelmesbe vált, és úgy búgja-súgja-susogja alóla: isten hozott, kedvesem, isten hozott itthon..! El is felejtettem, milyen jó itt!, mondja ő a visszatérők játékos nyugalmával, elmosolyodik, mintha csak mulatna magában valami jelentéktelen titkon.

Nekem van egy titkom!, mondja a Ponyó, és lepöcköl az asztalról egy muslicát. A titkom az, hogy nincsen titkom, folytatja, és megdicsőülten elvigyorodik. Ponyónak valóban nincsenek titkai, nem lehetnek neki, mert ha volnának, akkor nem lennének igazak. Ugyanis mindig hazudik. Legfőképp akkor hazudik, amikor igazat mond, hogy észre ne vegyék az igazmondását. Hazudik akkor is, amikor nem mond igazat, körültekintésből, hogy észre ne vegyék az igazmondását leplező hazugságait. Ezen pompásan szokott szórakozni, és néha kedélyesen megjegyzi, hogy vele élmény a társalgás, mert ő mindig igaz hazugságokat mond, és azokból annyit, amennyit csak a partner kíván, és olyan körmönfontat, amilyet csak a partner megérdemel.

Az Egyetem téri templom előtt elkezd kezdődni az esküvő, és elkezd esődni az eső. Ponyó elhessint egy újabb, a kávéjára pályázó muslicát, és elfintorodik. Kopasz a vőlegény, mondja. Töke is lehetne a menyasszonynak, derül fel, de a menyasszonynak zsebkendője van, a vőlegény pedig kopasz. Nem szereti a kopasz férfiakat. Nem azért nem szereti őket, mert kopaszak, hanem mert nincsen haj a fejükön. Meg mert úgy csillog a fejük búbja, mint a menyasszony könnyes szeme, amit a zsebkendővel törölget. Még alig kezdett elkezdődni az esküvő, még nem érkeztek meg a sétapálcás öregurak, még nem kukkantottak a puffos ujjú pörgő-forgó kislányok szoknyája alá a tízéves fiúk, de a menyasszony már a könnyes szemeit, úgymond fátyolos tekintetét törölgeti a textilzsebkendőbe, amely feltehetően valamely kordzakós eleganciához tartozik. A kopasz vőlegénynek nemcsak haja, de szakálla sincs, meztelen, pucér az egész feje, de nem az golyóbisforma, ahogy lenni szokott, inkább tojásdad, vagy méginkább elliptikus, vertikálisan mindkét irányban egyformán keskenyedő.
Ponyó keresztbe teszi a lábait, előredől, mint aki a figyelem száz százalékára igényt tartó közlésre készül, és odasomolyogja: van egy titkom! Férjhez fogok menni! De nem úgy ám, mint ezek itt -- én úgy fogok férjhez menni, hogy értelme is legyen. Rövid szünet után, magyarázólag hozzáteszi: anyám miatt fogok férjhez menni.

További hatásszünet következik, amelyben jelentőségteljeset kortyol a tejeskávéból, és rágyújt egy cigarettára a kifejtéshez. Anyámnak, kezd bele, van egy üveg pezsgője, Dom Perignon. Évekkel ezelőtt ajándékba kapta, évek óta őrzi, és évek óta azt mondja róla, hogy az esküvőmön kell meginni. Vitrinben őrzi, egy dobozban, amiben kapta. Figyelj ide: az egyetlen ok, amiért én hajlandó volnék férjhez menni, hogy ezt a pezsgőt én elcsenjem. Előző nap kitolvajlom abból a puccos-francos dobozból, aztán másnap küldök neki, szóval anyámnak, az egészről egy aljas üzenetet, hogy nem rossz, nem rossz, de ittam én már jobb pezsgő, ha tudni akarja. Lehet, hogy nem értené, hogy ér nekem ennyit a logikával heccelni, de nem baj. Lehet, hogy azt írnám: legyen meg a te akaratod, a pezsgő megivódott az esküvőm napján. Harmadnap aztán gyorsan el is válnék, hogy úgy ne maradjak.

Gonosz, mondom neki, mert úgyis tudom, hogy erre ment ki az egész. Megint elvigyorodik, felírja a bókot a jegyzetfüzetébe. Mindig nagy gonddal vezeti az ilyesmit, mintha ezen múlna az egész élete, én meg szívesen teszek a kedvére, ha erről van szó.

A templomból hömpölyögni kezd a násznép. A vőlegény (férj) öltönye egy árnyalattal feketébb, polírozott, pucér feje jobban csillog, mint valaha, a menyasszony (feleség) könnyes szeme felszáradt. Ketten kell szerelmesnek lenni, tudod?, így Ponyó, mondja inkább, mint kérdezi. Én ketten szeretek, hogy ketten sirdogálunk a félhomályban, tréningnadrágban. A templom előtt összeáll a násznép a közös fotóhoz. Ponyó az órájára néz. Nem akarok hazamenni, mondja. Ha elindulok, mindig elképzelem, ahogy kinyitom az ajtót, és beljebb megyek. Nincs most ehhez kedvem. Felpattan, karon fogja az őszt, és elindulnak a másik irányba. Hosszú árnyékok követik őket, és egy hátratett csuklón himbálódzó esernyő.

Címkék: agymenés szeretnemszeret tűnőd ponyó

ősz


2012.08.26. 22:22 | annagramma | 1 komment

“Itt van az ősz, itt van újra” -- éppenséggel nem erre gondoltam, amikor augusztus huszonhanyadikán leesett végre az eső. Valójában pusztán az esőre gondoltam, és ki is mentem az ablakba megnézni, hogy mégsem gondolni kelljen rá, hanem részesülni benne, vagy szembesülni vele, legalább az autók reflektorcsóváiban és a sistergő hangban a kerekek alatt, a sötétté és mattá vált kövezeben, és a rajtuk megadón és már-már ráérősen lépdelő járókelőkben, meg ebben az egész borongós melankóliában, amit magával hozott. És azután arra gondoltam, hogy ha egy idegen országban elered az eső az emberre, az illetlenség-e az illető ország részéről, mert hétköznapivá teszi a nyaralást, ilyen otthon is van, mintha csak reggel ugyanúgy kenyeret vásárolni mennénk a boltba, mint otthon, nem pedig valami teljesen mást, például bagettet vagy ciabattát vagy croissant-t vagy paninit a kávézóba, hanem a kiló kenyeret vagy, még rosszabb, a kiflit, mint otthon. Majd egyből ezután arra gondoltam, az ittlakók közül, akiknek itt mégis otthon van, és ismerik a verset a külföldiekkel szemben (lám, mégsem lehet pont olyan az eső, mint otthon), hányan és hányszor gondolhatták a történelemben, és azon belül is hányan és hányszor gondolhatták a történelemben tévesen, hogy itt van az ősz, itt van újra. Egy kis esti csapadék még nem csinál egyből őszt az egészből. Főleg nem akkor, ha elhagyja az egész teatralitást, mellőzi a külsőségeket mint villám vagy mennydörgés, nem kívánja viharként bejelenteni magát, nem tart igényt külön riportra az esti híradóban (utólagosan sem), hanem csak jön, felhajtás nélkül besétál, csöpörög egy keveset, majd továbbáll. Nem sokkal több, mint a reggeli locsolókocsi, ettől még nem lesz egyből ősz, meteorológiailag sem, vagy pláne nem.  


Végül mégis úrrá lesz rajtam is ez a mélabú -- ez a téves mélabú tehát --, fene tudja, miért, talán kár volt végiggondolni az egészet. Aztán a Ponyó azt mondja, nem baj az, és inkább üljek le, és írjak a Pöszkéről. Nincs most kedvem írni a Pöszkéről, mondom neki, de van, mondja ő, meg hogy ott megy tönkre az a pompás sauvignon blanc a hűtőben, aminek több, mint a fele megmaradt, az őszre való tekintettel be kell fejezni a nyári borokat, logikázza ki az egészet (hamisan!), és már hozza is a borospoharat, plasztikus és könnyed mozdulatokkal kitölt magának, bepöccinti a cigarettát a szája kanyarába, és keresztbe teszi bokáit az asztal végén, úgy, ahogy egy férfival szemben több, mint illetlenség volna. (Nem hiszem különben, hogy létezik több, mint illetlenség, ami az illetlenségnél több, az már valami egészen más illetlenségnek álcázva, de ezt ő is nagyon jól tudja.)
Duzzoghatnék a nevetségessé vált almafröccs mögött, de nem duzzogok, még azt sem vetem a szemére, hogy könnyű neki, pedig tényleg könnyű neki, mert csak kevés dologra gondol, azokra viszont állandóan, ám igaza is van, hogy a sauvignon blanc meg tönkremegy, méltatlan sor és sors egy ilyen bornak visszadugaszolva a hűtő ajtajában, a zsírszegény tej mellett.


A Ponyó erre is csak azt mondja, hogy le van szarva, de tudni lehet, hogy csak addig van leszarva, ameddig azt ő úgy gondolja. Szerinte egyébként is mindig, minden le van szarva, vagy ha nincs, akkor majd le lesz, és ebben a teóriában még senki fel nem tudott mutatni ellenpéldát, Ponyó pedig a Gödel-tétel formális levezetésével a zsebében (ezt néha megmarkolássza, hogy önbizalmat nyerjen, vagy hogy a cetli gyűröttebb legyen az újabb használattól) büszkén szokta hordani miatta az orrát, és előszeretettel célozgat vele olyasmikre, amiket mások félre- vagy sehogysem értenek. Ez nem szokta zavarni, tulajdonképpen mindegy is, le van szarva, úgymond.
A Ponyóval többek között az történt, hogy gyerekkorában nem váltak el a szülei, és ezt képtelen volt feldolgozni. A pszichológus, akivel ezen dolgoztak, dolgozni próbáltak (ez természetesen egyet jelentett a hadművelettel, hogy Ponyó végérvényesen ellehetetlenít mindenféle eredményességet) egyszer azt kérdezte tőle, mi a kedvenc állata, és ő kedélyesen azt válaszolta, hogy a kagyló. A pszichológus észrevette, hogy be akarják ugratni a csapdába, hogy dehiszen a kagyló egy étel, ezért nem harapott rá a horogra, hanem azt kérdezte, hogy miért a kagyló a kedvenc állata. A Ponyó erre azt mondta, hogy azért, mert belül nyálkás. A pszichológus ezen a ponton kihányta a reggelijét, ekszkuzálta magát arra hivatkozva, hogy terhes, Ponyó bevitt egy pontot (ezt gondosan feljegyezte a jegyzetfüzetébe), és a pszichológus soha többé nem tudott időpontot adni neki. Ponyó dudorászva hagyta el a rendelőt, és megállapította, hogy a kezelés sikeres volt.


A Ponyó azért akarja, hogy írjak a Pöszkéről, mert egyszer olvasott róla egy gyerekkönyvben, és azóta azt hallucinálja, hogy ő a Pöszke. A Pöszke egy lány, akinek piros fürdőruhája és zöld színű gumikrokodilja van, meg egy papája, aki szemüveges. Ponyó figyelmét már gyerekkorában sem kerülte el a tény, hogy a Pöszkének, aki a strandon játszik a gumikrokodillal, csak papája van, és ez elég volt neki, hogy tudja, a Pöszke papája, aki egyébként szigorú volt, ám kedves, egyedül vitte a Pöszkét a partra. A Ponyó azóta mindenkinek meséli, a beszédhibájára hivatkozva, hogy őt mindig Pöszkének hívták gyerekkorában, és hamisított fényképeket mutogat mindenféle embereknek a gumikrokodilról. Én úgy ismerkedtem meg vele, hogy nálam is volt egy hamisított fénykép egy gumikrokodilról, és együtt nevettünk a hamis történeteken, amelyekben leestünk róla.


Mindig kérdezem a Ponyót, hogy mit akar kezdeni az életével, de csak a vállát vonogatja. Ha néha méltat komolyabb válaszra, azt mondja: a végén meg fog halni, ez eltökélt szándéka. Ugyanezt mondja mindig, olykor hetykén a vállán átvetve, máskor mormogva cigarettával a szájában, hogy aztán mélyet szippantson, és néhány ellentételező, kedves karikát pöffentsen maga elé. Máskor komoly, tömött karikákat fúj, és lágy komorsággal jegyzi meg, hogy értelmetlen a kérdés. Néha hozzáteszi: azt kéne kérdezni, mit fogsz kezdeni vele. Amaz viszont úgyis kiderül. akár tudod előre, akár nem. Ilyenkor nem kérdezem tovább, ő pedig hosszasan elmerül abban, mi is történt -- tudniillik derült ki -- a gumikrokodilja óta. Közben rágyújt még egy szálra. Rettentően sokat dohányzik, főleg ilyenkor, ősszel.

Címkék: agymenés tűnőd ponyó

jóvátétel


2012.07.24. 13:13 | annagramma | 6 komment

Ez, hogy jóvá teszem: a felnőttek szava (tudom: kifejezése). Ott van a listán, egyből azok után, hogy pazarlás, hogy kellemetlenség, modortalan, átmeneti. Van ezekből egy hosszú lista, ezeket meg kell tanulni, mert már nem elég, ha azt mondom, jó meg rossz, tetszik meg utálom, éhes vagyok meg adjál egy puszit. Ez már ormótlanság (itt tartva, mit szólunk ahhoz: ormosság?, vagy egyből orcátlanság?), és ennél sokkal finomabb kifejezésmódra van szükség. Alattomosra, hurkamód nyeklő, megfoghatatlan míves beszédre. Hogy olyan feltételek mellett, meg körülmények között. Hogy mindazonáltal, vagy egyáltalán, hogy: igen, de (ámde). 
Az ilyesfajta száraz beszédre gondolok, telistele azokkal a szavakkal, amelyek a gyermek szótárában nem szereplnek, mert nem férnek el azoktól, hogy kunkor, üszök, pókfonál, kacsakő. Olyanok, hogy jóvátétel, hogy ne mondjam: kárpótlás.

Ismét rá kellett ébrednem: mindennél jobban bírom a kölyköket, még a formális logikánál meg a rozéfröccsnél is (legalábbis másfél-két rozéfröccs után annál is jobban), és ha választanom kell, hogy egy tündér csilingel az ölemben összevissza huncutságokat, meg fényképez onnan mindenfélét (az én, gyaníthatóan már nem garanciális telefonommal), a célból, hogy mindig tudjam, mit láttuk, amikor az ölemben ült (mit láttunk volna? az elérhetetlen fröccsöt meg cigarettát az asztalon!), szóval ha választanom kell, hogy ez, vagy hogy mégis elérek a látottakig, na  akkor  bajban vagyok. De: nem toloncolok, fröccs melegszik, bagó ugrik, egy időre legalábbis, tündérke marad. Megvesz, felvásárol kilóra, én meg olcsón adom magam, ellentétben a rozéval, üzletnek tehát nem épp rózsás. De néha a rossz üzlet is olyan, hogy megéri.

poni.jpgHa tudtam volna, ha csak közelítő fogalmam lett volna arról, valójában milyen kiábrándítók a felnőttek, gyermekkorom jelentős részét töltöttem volna rettegéssel attól, hogy ugyanilyen kiábrándító felnőtté válok. Szerencse, hogy nem tudtam, s így értékes gyermekkorom semekkora részét nem pazaroltam az ettől való félelemre, hanem gázoltam helyette a Szilas-patak csatornájában, meg ültem a bodzafán a sineken túl, hogy lógjon a lábam. És soha el nem vártam, soha el nem bírtam  képzelni, hogy a rossz dolgokból jót csinál bárki, pláne valaki, aki sem nem Batman, sem nem isten. (Hittanórákon túl már kizárólag Batman.) Azóta is mindig gyanús, ha valaki azt mondja, jóvá tesz valamit.

Mert először is az a dolog már, feltehetően, úgy van csinálva, hogy rossz , de minimálisan is nem jó. Ez elég világosnak tűnik, tiszátban kell ezzel lennie az elkövetőnek, és többnyire, úgy nézem: van is. Aztán elkezd képzelődni. Abból mindig baj van, amikor a felnőtt elkezd képzelődni, mert legtöbbször azt képzeli, hogy a dolgok úgy vannak, vagy a dolgok úgy lesznek, ahogyan azt ő képzeli. Hogy is mondják: túl élénk a fantáziája.

Például ha én szárnyas pónit szeretnék, azzal sosem az a baj, hogy nincsen szárnyas póni, hanem hogy nem kapok. Egyáltalán, a legkisebb mértékben sem vigasztal az, hogy nincsen szárnyas póni (különben meg: ki mondja meg?), ha vigasztalna, az azt jelentené, hogy a vágyaimnak elkezdett köze lenni a valósághoz, ami pedig azt jelentené, hogy felnőttem. Mindez sorrend szerinti növekvő mértékben lombozna le. Jöhet nekem bárki azzal, hogy különben is így vagy úgy  ezzel a biológiával, meg jöhet akárki szárny nélküli pónival vagy póni nélküli szárnnyal, vagy olyasmivel, ami távolról egy kicsit hasonlít egy szárnyas pónira, de egyébként egyáltalán nem az. Jöhet tőlem vaníliafagyival vagy vízibiciklivel is. Én a szárnyas póni miatt pontosan olyan szomorú leszek, mint ha nem jönne.

Ettől még felszállok a vízibiciklire, és elnyalom a fagyit is, mert ide vagy oda, az akkor is móka, és akkor is pont olyan móka lenne, ha éppen nem pusztulnék el a szomorúságtól. Azt különben tudom máskor is csinálni. Csak azt ne mondja, és legfőképp azt ne gondolja nekem senki, hogy most aztán el van rendezve az egész, hogy jóvá van téve a dolog. Hogy most már nemhogy okom, de még csak jogom sincsen bánkódni a póni miatt. Hogy kárpótolva lettem az egész miatt. Valamivel, aminek semmi, de semmi köze hozzá.

Szárnyas póni nélkül, meg a szomorúsággal együtt még tudnék élni. Na de ekkora ostobasággal?!

Címkék: agymenés mókaság tűnőd

a napfény természete


2012.06.11. 22:04 | annagramma | 4 komment

 legfőképp n.-nak 

Vagy három hete nem takarítottam ki a kádat. A peremét kezdi ellepni a cirkóból cirkáló gané. Alattomos ez a gané, csak akkor lehet észrevenni, ha az ember napról napra odafigyel. Különben a finom, szürke hamu meg por lassan, sárgán rákövül a kád szélére meg a csempék közé. Olyan lesz, mint a nikotinitta tapéta a nyolcvanas évekből.

Amúgy is sok a por a belvárosban. Meg sok a hang is. És az emberek az Andrássy úton meg a Városligetben sétálnak, és már nem hallják a hangokat meg a zajokat. És mindegyiknek kiült már a por az orrlukára, és odakövült már a gané a fürdőkádja peremére.

Minden alkalommal, amikor vonatra ülök, azt kívánom, hogy sose szálljak le. Eddig még mindig leszálltam, de bízom benne, hogy egyszer majd nem fogok. Dunakeszi felé szoktam menni, tizenkilenc perc az út, ha pontos a szerelvény, negyed óra és négy perc, és megannyi súlytalan örökkévalóság. A legtöbb ember, akit ismerek, menetirányban szeret ülni. Néha fel is ajánlják a helyet, ha véletlen együtt utazunk.
De én háttal szeretek menni, és nem tudom biztosan, azt szeretem-e, ahogy a dolgok elsuhannak mellettem, vagy azt, ahogyan én suhanok el a dolgok mellett. Tulajdonképp inerciarendszer kérdése. Így is, úgy is azt kívánom, bárcsak sosem szállnék le, hanem csak tovatűnnének mindig ugyanazok a fák és póznák és ugyanazok a fények, és fel- és leszállnának ugyanazok az emberek, és mind jönne valahonnan és menne valahová, és én csak figyelném a tehetetlen létezést, hogy jönni kell valahonnan és menni kell valahová, és tudnám, hogy évezredek óta semmi sem változik.

És vándor lennék, tarisznyás és mezítlábas, nem jövő, nem menő útszéli jöttment, ki a
bemutatkozás biccentésével már el is köszön,
nem rúgja fel jártában az út porát,
és nem is hagyja benne a lábnyomát.

És fény lennék, napfény egy kerítés lécei között, el-eltűnő és fel-felbukkanó,
zizegés a villódzó falevélen,
az első napsugárral érkező pirkadat,
és hajnal előtt az utolsó sötét pillanat.

És napfények ők, barna ízű és mély hangú napsugárok, kávé- és rum- és unikumszagúk,
füstös szakállúk és izzadtak,
egyszer az ablakból láttuk egymást,
és biccentettünk a másiknak.

***

És a kád peremén az áporodott gané lassan és kitartón ver tábort magának, és én már nem vagyok ott, mert én soha nem is voltam ott.

 

Címkék: vers agymenés szeretnemszeret tűnőd

a megfejtés nem egy rajzfilmfigura


2012.06.06. 14:07 | annagramma | komment

Úgynevezett másodközlés, a konzerválás végett, s hogy ne unatkozzék az olvasó, amíg ilyesmivel szöszölök, miközben egészen mással szeretnék. (Meg mondták rá, hogy mérnem teszem ki. De azt is mondták, hogy a kurva anyámat.)
(Mielőtt belekötődne: az elkövetett helyesírási hubák az időmérték oltárán felmutatott áldozatok.)

A zoknicsere

Brian és Pál, ha
döglik a bárba’,
éber az álma,
messze a párna.

Poshad a szája,
duzzad a mája,
renyhe a hája, 
bűzlik a lába,

asszonya várja
otthon a kádba’,
nem csoda hát, ha
most oda vágy. Na

de vesszen-e kárba
félberugása,
csak mer a párja
unja a lárma
zaját?

A kulcsot a kába
reggeli tájba’
tolja a zárba --
Mit bánja
ő!

Egy dilemája:
a zoknit -- a lába
végleg bepálna --
átveszi már ma?

Átveszi Pál ma.
Brian csak holnap,
de Pál ma,
de Pál ma.

Címkék: vers agymenés mókaság

mestereim voltak -- Gnossienne 1/B


2012.05.19. 01:44 | annagramma | 9 komment

Emlékszem, amikor a fickó, akibe menthetetlenül szerelmes lettem, és akitől az első, A menthetetlen című Thomas Bernhard-könyvemet ("egy irodalmi fúgát" -- szerette mondani) kaptam, beleszívott a cigarettájába az erkélyen, és azt mondta: 
-- ..és akkor majd elmondhatod: "mestereim voltak: Thomas Bernhard, ..."

Ez már akkor volt, amikor a többedik Bernhard-könyvet olvastam, és egyrészt arra vonatkozott, hogy nem véletlenül érzett ő rá, hogy hamar a Thomas Berhardba is beleszerelmesedem, másrészt arra a fantazmagóriájára, hogy én könyvet találnék írni. A mellé tett igazság persze az, hogy én legfeljebb szeretnék úgy írni, mint a Thomas Bernhard tudott, mégis, vagy éppen ezért, ennél szebbet nem is mondhatott volna. Mert ha az embert valakihez, akit nagyra becsül, csupán hasonlítják, már felemelő, de ez, így, egy egészen más minőség. 

Amikor a 9 dal című film közepe táján, szóval a következő pornójelenet előtt, közben vagy után felcsendült egy akkor még ismeretlen, ám furcsa mód ismerős zene, azt gondoltam: mesterei voltak: Erik Satie, ...
Sajnos a Thomas Bernharddal ellentétben Winterbottomba sem a Lidércfényen, sem ezen a filmen nem sikerült beleszerelmesednem, úgyhogy a fennmaradó fél órában még az élvezetes intim pornó mellett is csak azt vártam, hogy kézbe vehessem a híreket, és megnézzem, nem támadt-e fel Erik Satie, vagy legalábbis nem került-e napvilágra egy B változat a Gonssiennes ciklusból. A hírekben azonban nem szerepelt olyasmi, hogy Satie feltámadt volna, hanem csak olyasmi, hogy Fischer-Dieskau viszont meghalt, ellenben a filmzene tracklistáján a különböző brit csapatok élőfelvételei s egynéhány Nyman -- nocsak -- között nem volt nehéz kiszúrni egy Melissa Parmenter nevű szerzőt. 

Némi további kutakodás után a következő megállapításra jutottam: fent nevezett szerző újra megírta a Gnossiennes első darabját. Úgy értem: nem hasonlót, hanem egy az egyben ugyanazt. Nagy szerencsémre meghallgatható a csőben (a videó témájától, bár nem feltétlenül érdektelen -- a gyermeki vizsgálódó kíváncsiság természetfilmjének akciógazdag tetőpontján például körömreszelővel kezdi piszkálni az állatkát -- érdemes eltekinteni):

 

S a teljesség kedvéért a Gonssienne 1:

 

Miután a szerző nem sokat vesződött a hangnemmel, és a tempó is többé-kevésbé egyezik, kellő türelemmel egyszerre is hallgatható a kettő, amely merőben új élményhez juttatja a hallgatót. 

Elgondolkodtató, hogy mi vehet rá valakit ilyen tettre. Félreértés ne essék: engem ez nem zavar. Ha valaki megírná az összes Satie-t újra, sőt és főképp ha írna újakat is, annak én csak örülni tudnék, mert ha eggyel több szám lenne, akkor egyszerre két cigit szívnék, és ha két Bach akcióhősöm lenne, akkor klónosat játszanék velük, szóval, n+1 Satie az csak jobb lehet, mint n Satie. De legalábbis rosszabb biztosan nem.  
Mégis, szakad ki az őszinte, ártatlan kérdés: miért? Nem tetszett volna az eredeti? Azt nem hinném, mert akkor nem akart volna belőle még egyet. Lehet, hogy nem tetszett a címe? Vagy a név, ami fölé volt írva? Vagy már túl régi volt, kopott és elhasznált, és újra kellett lakkozni, mint a parkettát? Lehet, hogy jótékonysági cselekedet, amolyan masterpieces revisited, hogy ismét divatba meg köztudatba hozza a jó öreg bútorzenét? Ebbe az irányba mutat, hogy a szerző interneten fellehető munkásságának csekélysége ellnére azonnal találtam tőle egy Yann Tiersen-számot is. 
Arra is gondoltam, hogy unja a saját zenéjét írni, és sokkal jobban szereti a mások zenéjét írni. Végül is..? Milyen jó lehet megírni egy Fauré-kórusművet vagy egy Brandenburgi versenyt! 

Vannak azok a gyemekek kifestőkönyveire hajazó, kreatívboltokban kapható készletek, beszámozott festéktubusokkal és vászonnal, a vásznon ismert festmények lebutított kontúrjaival és a megfelelő helyeken a megfelelő színkódokkal, hogy a hozzánemértő vagy a tehetségtelen amatőr is részesülhessen az alkotás szakrális tevékenységéből, és megfesthesse Monet felkelő napját a nagyszobában, vízfestékkel. Lehetne ugyanilyet csinálni zenével: írja meg Mozart c-moll miséjét otthon! És adnának hozzá merített kottapapírt meg tintát és lúdtollat, és egy szöveges segédletet a technikai instrukciókkal (harmóniavezetés, miegymás -- meghagyva a szabadságot, hogy ha itt-ott egy-egy hang nem tetszik, könnyedén kijavíthassuk), hogy a végén a lelkes műkedvelőnek legyen egy saját kézirata otthon, amit mutogathat vagy kirakhat a falra. 

Vagy, mint az illusztráció mutatja, ki is adhat, és a hátuljára ráírhatja: "mestereim voltak: ...". 

Címkék: agymenés nyuzik klasszik erik satie

a klór steril szaga


2012.05.15. 00:04 | annagramma | 5 komment

Fodultam ki a Vajdahunyad utcából, befelé az Üllői út sötétre nedvesedett aszfaltján. Pergett le a bőrdzsekimen a ritkás eső, a bokám szára fázott a rövid zokniban. A hűvös párában a szokottnál is klórszagúbbnak éreztem magam. Az uszoda miatt van, megszoktam már -- nem is tudom, kifelé vagy befelé árad-e --, és most a szokottnál is jobban esett a sterilitás. Hétfő volt, este fél hét, a szürkületnek az a pillanata, amelyben megszűnnek a színek, és leereszkedik a gomolygó, monokróm hallucináció.
Átnéztem a túloldalra, a Madrigál presszó (kocsma?) ajtára, ahonnan épp kitántorgott egy alak. Ment tovább, éppoly mindegy volt neki, merre. Elképzeltem, hogy az előbb még rumot ivott a bársonyos vörös széken, az ízléstelen márvány asztallapról -- tudom, hogy néz ki belülről a hely, azt is tudom, milyen a rum. Ócska.
Mentem tovább, el a Mentsvár nevű pincekocsma mellett. Most is áradt ki a cigarettafüst szokásos, szesszel kevert zamata, pedig hetek óta nem gyújthattak rá odabent. Biztosan a pára teszi, gondoltam, diffundál a lambériából és a koszos posztóból az évek során beivódott eszencia.
Arrébb egy kapualjban tróger hajléktalan dekkolt. Mellette egy kartonpapír szöveggel, szépen kirakva, mint konferenciákon a névtábla: ÉHEZEK, és még néhány további sor, kisebb betűkkel írva. Elképzeltem, ahogy leülök mellé a hideg lépcsőre. Biztosan büdös, gondoltam. Én meg klórszagú. Akkor, ha leülök, ketten együtt kiadunk egy színtelen, szagtalan percet a világból. Elképzeltem, ahogy azt mondom neki: idefigyelj, rossz a ragozás. Azt mondom neki, figyelj ide, rajzoljál egy újat, és azt írd rá: ÉHEZEM. Aztán mesélnék még az ikes igék egyéb rendhagyó alakjairól, majd szednék a kukából én is egy kartonlapot, és a három B-s grafitceruzámmal, vastag nagybetűkkel ráírnám: ÉHEZZÉK!. És alá további, kisebb betűkkel, hogy ez csupán egy felszólító módú grammatikai tréfa.
Elmentem mellette, és azon töprengtem, honnafn szedi a filctollat.
Felszálltam a körúti villamosra, ami viszont tényleg büdös volt. Két muszlim nő állt az ajtóban, akik hátulról apácának is tűnhettek. Számtalan turista. Ráléptem valakinek a sarkára, de nem vette észre, vagy egyáltalán nem izgatta miatta magát. Hálás voltam érte, hogy nem kell megszólalnom. Szívtam a fülledt hőt, orromon és számon áradt be a mások testének párája. Szívtam be a mások testének molekuláit. Az uszodára gondoltam. A vízben sosem érzem a klór szagát, hanem csak a sterilitást.

Mindennap fejesugrással kezdem az úszást. Azután hosszan -- amíg a légvétel bírja, tíz, tizenöt méteren át -- a medence aljára tapadva úszom. Végül, ahogyan felfelé emelkedem a medence aljáról, a mozdulatlan vízfelszín fonákján az egész fenék tükörképét látom. Benne a csempék, a homályos fények, a tiszta vonalak, sarkok -- minden, csak én nem. Ez az egyetlen, maradéktalan pillanat elegendő.

Hazaértem és végképp egydül maradtam. Mindent ki-, fel-, letakarítottam, ki-, fel-, lemostam, hogy a tisztítószerek anyaga járja át az egész lakást.
Amikor már mindennek érintetlen szaga lett, leültem. Unalmamban fellapoztam a magam mellé vett jegyzetfüzetemet. Nem is jegyzetfüzet, hanem hátridőnapló. A legutoljára úgy esett, hogy egyszerre ért véget az előző év és az előző jegyzetfüzetem, és még karácsony előtt találtam ezt valami ápisznak a polcán. Puha, nyugodt zöld színű, barázdált, kellemes tapintású. Még csak február közepén tartok benne, ami a jegyzeteket illeti. Itt lassabban múlik az idő.
Csak most tűnt fel, mennyi minden van benne. Tele van holmikkal. Mindenfélékkel, amiket magamnál hordok, hogy nálam legyenek. Van benne például levél. A tavalyi év október harmadikáról, kinyomtatva, háromrét hajtva. Van benne vers, írógéppel írva, rengeteg gépelési hibával, és a címe pirossal szedve. Van benne kottafüzet sarkából tépett fecni hangjegyekkel, amiket soha nem fejtettem meg, és talán nem is fogok. Van benne matrica, amit egy vásárláshoz kaptam. Elraktam, mert a gyerekek szeretik a matricákat. Nekem ugyan nem kell, de a gyerekek szokták szeretni, úgy emlékszem. Volt benne levél, amit egy ismeretlen nőnek írtam, és sosem adtam oda. Ezt kivettem, félbetéptem, a kukába hajítottam. Számos ilyesmi.

Semmit sem értettem az egészből. Csak arra tudtam gondolni, hogy az a baj, hogy nincs elég ok élni. És hogy mentség is csak harmatgyenge akad. Aztán leültem írni valamit.

Címkék: agymenés tűnőd

bizalmi ceruzalopásom


2012.04.13. 01:35 | annagramma | 7 komment

A kontraszt kedvéért azzal akartam kezdeni, hogy régen leszoktam már arról, hogy tárgyakhoz kötődjem, hogy misztifikált, szentté avatott dolgaim legyenek, amiket titokban magammal hurcolok mindenhová, mint egy kisgyerek. Azután rájöttem, hogy ebből két dolog nem igaz csupán: az, hogy régen, meg az, hogy leszoktam.
Próbáltam használati tárgyra szépíteni, de így is kikezdhető a dolog. Ami igaz belőle, hogy tudatosan nemkeresem lehetséges kötődésem tárgyait, vagy tudatosan és lehetőleg a felismerés előtti pillanatban megszabadulok tőlük, ha mégis valamiképpen meglettek. Legfőképp, hogy ne gyártsak kéretlen hagyatékot magamnak, ha nem muszáj.
Ezért nem nézem már, milyen színű öngyújtót adnak a benzinkútnál, és nem dédelgetem a véletlenül rámmaradottakat sem, nem teszek el konyhai cetliket, kavicsokat, használt zsebkendőket, fél pár zoknikat. És nem siratom meg az összetört bögrét, amelynek egyedül maradt a párja, vagy a kifogyott vagy elveszített tollat, amellyel évek óta jegyzeteltem. Mint a napokban kiderült, az sem rendítene meg, ha a mindig magamnál hordott jegyzetfüzetet veszíteném el: ha elhagytam, hát úgy kellett lennie.
E törekvések már lakóhelyemre is kiterjedtek: amióta legutóbb elköltöztem, hajlamos vagyok erre is úgy gondolni s úgy nevezni, a lakás, amelyben élek, mintsem otthonomnak, s van ebben valami örök érvényű, megfoszthatatlan szabadság: hogy aki semmiben nincs otthon, az mindenben otthon van.
Ám ha beljebb kerülünk, úgy értem, a lakásban, amelyben élek, mégis elkerülhetetlenül otthonságom tárgyaival találkozunk. Könyveim egy része úgy vált enyémmé, hogy kamaszként szisztematikusan végigolvasva anyám szekrénysorának tartalmát, ami tetszett, “if I like it, it’s mine” jeligére egyszerűen áthelyeztem a magaméra. Verseskötetek, Robert Merle és Remarque majd’ összes regénye, számos Graham Greene, Joseph Heller, miegymás származik e jóhiszemű elbirtoklásokból. Másokat kaptam, s legtöbbjüket magam szereztem -- de tán mindről meg tudnám mondani, mikor, honnan s miért.
Aztán ott vannak a lemezek: a bakelitek és a cédék. Ezek többsége is személyes dolog, származik valahonnan. Valamelyik nap azt álmodtam, hogy tűz ütött ki a lakásban, és én gondolkodás nélkül azonnal a lemezeket és a könyveket próbáltam menekíteni. Hülye egy dolog, ha elképzelem, hogy ott állok a Haydn összes zongoraszonátájával meg a Popper Péter életművével, és közben nincs egy tiszta fehérneműm, amit fölvegyek.
Aztán ott vannak a zeneszerző akcióhősök, akik vigyáznak a lakásra (amelyben élek), mikor nem vagyok ott. Néha a zongora tetején laknak, és máskor meg a hifin, vagy a komód tetején, közel a lemezekhez. Néha buliznak, és karácsonykor, meg amikor hosszabb időre elmegyek itthonról, kirakom őket az ablakba, hogy szemlélhessék a jövésmenést, és a jövőmenők is felpillanthassanak rájuk. Régóta nem jártam úgy koncerten, hogy valamelyikük ne jött volna velem -- úgy értem, elviszem, és titokban hozzáérintem, felrakom, ráültetem dolgokra, megmutatok neki ezt-azt, hogy aztán az ennek-annak az aurájával és legmélyebb érvényével gazdagabban, ugyancsak titokban csusszanjon vissza helyére a zsebemben.
És még, úgy hiszem, volna mit sorolni: ördöglakatok, kották, meg apám felhúzós metronómja, meg valakinek az átlyukasztott személyi igazolványa, ÁM mindettől a historikusan rámmaradt sokaságtól eltekintve, úgy gondoltam, nincs már, ne legyen több ilyen. Hogy már van belőlük elég, hogy ki tudja, mennyi egy élet, de arra már szerintem van belőlük elég. Hogy nem kell már több Achilles-sarok, amit majd feltör, és megkeményít majd felrepeszt az idő meg az élet.

És aztán ott ülök egy random estén a valamelyik kocsmában, és szívom a magam kedélyes cigarettáját -- ez még azokban az időkben volt, amikor lehetett dohányozni a kocsmákban --, és nem jut eszembe a film címe németül, úgyhogy a magyart mondom, ez a fazon meg, velem szemben, előveszi a nála lévő esetleges kiadványt, és a hátuljába felírja a filmcímet egy ceruzával. Akkor beleszív egy utolsót az ő cigarettájába, és otthagyja az egészet, hogy hozzon még egy kört a pulttól. Én meg nézem az ottmaradt holmit, hogy miféle grafikák vannak a füzetben, és ez a radír végű ceruza meg csak a kezem ügyébe kerül. Valószínűtlenül zöld színű a radír, és ugyanolyan a felirat a ceruzán, hogy 2.5, meg F, Erberhard Faber. Azonnal megszeretem a ceruzát, és elfog a vágy utána. Hogy ezzel írt oda ez a szeretnivaló fazon az előbb, és úgy hazavinném ezt pillanatot. És akkor benyúlok a táskámba, a jegyzetfüzetem után, és kiveszem a benne lévő ceruzát. Pont ez az ócska ceruza van nálam, gondolom, amit futtában vettem valamikor, olyan, aminek lepereg a borítása, ha kicsit megrágják, és hát igen, kicsit meg is rágtam a végét, de az idő szűkösségére való tekintettel nem gondolkozom sokat: óvatosan kicserélem a ceruzákat, és a jegyzetfüzetemet visszacsúsztatom a helyére.
A gyanútlan fickó visszaérkezik az asztalhoz az ő sörével és az én borommal. Leteszi őket, rágyújt ismét, és nekem eszembe jut, ahogy nemrég, közös múltunkra való tekintettel, azt mondtam neki: ne ijedj meg, de a végén még az lesz, hogy barátok leszünk. És talán észre sem veszi, hogy kicseréltem a ceruzákat, és hogy milyen hálásan és szeretettel nézek rá, amiért itt van. Amiért el mertem csenni a ceruzáját. Úgy, mittudomén, örökbe.

Címkék: agymenés szeretnemszeret tűnőd

búcsú a dohányzástól


2012.04.06. 00:44 | annagramma | 6 komment

Papírforma szerint nekem ma már itt sem kéne lennem. Ha nem csak a szám lenne nagy, akkor az előző év végén nem a belvárosba, hanem Ukrajnába költöztem volna. Amennyit mondogattam évek óta -- azóta, hogy Európa nagy országaiban elkezdték szigorítani a publikus dohányzásra vonatkozó szabályokat --, hogy ha a nyugati szél idáig hozza a steril kocsmai levegőt, én továbbállok a füsttel keletre, ha hű lennék, ha lennének elveim, már nem volnék itt. Mindig azt mondtam, hogy Ukrajnába költözöm majd, mert az illegális dohány őshazájában kizárt dolog, hogy betiltsák a dohányzást. Persze azért volt olyan nagy a szám, azért beszéltem mindenféle hülyeségeket, mint a körmét reszelgető nyuszika a viccben, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy Magyarországon betiltsák a dohányzást. Magyarországon egyszerűen kizárt dolog, hogy betiltsák a dohányzást. Itt olyan a közkultúra, hogy nem lehet. Itt mindenki dohányzik. Egy valamirevaló magyar regényt nem lehet elolvasni anélkül, hogy valaki ízesen rá ne gyújtson benne. Egy magyar filmet nem lehet megnézni anélkül, hogy valaki tisztességesen el ne szívjon benne egy cigarettát. Bartók Béla dohányzott. Kosztolányi Dezső napi két dobozt szívott. Ady Endre gyakorlatilag boron és Király márkájú cigarettán élt. Nekem meg például dohányzik a jóanyám, s dohányzik a jóapám is. És a három testvérem közül is kettő, igaz, egyikük már csak hébe-hóba. Amióta külföldre költözött. Mi ilyen dohányos család volnánk, akiknél vasárnap délelőtt kávé és füst vegyül a pörkölt illatába: ez így van most is, és sosem volt másképp. Az otthon bensőséges, összetéveszthetetlen illata.

(Jó, jó, tudom: nem arról van szó, hogy a dohányzást betiltják. De azért, na: kiherélik, és az majdnem ugyanaz. Rájár a rúd a dohányzásra.)

A jóim korában még olyan dicső idők jártak a dohányzásra, amikor, ha úri kedve úgy diktálta, még büntetlenül lehetett cigarettát szívni a pénztárosnak a bankban, az orvosnak az orvosi rendelőben, meg a tanárnak a katedrán. Századszorra is csodálattal vegyes sóvárgással hallgatom a hetvenes évekbeli történetet Durkó Zsoltról, aki zeneakadémiai óráin rendszeresen rágyújtott Gitanes márkájú cigarettájára, hogy beleszívjon egyetlenegyet, majd hagyja ujjai közt lehamvadni az egész szálat, hogy távoztával a csóró akadémisták rávethessék magukat a caporal dohány értékes dekkjeire. Apám is gyakran mesél a kórházi meg ügyeletes éveiről, azokról, amikor még az aranyeres beteg a Monti csárdását hegedülte, meg amikor a vastag, sötét keretes szemüvege alá a legalsó ujjperceivel helyezte szájába a cigarettát, miközben a recepteket írta. Ne tessék félreérteni: nem kívánom, hogy a tüdőbeteg meg a diák orra alá fújják a füstöt. Jól van az úgy, hogy ilyesmit ma már nem lehet. De mégis: van ebben, hogy a lambériás irodában meg a rádióstúdióban dohányoznak, van ebben valami végletesen érzéki, valami jelentőségteljes, valami komoly, alpári, szocreál ócskamagyar. Valami ugyanabból, ami miatt a Szomszédok epizódjait még fejezeteknek hívták.

Január első felében ki sem tettem a lábam a lakásból; valahogy így alakult. Az első szombat estét aztán, amit már a tilalom beköszöntével abszolváltunk a belvárosban, rosszalkodó kisgyermekekként a türelmi idő halvány reménysugarára aggattuk: csak akkor ér betérni valahová, ha odabent rá lehet gyújtani -- akkor viszont kötelező. Nem bíztunk, de hittünk. Így koslattuk, a fagyban egymásba karolva, a Király meg a Wesselényi meg a környező utcákat oda meg vissza, és lestük az ablaküvegen át a meleg asztaloknál üldögélők karmozdulatait. Hirtelen az emberek cigarettázás helyett ezernyi más dolgot kezdtek csinálni a kezükkel. Mindenütt mindenki az arcát vakarta, meg a körmét rágta, meg az orrát túrta, és mindenütt mindenki gyanús volt. Egy jó krimi precizitásával voltak elhelyezve a hamis nyomok, az álbizonyítékok a kocsmák ablakaiban, és mi minden egyes rezdülésre árnyékra vetődtünk, lukra futottunk, és közben szinte elpusztultunk egy cigarettát tartó kéz, egy füstöt fújó száj látványa után.
Azután találtunk. Akkor még. A fagyban fellélegezve nyitottuk ki, és a füstös levegőből mélyet szippantva zártuk be magunk mögött az ajtót. Majd az ajtókat. Whiskyt ittünk, meg  szörnyűséges, Southern Comfort nevezetű, "whisky jellegű" italt, amit cimborám egy régi, kedves filmjében ittak a szereplők. Az jutott eszembe, amikor valaki mással Calvadost ittunk egy estén át Remarque tiszteletére. Kitaláltuk, hogy a füstös kocsmai levegőt védett hungarikummá kéne nyilvánítani, vagy hogy egy ismeretlen ország nagykövetségévé kéne tenni ezt vagy azt a kocsmát, hogy ne vonatkozzanak rá az itteni szabályozások. És közben cigarettát tettünk a szánkba, és öngyújtót kattintottunk, meg gyufát sercegtettünk, és füstöt szívtunk, és füstöt fújtunk, és élveztük, hogy mindenki más is ezt csinálja körülöttünk. A kétségbeesésből tért haza a lelkünk: hogy lehet még otthonos neki bárhol is. “A füst a lélek eledele” -- hangzott el ma este a mozivásznon. Ílyen egyszerű ez.

Soha annyira nem élveztük a dohányzást, mint az ezt követő két és fél hónapban. Emlékszem, a legelső egészestés helyen már-már illetlenül nagy borravalót hagytunk, és a számlára, hálánk magyarázataként, füstölgő cigarettákat meg hamust rajzoltunk. Hamar kialakult az átmeneti állandóság: egykori második (ha éppen nem valójában első) otthonaink, ahol rég a hátsó ajtón meg az ablakon át közlekedtünk, egy csapásra megszűntek második (és főként első) otthonaink lenni, és új, eddig ismeretlen helyek fogadtak be minket, üldözötteket, egy múló kor tehetetlen hagyatékait. Nem kellett sok, hogy a pincér immáron itt hozza ki kérdés nélkül a presszókávét és a portugiesert, és csak ugyanennyi ahhoz, hogy magától vigyen a lábam a Dob vagy a Wesselényi utca egyik vagy másik kitüntetett sarkára, ha vacsoráról, esti beszélgetésről, vagy a Muzsika című folyóirat valamely ősrégi számának fellapozásáról volt szó.

Aki egyedül él, az tudja, milyen, amikor nem történik semmi. Amikor minden áll, és csak úgy mozdul meg bármi körötte, ha ő maga meglöki. Ez gyakran felbecsülhetetlen, ám nem mindig kívánatos, és hosszútávon káros mellékhatásai lehetnek. Ezért én előszeretettel töltök el estéket, olykor teljes napokat az Egyetem téren vagy a Jókai téri Kiadó kocsmában kempingelve, könyvekkel, laptoppal, tejeskávékkal, idegenekkel, mintegy társas és ingergazdag formájában az egyedüllétnek. És ki ne felejtsem: cigarettákkal.

Ha megkérdezik, mi a jó a dohányzásban, legtöbbször mégis a bárpultos jelenetet szoktam elmesélni. Hogy az ember bemegy egy helyre, és letelepszik a bárpulthoz. A bárpultnál üldögélni önmagában is felemelő: te nem vagy itt vacsoravendég, semmilyen társaság tagja, elég a csaposnak szólnod, ha bármi kell, és akár egyetlen szó nélkül végigstatisztálhatod az egész esti forgatagot, de ha kedved szottyan, bárkihez szólhatsz, s közben tudod, ha megunnád az egészet, bármikor felállhatsz, otthagyva néhány bankót a bárpulton, és hazamehetsz oda, ahol senki sincsen, csak te, vagy még te sem. Szóval bemész a Blaha Lujza téri Jelenbe, amelynek remek bárpultja van, vagy a Madách téri Castróba, amelynek még eggyel remekebb, leülsz a magas székre, rendelsz valamit, és tegyük fel: egyszerűen nem csinálsz semmit. Hanem csak nézed a szöszkét, ahogy kér még három mojitót magának meg a barátnőinek, meg nézed a fürtöst, ahogy csavarja le az ujjáról a jegygyűrűt. És akkor hirtelen, ebben a furcsa intimitásban végtelenül kiszolgáltatottnak érzed magad -- és akkor rágyújtasz egy cigarettára, s attól kezdve bárki, aki figyel téged, a szöszkét meg a fürtöst, tudja, hogy ez a jegygyűrűjével bajlódik, az az italára vár, és te pedig: dohányzol. És máris nem vagy felesleges, máris nem vagy indokolatlan, és máris részt veszel a hömpölygő egészben. Talán azért van ez, mert a cigaretta akkor is füstöl, amikor nem szívjuk.
Eddig csak egyetlen ember kérdezte meg, hogy mégis akkor otthon, otthon egyedül miért gyújtok rá. És azt hiszem, végül is azért, mert igazán szeretek.


Ma este moziban voltam, és a mozi után egyedül bandukoltam haza a Wesselényi utcán. Ötödik napja, hogy törvény szerint tilos dohányozni publikus, zárt helyeken. Elhaladtam legújabb, egyszersmind legutóbbi s alighanem ismét néhai valahanyadik otthonaim előtt. Nem siettem. Kedvtelve és zsebre dugott kézzel rakosgattam egyik lábam a másik után, és minden helyre be-bekukkantottam, és lehet, hogy egyik vagy másik előtt elidőztem egy kicsit. Kevesen ültek odabent, meleg fényben, de steril, meddő levegőben. Elképzeltem, ahogy bemegyek ide vagy oda (amit nem tettem meg), és a vécéfrissítők ismerős illata fogad. Hiányzott a gomolygó füst látványa: az érzéki, jelentőségteljes, alpári és ócskamagyar. Elhaladtam mellettük, és tudtam: már nem lakom ott. Következő (vagy utolsó) mentsvárunk az időjárás: az Egyetem téren már vannak, és nyár végéig lesznek még kint asztalok. Hogy aztuán mi lesz? Ki tudja. Mittudomén. Majd megtanuljuk, ahogy mindent.

Címkék: agymenés bp by night