Sajnos pontosan tudom, mikor aludtam utoljára egy dunakeszi ház nappalijában a kihúzható ülőgarnitúrán, viszont akkor nem gondoltam, hogy másfél év múlva ismét felvirrad, illetve leáldoz ennek napja. Elég nagy a földszint, és nagyon üres, amikor nincs benne rajtam kívül senki, és ha odakint még esik és fúj is, akkor igazán távoli, ijesztő és misztikus is, így, ahogy itt vagyok benne.

Ahogy itt feküdtem tegnap este, becsuktam a szemem és azt képzeltem, hogy az Erzsébet utcai házban alszom azon az óriási ágyon, magam köré képzeltem a zöld falakat és mindent, ami közöttük volt, Jack Bauert a paplanra lábtájékon, és már ott is voltam, és az idegen és félelmetes zajok már a dolgok ismerős lélekvándorlása voltak, épp csak a vasgolyódobáló óriások hiányoztak a padlásról. És hirtelen az lett igazán félelmetes, hogy csak el kell képzelnem, és máris tényleg ott vagyok. Hogy az a hely még mindig létezik, csak beszorult az elmémbe.

Még emlékszem az első szobámra a káposztásmegyeri lakásban, aztán a másodikra, miután a bátyám elköltözött. Aztán Dunakeszi, meg az exem lakása, haha, és most meg Újpest, és tulajdonképpen már ez is épp elég, ha nem sok is, de ennél már csak több lesz belőlük: azokból a helyekből, amelyek fontosak voltak, és egyszercsak megszűnnek létezni, de nem törlődnek az elméből és az emlékekből, és egyfajta hiányérzettel vegyes patetikus misztérium veszi őket körül. Helyek, amelyeket már csak én ismerek, ahol már csak én járok, és csak én tudom, mit csinálok ott. Azt meg még én sem, hogy miért. Szellemként kísértek a múltamban. Néha jó lenne ilyenkor más szellemekkel találkozni, de azt hiszem, mindenki a saját múltjában kísért, és nem ér máséba átsurranni. Ez egész érdekes filmtéma lehetne..

Néha azt gondolom (most, hogy van már mögöttem néhány olyan év, ami nem a homokozásról és a kakasnyalókákról szólt), hogy elég nagy kiszúrás ez az egész emlékezetdolog. Mintha nem állna másból az élet, mint hogy egyre több emléket halmozunk fel. És olyan helyek maradnak hátra, amiket nem zabáltak fel a langolierek, és bár kellemes, örömteli meg boldog érzésekkel gondolok vissza rájuk, mégis csak mindből árad ez a csöpp kesernyés, irigy és sóvár íz, hogy elmúltak.

És az ember szinte fél megint otthonosan berendezkedni és megszeretni a meleg és barátságos helyet.

Legyen az valahol vagy éppen valakiben.

Amíg az első macskám meg nem halt, sose gondoltam bele, hogy lesz majd, amikor nem lesz ő. Öreg csont volt a jó öreg Mimi, de szívós, izmos, erős kis cica, és 16 év után nagyon sokkolt az a reggeli telefon. Most, két évvel később már 2,5 macska van mögöttem, mert bár Dr. Á. A. Pannának még maradt néhány élete, jobbára csak heti egyszer van láthatás. És egyre csak többen és jobban hiányoznak, és fognak hiányozni. Hát mire jó ez? 

Talán mégis fel kéne bérelnem néhány langoliert, és egyszerűen felzabáltatni velük mindent.

Az jut eszembe, amit egyszer Hamvas Bélától olvastam: 

"Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom. Megtanultam egy sereg tudományt, mesterséget és művészetet, értek hozzájuk, de nem csinálom, s így érdektelenül tudom azokat élvezni. Csak még az írásról kell majd leszoknom, s akkor abban is féltékenység nélkül tudok gyönyörködni."

Mindez persze énszerintem is valahol ostobaság (nem a H. B., hanem a többi), és csak azt bizonyítja, hogy még mindig elég sokmindent rosszul csinálok (vagy hogy a többi dolog van rosszul megcsinálva, vagy hogy én és a többi dolgok kisebb vagy nagyobb része egymás számára nem vagyunk maradéktalanul megfelelők, ...). De úgy döntöttem, hogy túljutok azon, hogy ezt újra és újra megállapítom -- ezért holnap belépek a Jobbikba, és kerítek magamnak néhány állandó értéket.