Este van, este van,
Édesapa fáradt -
Aranyhajú lányom,
Te bonts nekem ágyat.

Szelíden te simítsd
Puhára a vánkost,
Ágyam szélire is
Te ülj ide már most.

Homlokomon a bú
Nagyon elborongott,
Kicsi száddal róla
Leheld el a gondot.

Virágfejecskédet
Hajtsd szívem fölébe,
Nevess éjszakára
Csillagot beléje.

Mesélj is majd egyet
Szegény apukádnak,
Úgy, mintha mesélnél
A hajas babádnak:

“Volt egy szegény ember
Nagy meseországba,
Nem volt mása, csak egy
Aranyhajú lánya…”

Anyám egyik frivol családi története, tudod, amit ezerszer hallasz és mindenki megmosolyog, hogy kisiskolás koromban egy anyák napján ezt a verset választottam vesmondásra. Valahogy még engedték is. Én voltam édesapa egyetlen aranyhajú lánya, gyakran hívott így. Vagy egyszerűen, hogy szöszikém. És én így altattam el őt a múlt héten.

(Leszámítva, hogy a versben nem volt fél tucat csipogó műszerre kapcsolva, és nem álltak ki belőle csövek. Nem jött volna ki a rím. De ezt leszámítva.)

Anyám már megint telefonált. Délutáni órában. Fényes nappal. Hát nem meghalt másnapra az apám? Kiveszem már a kezéből azt a kurva telefont.

- Neked még hiányzik a C?
- Nehéz megmondani. Utoljára pár hete gondoltam a bekrepált töltőmmel kapcsolatban, hogy nem baj, majd hétvégén hazaviszem és segít megcsinálni.
- Ja. “Nagy utazás, azt mondtad hogy ez az élet, s nem halunk meg” – nekem ez jár négy éve a fejemben. Láttad? Én utálom ezt a Koltait. De senki, bazmeg, nem mondta nekünk, hogy meghalunk.

- Apa, kivihetjük az utcára a tolókocsidat játszani?
- Nem. Itt bent vagy a garázsban játszhattok vele.
- De miért? Légyszi!
- Nem, mert elrontjátok és szerezhetek újat.
- De már majdnem 40 évesek vagyunk, nem fogjuk elrontani! Légyszi!
- Még csak 37 éves vagy. Majd ha 40 leszel.

Szóval van egy ismerősöm, aki tavaly napi fél-egy liter vodkán élt egészen addig, amíg kórházba nem került, vele beszéltük, hogy ma már 6-7 üveg sör ugyanazt a fiziológiai állapotot elő tudja állítani: vodka sem kell, csak egy kevés kitartás. Mondtam, hogy az olyan lehet, mint a mortal kombatban, amikor már piros a csíkod, és bármelyik rúgás, ami korábban szinte hatástalan lett volna, most megöl.
És szinte a semmiből (magyarul a fentiekből) jutott eszembe, amikor egyből a diplomám után felvettek a Lufthansa Systemshez, és az addigakhoz képest csillagászati összeget kezdtem el keresni, ami annyira felzaklatott, hogy amennyiben nem a hóvégi cigiről volt szó, mindent elköltöttem valami nélkülözhető luxusdologra, például anyámnak vettem egy 34 ezer forintos digitális fényképezőgépet, erre kimondottan emlékszem, hogy a nyomorult orchideáit fényképezgethesse (2007-et írunk, asszem), meg hozzá digitális képkeretet, vagy minek hívták azt, hogy mutogathassa is őket, na és a kisebbik öcsémnek meg – aki megrögzött játékos volt, balszerencsésebb napjait több PC-házunk megsínylette – egy pulóvert külföldről, hogy “video games ruined my life – good thing I have two extra lives”, és akkor volt ezen három, pixelekből kirakott szivecske, az egyik üres, kettő meg teli.

És mondja nekem ez a figura, hogy most már egynéhány sör is oda taszítja, ahová korábban fél liter vodka kellett, én meg elgondolkoztam, hogy ha a kis buzinak volt még két élete, akkor hol a faszban is van?! Legalább köszönhetne. Meg hová lett a pulóver?

seggem a szádba pattanhat,
annak a fele 33,

ennyi lennél ma, és én ezt a mondókácskát szavalgatnám egész nap. Nem voltál valami jófej velünk, szóval anyát és apát hívd fel inkább te, mert én nem akarom és nem is fogom, de elsősorban mégiscsak ma lennél

33,

úgyhogy nyald a seggem télen-nyáron!

Ma négy éve, hogy meghalt az öcsém. Délután felhívott a barátja, nevezzük Gábornak. Végülis így hívják. Szóval felhívott a Gabi: hogy vagyok, és szerintem felhívhatja-e az anyánkat. Mondtam, hogy mi ilyenkor (mikor lett ebből “ilyenkor”?) nem szoktunk beszélni, és biztosan örülne, ha felhívná.

Gondolom, azért nem szoktunk beszélni, mert nincs miről. De tényleg, mit mondhatnánk egymásnak? Hogy milyen kár? Úgyhogy én nem hívom őket, ők meg, de ezt már mondtam, úgyis csak akkor telefonálnak, ha meghalt valaki. Mármint akiről eddig nem tudtuk.

Aztán a Gabi valami szélviharba keveredett az utcán, nem hallottuk egymást, majd visszahív. Eszembe jutott egy zongoradarab, pontosabban egy oboára írt versenymű egy tétele, amit mintha mégis zongoradarabként tartana számon a világ, legalábbis egy része. Rendes esetben talán átküldtem volna apámnak, talán, de ő az agydaganatával épp nemigen tudja kezelni a számítógépet meg a telefont. És kedve sincs hozzá. Végighallgattam vagy két tucat felvételt a darabból, tudomisén, miért, hisz majdnem mind pokoli volt. Közben a Gabin is járt az eszem, meg hogy mostmár szinte csak rajtunk múlik a szüleink állapota. A gyerekeiken, úgy értem.

Anyám időnként szereti a giccset, de ezt nem róhatom föl neki, nem épp – ahogy a napokban olvastam valahol – a “hoch-értelmiségi” vonalról indult. Igaz, apám sem. Részben ezért is gyűlölik egymást negyven éve.

Végülis miért ne hívhatnám fel őket? Mégiscsak pislákol, dolgozik bennem az igény valami mélyebb értésre egymásból. Ha a Gabi nem keres, mégsem jutott volna eszembe. Na de mit mondhatnék? Tényleg semmit, úgyhogy kiválasztottam a Gould-felvételt, megkértem anyámat, hogy üljön a fekvő apámhoz közel, és a kihangosított telefonjukba bejátszottam a zenét. Hogy ezt küldöm nekik ma, meg a C-nek. Vége lett, és én elköszöntem, de anyám még hozzátette: nálunk is ég a mécses, kint is, meg itt az asztalon, és örülök, hogy azért mégis visszaültél a zongorához. Apám, ha tudna, biztos felröhögött volna.

De azért átmentem ide. 

Szóval az egyik este, nem emlékszem pontosan, de tegnapelőtt volt, véginézegettem egy halom 2009-es videót a családom akkori költözéséről és az azévi karácsonyról. Azért léteznek, mert apám technomániája abban az évben vetette meg vele a már polgárok számára is megengedhető árú sony handycamet. A fiatalok kedvéért írom: az olyan volt, mint ami ma a telefonodban van, csak jó két-három férfiökölnyi, és nem lehetett róla telefonálni. 

Szóval végignéztem ezt az összes videót (a 20 perces, a macska ebédjéről szóló dokumentarista mesterműveimet mellőzve), és ahelyett, hogy a mély tragikum órája úrhodott volna el, rendkívül otthonosan éreztem magam bennük. Nem tudom, hogyan van ez a dolog a halottakkal, meg hogy egyetlen év és tíz év között mi a különbség. Szenvedek az öcsém nemlétének tudatától, a képtől, ahogy ott fekszik felpüffedt vörös fejjel és halott, és a vélhetően soha nem múló büntudattól, hogy sokkal jobb testvére is lehettem volna, de a videókkal, amiken hétköznapi ostobaságokról csacsogunk, és ő beszél és él és mozog és van, ez teljesen összeegyeztethetetlen. Ahogy a tudattal is, hogy ha nem létezik, akkor nincs életben. Előbbivel meg lehet barátkozni, utóbbi elképzelhetetlen. 

A tavalyi Haneke-film bemutatója előtt vált világossá, hogy létezik egy lelki társam a világban, aki a másnapi, szintén délutáni (véletlenül sem esti) vetítésre, csak úgy, mint én, az első jegyet vásárolta meg a leghátsó sor bal szélére. Azóta vártam, hogy ismét felbukkanjon, és ez most, a japán filmnapok alkalmával meg is történt. Nagy izgalmakkal érkeztem a vetítésre, hogy végre megismerhetem őt, a lelki társamat, még akkor is, ha elvásárolta előlem a helyemet, mert egy olyan szép, komoly férfinak, aki a lelki társam, még ezt is elnézem.

Hát aztán a lelki társam egy hetven év körüli szemüveges nő.

Nagyon ciki volt, mert én abbéli hitemben, hogy úgyis csak négyen leszünk, elmentem a világoskék vászoncipőmben (azt írták, esni fog, a többit nem szívesen áztattam volna el, ráadásul az egyetlen feketének meg lejött a sarka, illetve lett volna még a fekete tornacipő...), erre fél órával a temetés előtt elkezdtek szivárogni az emberek, egytől egyig öreg nők, később egyetlen öreg férfi: vagy a nyugdíjasház, vagy az özvegyklub. Egy-kettő oda is jött részvétnyilvánítani, akik ismerték anyámat régről, én meg csak arra gondoltam, hogy a kocsiajtóval teljesen és menthetetlenül összedzsuváztam a bal cipőmet, ami nem elég, hogy világoskék és viseltes, de most már úgy néz ki, mintha egyenesen a homokozóból érkeztem volna, ezek meg blézerben, harisnyában és bőrtopánkában, és persze be kell mutatkozni a koszos cipőben, mert én vagyok a gyászoló család egynegyede. Mondja a nő, hogy hát ő még anyámat kisgyerekkorában a Puskin utcában, meg hogy rég nem beszélt már a Marikával, de a héten látta a tévében! Mekkora sztár lehetett Ajkán Marika, a csípőprotézises gyógyszerész, gondoltam a ravatalozóba lépve, ha még a tévébe is bemondják, aztán rájöttem, hogy anyám biztos gyászhirdetést adott fel az ottani képújságban vagy ilyesmi, rögtön világos lett, hogy ezeknek az öregembereknek a napi rutinja egymás gyászhirdetéseit olvasgatni a regionális kábeltévén. Szóval voltak vagy egy tucatnyian, a többségük tisztes távolból figyelte az eseményeket, anyám mondja, hogy nem ismeri őket, biztos a gyógyszertárból jöttek, amire öcsém kisvártatva megjegyzi, hogy minden öregember a gyógyszertárból jön, nem?, amire nekem röhögnöm kellett, de gyorsan visszaidéztem a koszos világoskék vászoncipőmet, mert ránézni már nem mertem.

Hát aztán ezek az emberek nem röselltek virágot is hozni, még koszorúk is érkeztek, de ami a legaljasabb, hogy többen elsírták magukat, köztük persze anyám, amire apám, amire az öcsém, hát én meg nem bírok zokogó emberek között nem zokogni, pláne, hogy amikor nem a vászoncipőmre meg a kábeltévére gondoltam, akkor arra, hogy ez most nem is a Marika temetése, hanem az öcsémé, hogy az milyen lett volna, ha van, meg az apámé meg az anyámé, meg úgy minden rohadt meghaló emberé a világon, meg hogy biztos az öcsém is erre gondol, és közben olyan drámaian zúdultak a leeresztett koporsóra a földhalmok, hogy marhára hálás lettem, amiért az öcsémnek mégsem volt temetése, mert szerintem nem bírtam volna ki, a gondolattól is olyan rosszul lettem, hogy majdnem hánytam.

Valami valószínűtlenül hosszú ideig temették a sírt, biztos, mert kettős sír, meg akartam volna nézni, ilyenkor a nagyapáménak a tetejére rakják-e, vagy mellé, de nem volt képem bekukkantani, pláne hogy nekünk kellett felsorakozni a sírásókkal szemben, jóformán a színpadra, mert mi vagyunk a gyászoló család, így amíg a többiek az árnyékban koktéloztak, én majdnem megfőttem a tűző napon (eső, mi?) abban a kis könnyű, bordó pulóverben, amit mégis csak magamra vettem, mert ne legyen már kint a vállam egy temetésen, és amiről az öcsém már korábban meghagyta, hogy le kell vennem, hogy minden fekete legyen, és ez alól az sem volt mentség, hogy a többiek színes ruhákban is voltak, mert, na miért?, hát mert mi vagyunk a gyászoló család. Szóval a felénél ha járhattak, nekem már csorgott a hátamon a víz, és akkor vettem észre, hogy az öcsém meg fekete hosszúujjú ingben és fekete atlétában posztol a tűző napon, de hát a dolog kellős közepén mégsem lehet elkezdeni sztriptízelni, és akkor már éreztem azt is, hogy gáz ez a bordó, bazmeg, az öcsémnek igaza volt, így hát a végtelen ideig tartó lapátolást, amikor nem a többi rokonom múlt- vagy jövőbéli halálának és temetésének gondolata töltötte ki, akkor a bordó kis pulóver, a koszos vászoncipő, a hőguta meg a hányinger. Meg hogy akkor most a nagyapám alatta vagy mellette van-e.

Aztán hirtelen befejezték a földpakolást. A főásó, mondjuk úgy, csoportvezető fickó, jóindulatú nyolcáltalános János (Kálmán, József satöbbi) korábban többször odajött anyámhoz egyeztetni, hogy akkor nem lesz sem szertartás, sem beszéd, anyám válaszul ismertette vele a Marika teljes életrajzát, de a legmeghökkentőbb az volt, hogy minden a ceremonialitás teljes mellőzésére vonatkozó kívánalmunk (a Marika kívánalmai!) ellenére legalább háromnegyed órán át recsegett a Barber Adagiója a ravatalozóbeli hangszórókból, és indulás előtt János, utolsó kérdésként, tisztázni szerette volna, hogy az autóból ez a zene szóljon-e, vagy az ő zenéjük. Hirtelen nem értettem, hogy akkor Zámbó Jimmy vagy mi lehet még a repertoáron, és ebben már anyám is oly tanácstalan volt, hogy ráhagytuk, mire leesett, hogy az egy külön cég külön soundtrackkel. Végül is az ő hangszórójukból is recsegett valami, amit én először a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjeként azonosítottam, ami legalább felderített, de legközelebb csak akkor vettem észre, hogy szól -- akkor már ismét a Barber --, amikor az ásás befejeztével felmasíroztak tornasorba a fiúk, és az egyik biccentésére -- egy domináns akkordon! -- elhallgatott a zene, és ő, tehát: ő!, teljesen magától belefogott rövid beszédébe -- leginkább egy kisegítőiskolai szavalóversenyre gondolhatunk --, mely szerint a gyászoló család nevében köszöni a megjelenteknek, majd színpadiasan meghajlottak (taps nem tört ki), és akkor világos volt, hogy vége van.

Hát, ennyit tudok mondani a temetésről. A hazaút meg aztán maga volt a pokol, nemcsak a Marika földi munkásságát kellett magasztalni, de a teljes eseményt elemezni, és sajnos én nem voltam olyan előrelátó, mint az öcsém, aki 32dB csillapítású füldugókkal érkezett, úgyhogy mire a budapesti dugóba értünk, én már annyira kívántam egy kurvanagy pohár vodkát, hogy most ezt megiszom, mintegy a Marika lelki üdvéért, aztán alszom egy órát. Vagy iszom egy másodikat, még nem tudom.

Este hét, vagy talán fél nyolc. Csak azért vagyok odakint, hogy ne legyek idebent, ennél többre nem futotta a felszabaduló estével kapcsolatban. Elmehettem volna egy mozira, gondolom, de akkor megint odabent kellene lenni. Enyhül az idő is.

A Deák térre kóvályodom be, valami émelyítő, édes szósszal megöntött mexikói, vagy ki tudja, ételt rágok alufóliából, a Király utcából. Egy padra ülök, balra egy japán turista (vagy talán kínai?), a jobb oldali padon ketten spanyol nyelven beszélnek. Töprengek, miféle turista legyek én, de inkább nem zavar. A téren két hegedűs készülődik, kíváncsi vagyok, mire. Az étel végét becsomagolom a fóliába -- még jól jöhet valakinek -- és a kuka szélére teszem. Cigarettára gyújtok, a két fickó a hegedűkkel pedig a Pachelbel D-dúr kánonra. Akkor veszem észre a kis hangszórót és a hozzá tartozó apparátot a földön, erről oldják meg a rémunalmas basszusszólamot. Ja, hogy ez manapság így megy. Enyhén lakodalmasra veszik a figurát, és rettentően szétcsúsznak helyenként, de ez senkit nem zavar, őket sem, engem sem. Az előadás végén méltányos tapsot kapnak az összeverődő tömegtől, és csörren az apró a hegedűtokban. Egy idős hölgy odasétál a fiatalemberekhez, nem hallom a beszélgetést, de tudom, hogy mit kérdez. Oldalt a spanyolok beszédéből kihallom, hogy “Pachelbel”. A japán eltűnt, nem sietek a bagózással. Kisvártatva a két hegedűs újra rákezd a közben lecserélődő közönségnek. Pachelbel D-dúr kánon.

Egy szakadt külsejű, középkorú fickó közeledik, majd veszi át a japán helyét a padon, járása -- ha járásnak lehet mondani -- bizonytalannál több. Felém fordul.

- Van egy cigarettája?

Persze, mondom. Megkínálnám, de látom, hogy a jobb keze mocskos, véres, élettelenül lóg. Talán mozgatni sem bírja. Kihúzok egy szálat a dobozból és vigyázva átnyújtom neki. Tétova, lassú mozdulattal átveszi, enyhén undorít a gondolat, hogy hozzáérjek. Tüzet adok neki és magam is rágyújtok egy következőre.

- Csúnya a keze -- jegyzem meg.

- Igen. Azért csúnya, mert nem mostam meg -- mondja logikusan. -- Bemutatkoznék.

Felém nyújta a mocskos, véres kezét, fel sem merül, hogy ne fogjam meg.

- Novák Miklós vagyok -- talán?  mindegy is, nem emlékszem --, festőművész -- teszi hozzá nyomatékkal.

Bemutatkozom én is, miközben szánalmas, gyenge mozdulattal fogok vele kezet, részint, hogy meg ne gyötörjem, részint, hogy csak a legszükségesebb mértékben érjen hozzám. Ahogy elnézem, nincs benne egy szorításnyi erő, óvatosan kicsúsztatom a tenyeréből az enyémet. Most arra gondolok, hogy ebbe veszem vissza a cigarettát, amit aztán a számba teszek.

- Ismeri ezt a számot? -- bökök a fejemmel az éppen szétcsúszó kánon felé. Bólint. -- Valahányszor az utcán hallom, valaki biztosan odamegy a zenészekhez megkérdezni, mi volt ez a gyönyörű muzsika -- teszem hozzá. Egy ideig semmit nem felel, lehamuzza a gatyáját.

- Maga a zenét hallgatja? -- kérdezi aztán.

- Nem -- mondom --, én csak itt ülök, a zene meg csak úgy jött.

- Egyedül?

Bóintok.

- Egyedül? -- kérdezi újra.

- Most már nem.

- Errefelé lakik?

Erre is bólintok. Mondja, hogy ő is. Véget ér a darab, az előadók időközben lelkes közönségre tettek szert két részeg tinédzserlány személyében. Vontatott, hangoskodó frázisokban magasztalják őket, ráadásért könyörögnek, olyan szép ez a mi is ez, ugyan, játsszák el újra.

- Ha megmosnám a kezem, jobban tetszenék magának? -- kérdezi a szomszédom.

- Nem hiszem, hogy ezen múlik.

Eltűnődik.

- Nem? -- kérdezi.

- Nem. -- felelem, de már nem is tudom, hogy értettem ezt.

Orrából a taknya, szájából a nyála folyik.

- Ha szabad megkérnem, adna még egy cigit?

Átadok neki még néhány szálat. Meggondolom, ráhagyjam-e az öngyújtómat is. Elteszi őket, nem köszöni meg. Biztos eltörnek a kabátzsebében, gondolom.

- Nagyon szívesen megismerkedtem volna magával. -- mondja, majd, hogy nemigen felelek, kisvártatva hozzáteszi -- Ha megkérdezhetem.... nem tudna adni esetleg kétszáz forintot?

Benyúlok a kabátzsebemben erre rendszeresített apró közé.

- Valójában.. ötszázra volna szükségem, de annyit nem merek kérni.

Belenyomok a véres, koszos kezébe egy marék aprót, két-háromszáz forint lehet. Nem tűnik elégedettnek, nincs kifogása sem. A pénzt nem számolja meg, reszketeg mozdulatokkal a nadrágzsebébe gyömöszöli. Nemigen csörög.

- Azért nagyon örültem, hogy megismerkedtünk.

- Én is. -- mondom, és mintha tényleg örülnék. Még hozzáteszem: -- Vigyázzon magára.

Felemelkedik, csoszogó léptekkel eltávolodik. Nemigen köszön el. Néhány perccel később látom a másik irányba tántorogni, épp a Pachelbel kánonja előtt. Ki van kötődve a cipőfűzője, vagy talán nincs is. Hazaindulok a másik irányba.

A jó koncertek mind hasonlók egymáshoz, minden rossz koncert a maga módján az.

A rossz koncertekről könnyebb, hálásabb megnyilatkozni, ellenben talán ugyanolyan könnyű a lehetséges jóindulattal megtalálni bennük a jót. Valahogy így voltam a november 25-én, a Zenakadémia nagytermében adott orgonaesttel, amelyet Varnus Xavér jegyzett.

A kiírás szerint a koncertet Maár Gyula, az egy éve elhunyt rendező emlékére tartották. Bevallom, az este során, Varnus Xavér és a rendező kapcsolatát nem ismerve, valamint műsorfüzet nélkül nehezen raktam össze a koncepciót -- ha ugyan volt --, mely szerint különböző, egymáshoz lazán vagy lazán sem (pusztán az előadó hangszer, tehát az orgona által) kapcsolódó darabok váltották egymást, hogy itt-ott két műsorszám közé a színpadon fölbukkanó Törőcsik Mari Pilinszky-verseket, vagy Varnus Xavér úgynevezett emberi történeteket ékeljen. Különben ennél többre a műsorfüzettel sem mehettem, az elhangzottak nem követték épp híven a kiírt programot.

A végül is elhangzó (zenei) műsor Cesar Franck op. 18-a, Antalffy-Zsíross Dezső három orgonadarabja, két Bach-korálelőjáték, a D-dúr szvit air tétele, a d-moll szólószonáta chaconne-ja, valamint Ravel Bolerója volt -- az utolsó darabok természetesen átiratban.

Hogy egyből a közepén kezdjük: a koncert főmumentumának, tetőpontjának szánt d-moll chaconne-t, amelyről Varnus Xavér bevezetőjéből megtudhattuk, hogy körülbelül a klasszikus zene szívcsakrája, valamint hogy saját átiratában hallhatjuk, talán még sosem untam ennyire. (Voltaképpen talán most untam először.) Volt már szerencsém kortárs szerzők izgalmas kísérleteihez, amelyben Bach-szólódarabokat kiegészítenek kiszenekari változatra, de még egy jól sikerült átirat esetén is az az érzésem, ezzel épp az eredeti műnek a végső redukció vékony szálán függeszkedő feszültségét oltják ki. Már ebből a szempontból is kellemetlen, indokolatlannak tűnő választás a hegedű-szólódarabot egy zongora és egy orgona gigantikus apparátusra átültetni. Azon kívül mintha nem lett volna teljes az összhang a két hangszer között, és néhol vontatottnak, másutt akadozónak éreztem az előadást, mint egy kedves, öreg fotel, amelyből viszont kiállnak a rugók, alacsony a karfa, süppedős az alja, sehogy sem kényelmes.

Ezzel szemben, önkényesen, tetőpontnak az Antalffy-Zsíross Dezső darabjait tenném meg, és magát a felújított orgonát, amely dolby surround 5.1 hangzásban, a legelképesztőbb hangszíneken, mélységekben, távolságokban szólalt meg. A szerző nyilvánvaló tehetsége az orgonai “hangszerelésben” mintegy anatómiai atlaszként szolgált a hangszerhez, a pásztorfurulyától a klarinét, oboa hangján, vonószenekaron, marimbán át egészen a férfikórus imitációjáig (az “MZ/X, jelentkezz!” hangszínről nem is beszélve!) mindenféle illúzióban részünk volt. Sajnos a többi darabban, bárhogy szerettem is volna, nem sikerült megfejtenem a regiszterválasztások magasabb összefüggéseit, ezért (talán a Franck-darabot leszámítva) gyakran szedett-vedett érzületük volt. Ez, persze, az én hibám is lehet, ahogy az is, hogy valahányszor Varnus Xavért játszani hallom, valahogy mindig az az érzésem: mintha ez az ember nem tudna orgonálni. Mintha minden szétcsúszna a keze alatt, vagy a tempóra, frazeálásra, a zenei egységek formálására és viszonyára vonatkozó elképzelései hibásak, esetlegesek volnának.

Amit viszont nem tudok magamra fogni, az a Varnus Xavér műsorrészek közötti magánszámai -- az elszavalt versek sehogyan sem illeszkedtek, ha volt is, semmilyen elképzelésbe, illetve Maár Gyuláról, amennyire értettem, különben egy szó sem esett. Annál több Gáborról, a szívsebészről, aki -- a program megnevezése szerint -- “a nagy chaconne” egy előadása alatt (és helyett) operált új szívet egy kisgyerekbe, vagy hogy New Yorkban a Varnus Xavér orgonálására hogyan szállt alá a felhők közül egy fénycsóván az angyalok kara plagális zárlatot énekelni egy amúgy borús napon. Nem felejtette el figyelmünkbe ajánlani legutóbb kiadott lemezét (a koncert után megvásárolható) és elkövetkező koncertjeit zenészbarátaival, például Vásáry Tamással, "aki a zongora atyaúristene" (akkor viszont, gondoltam, Varnus Xavér pedig az orgona Bogányi Gergelye). A mikrofonba beszélő Varnus Xavér hallatán elkerülhetetlenül felrémlik Vujity Tvrtko és Friderikusz Sándor alakja, a közönség jámboran hallgat, engedelmesen megtapsol, illedelmesen nevet még akkor is, ha az egyébként unásig ismert poén rosszul sül el (tudniillik hogy a Kodály Zoltán szerint az akadémián csak kettőnek van hallása: Kistétényi Melindának és a falnak), mi több -- és itt érkezünk talán az est mélypontjához: -- kérésre beszáll az előadásba, és a Bolero átiratában közreműködve készségesen tapsikolja a negyedeket.

Ekkor én már kimenekültem a mosdóba (a szünet nélküli két és fél óra megtette a hatását -- eltöprengtem, vajon félnek-e, hogy szünet után többen nem térünk vissza), de kívülről még hallottam az ütemes tapsot, ami a legmegbocsáthatatlanabb és lealacsonyítóbb dolgok közül való, amit egy koncerten el lehet követni -- nem lehet nem a cirkuszi medve táncára vagy a focimeccsen, manapság divatos tüntetéseken skandált együgyű frázisokra gondolni. Egy teremnyi majom, gondoltam, és a vég reményében lepályáztam a földszintre, ahol azonban még jó húsz percet kellett várnom a két ráadásszám végéig. Szinte említésre sem méltó komikum, hogy a második ráadásszám, természetesen a d-moll tokkáta és fúga idejére lekapcsoltatták a villanyt a teremben, így az orgona, kivilágított gombjaival, a földszinti ajtóüvegen keresztül úgy nézett ki, mint a Star Trek űrhajó irányítópultja, s én csak azt vártam, mikor lövi ki az egészet a világűrbe.

A ruhatárnál bús képű apám megjelenése és vallomása, mely szerint ő sem megy többé Xavér-koncertre (ennek hála, úgy néz ki, nekem sem kell!), végre felderített, s a várakozás első perceiben édesanyám és édesapám közt zajló beszélgetés gyöngy összegzését adta az átélt élményeknek:

- Az a nő, aki rosszul lett, szerintem meg is halt. Sztróknak tűnt.
- Nem hiszem. — Két kabát, igen. — Igaz, hogy felhördült, de a lábán vitték ki. Saceres lesz az. Biztos a zene váltotta ki.

Ma halt meg a macskám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan. Anyám sürgönyözte: “Macskája meghalt. Holnap temetik. Tisztelet. Részvét.” Ebből nem derül ki. Talán mégiscsak tegnap.

Holnap halt meg anyám. Vagy talán holnapután, nem is tudom pontosan. A macskám sürgönyözte, nem az, hanem egy másik: “Anyja meghalt. Temetik. Tisztelet. Részvét.” Ebből nem derül ki. Talán mégiscsak ugyanaz.

Holnap halt meg a macskám. Vagy talán anyám, nem is tudom pontosan. Sürgönyözték: “Meghalt. Temetik. Részvét.” Ebből nem derül ki. Talán mégiscsak az anyám.

Holnap haltam meg. A macskám sürgönyözte anyámnak, vagy talán fordtva, nem is tudom pontosan. “Meghalt, temetik?”

A mai nappal visszamenőlegesen feltettem 9 posztot. 

Délután fél kettő, beállok a Ferenciek tere CBA pénztárai előtt a piros csík elé, várakozás alatt a pénztárcámat keresgélem. Középkorú házaspár megáll, néződik egy keveset, majd besétál mellettem, előre az egyik pénztárhoz, és elkezd sorban állni az éppen fizető illető mögött. A kezdődő felháborodás szánalmas hangján megszólítom őket: ne haragudjanak, de a sor én vagyok. Megilletődötten lépnek kettőt felém, röviden hallgatunk, majd a fickó mentegetőzni kezd, bocsánat, azt hittem, a pénztárcáját tetszik keresni. Igen, a pénztárcámat tetszem keresni, de közben folyamatosan sorban is állok (a pontosság kedvéért: sort alkottam, egyen állunk benne, a bal oldali vagyok én). Tanácstalanul imbolyog, nem érti, mit nyafogok (ekkor már én sem), de engedelmesen bevonul mögém (asszony utána), akarna valamit még mondani, de inkább a cipője orrát nézegeti. Ekkor észreveszi a cipője orra alatt a piros csíkot. 
Ó, értem már, a csík! A csík mögött kell állni!, mondja az asszonynak, mindketten felvilágosulnak, megértik, mit kell megbánniuk, és a tisztesség kedvéért még odafordul hozzám a férfi: 

- Már értem. Elnézést kérek, vidékiek vagyunk. 

Mondtam neki, hogy már én is, és elnézést kérek, én meg pesti vagyok.

Sohasem kötöttem biztosítást az Uniqua biztosítónál, de biztosra tudom, hogy legalább egy ember megtette Nyíregyházán úgy öt-hat évvel ezelőtt. Onnan tudom, hogy az én telefonszámomat rögzítették az övé helyett. Valami komoly életbiztosítás lehet, mert sms-értesítő jár hozzá a szélsőséges időjárásról. Hogy ugyan vezessen óvatosan, vigyázzon magára. Egy időben próbálkoztam telefonon lemondani, de mivel nem tudom igazolni, hogy én ő vagyok (mint ahogy nem is), nem mondhatom le. Természetesen a biztosítás tulajdonosának elérhetőségét sem adják ki. Felhívni nem tudják, hiszen nálam csörögne. Levélpapírt nem pazarolnak. 

Így történt, hogy évek óta kapom a meteorológiai intézet riasztásait sms-ben Nyíregyháza térségére. Jellemzően a korahajnali órákban. Budapesti lévén — nyugati szél, ugye —, többnyire kevés hasznát veszem. Ha egyszer majd elmaradnak az sms-ek, tudni fogom, hogy Nyíregyházán valaki meghalt. 

Szóval a UPC ügyfélszolgálati vonalán ülve véletlenül felvették a kagylót. Akkor már harmadik napja nem volt netem, mobilnetem kifulladóban. 

Szóval felvették, és csicsereg ez a kislány a vonal végén, nincs értelme rendelkezésreállásról és szerződési feltételekről logikusan érvelni, mert mindenre csak annyit mond, hogy a bejelentéstől számított. Vajon az ügyfélszolgálat rendelkezésrenemállását egy másik ügyfélszolgálaton jelenthetem be? Vonal végén csönd. 

Megunom, kiderül, hogy kivételesen nem az én netemet vágták át tévedésből, hanem “területi hiba” (vagy mi), és karbantartás, és hogy még egy nap. 

Elköszönőben fásult hangon még megpróbálkoztam:

- Esetleg nem lehetne erről a lassan mindennapos jelenségről előre vagy a bekövetkezés pillanatában értesíteni az előfizetőket? 
- De hát nem hívhatunk föl mindenkit!
- Mit szólna egy e-mailhez? 
- E-mail, hüm, hüm… DEHÁT HA ÚGYSINCS NET??

A Ferenciek tere építkezési anyagainak egy számottevő része a tegnap esti szélviharban a lakásomon landolt. Az iménti, esti terepszemlén pedig észrevettem, hogy bár egyes mélyedéseket, lyukakat, folytonossági hiányokat a földfelszínen tegnap óta betemettek és leúthengereztek, másokat, amelyek tegnap már késznek tűntek, ismét kiástak, ismét tátonganak. Úgy nézem, kevés a homok, és ha valamit be akarnak temetni, ahhoz máshonnan kell kilapátolni az arra elegendőt. Úgyhogy most lemegyek, és a porzsákom tartalmát visszaöntöm az építkezési területre. A jótékony cselekedetet javaslom minden a környéken lakónak, hogy ezzel is segítsük Budapest mihamarabbi megújulását. 

Ferenciek tere, aluljáró. Beállok a közepesen hosszú sorba a jegypénztárhoz, a tagbaszakadt alteregó (ld. később), aki lehetne szimpla bekpekker is, beáll mellém, nem a sorba. Azonnal felméri a konszolidált, pillanatnyilag kisimult és bizalomgerjesztő külső mögötti potenciált, azt a nemességet, amelyet egy hét szabadság az arcra simít. Magyarországon voltaképpen bók, ha külföldinek nézik az embert, pláne az aluljáróban, pláne ha a tapasztalt és művelt csöves tesz így, aki végül angolul szólít meg. 

Egy százforintos érmét tart a tenyerén, ujjai széttárva körötte, és mondja-mutogatja: kettőt kért, vagy csak kér még, helyette, mellé. Hamar leesik, hogy nem váltani akar, de a miheztartás végett ájemhángri, dzsászfifti szentsz. Profin a kiszolgáltatott helyzetre időzít, amikor kézben van az aprótól csörgő pénztárca. Angolul a kezébe nyomok egy ötvenest, magyarul folytatom a sorbanállásomat. Előttem egy szőrös muki kér két jegyet haccázér, s miközben a pénztáros részletesen kivallatja, hogyan képzeli két metrószakaszjeggyel Budaörsre eljutni, az alteregó újabb áldozatok után nézve arrébb mászik.

Előttem már majdnem megállapodnak, hogy végül is a pénztáros reggel kilenc órai jó kurva anyját,  amikor visszatér, settenkedik, lopakodik. Mostanra megtanult magyarul, vagy én idomultam az aluljárós kisreálhoz, besandít és puhán támad. Elnézését kérem, ha volna egy ötvenese… Már nincs!, mondom visszakézből, durván és komolyan, mindketten meglepődünk, ő megijed, bárányszemei megnyúlnak. Most adtam, öreg, nincs két perce, mondom végül. Ja, ön..?, néz rám a felismerés leghalványabb jele nélkül. Néhány másodpercig nézegetjük egymást, fontolgatom, hogy elveszem a tenyeréből a százast (most te jössz!), amikor helyette is belém hasít a felismerés: Leonard, te vagy??

Azt hittem, kiszúrtam egy idézetet Bach f-moll prelúdiumából (Wohltemperiertes Clavier 2. könyv, no. 12.) Mahler Dal a Földrőljének Búcsújában, pontosabban annak egyik témájában. Utánakerestem, hátha van nyoma a dolognak, de helyette ezt találtam a szövegkönyvben: 

Der Bach singt voller Wohllaut durch das Dunkel.

Rég szórakoztam olyan jól, mint március 14-én a Müpa nézőterén, Richard Strauss Capricciójának előadásán, melyet a Kocsis Zoltán vezényelte Nemzeti Filharmonikusok adott elő nemzetközi énekesekkel, úgynevezett félszcenírozott (ám ettől még egészen teátrális) előadásban. Mindig bajban vagyok, ha valamit ennyire élvezek: nehéz szétválasztani a művet az előadástól. Vajon mi tetszett ennyire? Ezen már csak azért is adta magát töprengenem, mert rokon a darab alapdilemmájával: hogy vajon a szöveg vagy a zene élvez elsőbbséget; a fogalmi vagy a zenei dimezió számít, vagy számít többet? Vajon az előadás valamilyen (legyen bármilyen előjelű az a valami), vagy maga a mű?

Ahelyett, hogy a parttalanságig evickélnék a tyúkok és tojások között, kihasználva helyzeti előnyömet, hogy nincs és vélhetően nem is lesz összehasonlítási alapom méricskélni, megelégedem azzal, hogy a darab bizonyosan kedvemre való volt, pedig nem feltétlenül ajz fel a gondolat: szünet nélkül két és fél órában végignézni egy régi idők arisztokrata szalonjának művészekkel dúsított délutánját, akik, jobb dolguk nem lévén művészetfilozófiai kérdésekkel múlatják az időt. Olyan otthon is van, igaz, mi például nem éneklünk közben, viszont van pörkölt nokedlivel.

Már az ötéves kisgyerek is ujjongva tapsikol, ha az apu mobiltelefonjával kamerázza magát a fürdőszobatükörben (persze ha már tudná, mi az, azt visonganá: mennyire posztmodern!), és felnőttkorára is élvezetesnek fogja találni az ilyesmit, hiába van már tele a padlás az önreflexivitás változatos lomjaival és relikviáival.
A Capriccióban arról a lehengerlően egyszerű dologról van szó, hogy a parttalan vitázó résztvevők (a zeneszerző, a költő és a színigazgató, valamint néhány üde mellékhang) végül úgy döntenek, a vita helyett győzzön az összművészeti idea, és írjanak egy operát egyetértésük zálogául, méghozzá pontosan az elhangzott vitáról.

Egy opera, amely nemcsak az operáról szól, de saját (befejezetlen!) magát írja meg -- ha az ember egy kicsit is vonzódik a matematikához, önmagában izgalmas gondolat. Ahol a rekurzió felüti a fejét, ott érdemes elmormolni egy áment, pláne, ha egy ilyen műfajban, koncepcionálisan bukkan fel. Strauss pedig nem elégedett meg kevesebbel, minthogy a teljes perspektívának minden apró részletére gondja legyen -- vagyis a teljes (tárgyi és műfaji) operairodalmat megidézve, kifordítva-befordítva, az egymással szembeállított zene és szöveg minden eszközét tökéletesen kihasználva juttassa el a művet (amely tehát önmaga létrejötte) a szintézisig -- voltaképpen addig, ami miatt a Müpa színpadát választjuk a nokedlis pöri helyett. Tette mindezt egy ingerszegény környezetben (semmi atomvillanás a díszletben, mindenki egészségben túléli az eseményeket), valós időben (ugye, milyen posztmodern?!), s a téma robosztussága (azt nem mondanám: súlya) dacára szinte lehetetlen könnyedséggel és legfőképpen humorral.

A mű, amely saját műfaját kifigurázza, szükségszerűen önmaga paródiája is (nem tudok eléggé lelkesedni a reflexióért), és kézenfekvőnek tűnik, hogy a paródiával bevallottan önmaga végstádiumába lépett. Aki ezt nem veszi észre, könnyen járhat úgy, mint a kapuzárási pánikszerűen sportolni, nőzni, flancolni kezdő középkorú fickó, bizonyítva ezzel, hogy valóban kattan az a zár. A jóöreg Strauss ezt véletlenül sem nézte be, ugyanazzal a lendülettel és őszinteséggel röhögi körbe saját magát, mint a kollégákat. Szeretnivaló karakterei felváltva nyafognak a végtelenül unalmas recitatívókon, ásítoznak öblösöket a muzsikán, dalolják bel canto az értelmetlen és klisés frázisokat; így énekli el a színigazgató saját szívszorító (képzeletbeli) nekrológját, és így mászik ki Vakond úr, a súgó a színpad közepére (ugye, milyen posztmodern!), hogy az utolsó, szellemes tréfát megűzze: hogy tudniillik a valódi tragédia (melynek immáron ő abszurd főszereplője) akkor történik, amikor a súgó elalszik, ettől a színész elhallgat -- s a közönség felriad. Valahogy így röhöghet a Széchenyi fürdőben térdig érő mellein az öregasszony-társaság.

Felmerülhet a kérdés, hogy ennek fényében mi a bánatot keres az opera, amely már a saját idejében voltaképp fosszíliaként tekintett magára, a 2013-as tavaszi idény színpadán. Adná magát a rengeteg széttartó magyarázat -- hogy a humor és a szépség mindenkor aktuális, hogy miért ne vennénk önkényesen elő egy ilyen könnyed kis gyöngyszemet az unásig játszott és csontig rágott klasszikusok mellett, de -- osztva ugyan mindezt -- a magam részéről hajlom a kedves gondolatra, hogy az öreg Strauss után ez talán a Kocsis Zoltán amolyan saját, derűs, Rossini-féle öregkori szeszélye.

Kedvenc logikai entitásunk a végtelen ciklus: voltam koncerten. 

Tudom, hogy sokan mondják, de te hülye vagy. Ezt mondta, és lábfejével behúzta maga mögött az ajtót. Leült. Én csak olyasmibe vagyok hajlandó belefogni, folytatta, amiben nem vagyok biztos. Különben oda az élvezet. Mit törődnék bármivel, amit előre ismerek?
Tudtam, hogy igaza van, és, mint oly gyakran, bosszantott az együgyű igazsága. De tudtam, csak addig bosszant, amíg be nem ismerem. Ameddig meg nem szerzem magamnak, amíg a mások kellemetlen igazságából a magam megszerzett bizonyossága nem válik.
Bassza meg!, méltatlankodtam, inkább a meg-et nyomva meg, mint a basszá-t; Ponyó talán azt gondolta, húsomba vágott, ami igaz is, és kis dicsőségeit soha el nem vitattam, főként, mert tudom: jelentőséget, ha valaki, csupán én tulajdonítok nekik. Ez is gyakran bosszant, ez a végtelen megengedés, de szeretem érte nagyon.
Szétnézett és csellengeni kezdett a lakásban. Ehhez nagyon ért: hogy folyvást úgy tegyen, mintha mindent ma látna először. Velem is mindig úgy viselkedik, mintha csak ma ismert volna meg, az egészen hétköznapi dolgokban is. Hogy iszod a kávét?, kérdezi. Úgy, mint mindig, felelem, ja, érti, szóval már megint mindig van. Kiterekem a nyakadat, mondom erre én, kitekerem a gyökeredet, mondja erre ő. Helyben volnánk. Ahogy karcsú termetét rakosgatja a térnek egyik pontjáról a következőre, miközben az unásig ismert lemezeket és kacatokat mustrálja, megirigylem. Kivételes tehetsége van, hogy a szórakozottság és unottság olyan megkapó elegyével töltse meg a csendet, hogy abba lehetetlen és barbárság beavatkozni. A léte egyetlen felhőtlen, derűs aktus, és ennél nem kívánt soha többet, s képtelen nála kevesebbre. Úgy érzem, órákig csinálhatná ezt (tudniillik a semmit), s én maradéktalan boldogsággal asszisztálnék hozzá azzal, hogy figyelem. Csak úgy, a szemem sarkából, ahogy szereti. Ehhez képest nem értem az irigykedésemet, és ez ismét fölbosszant.
-- Talán keresel valamit? -- vetem oda undokul, csak hogy hagyja már abba ezt a felhőtlenkedést.  
-- Az elveszett életkedvedet, drágám -- válaszolja. -- Drágám, drágám, kedvesem. Életkedvetlenem.
-- Ott lesz az illúzióim mellett. -- játszom ki a leosztott lapokat.
-- Kicsikém, ha szabad így mondanom: fájni jár beléd a lélek!
Kihoz a sodromból a becézgetése, és hogy tudom: épp ezért csinálja.
-- Hagyjál békén. -- adom fel hamar és méltánytalanul.
-- De sótlan vagy! Tréfálok, na. Csak egy ártatlan sóvicc volt, te gyurmafej! Sóvicc gyurma. Akarsz belőle gyúrni valamit? Egy metaforát esetleg?
Nem felelek semmit, a cigarettám után nyúlok. No jó, mondja, horpasszuk együtt az arcunkat. Leül szemben, a karfára könyököl, és magát nem zavartatva eltulajdonít egy cigarettát az enyéim közül.
-- Te, figyelj, nem tudnád azt is hozzáírni, hogy kortyol egyet a vörösborból?
Nem felelek, kortyolok egyet a vörösboromból.
Ő elvigyorodik, rózsaszínű boldogság ül ki az arcára, olyan, hogy leolvad tőle a keménység az enyémről. Kimasírozik a konyhába, és tölt magának is egyet.
-- Miért ülünk itt állandóan? -- kérdezi visszatérve.
-- Nem tudom, Ponyócska. Mert ez az, amit csinálunk.
Magányoskodunk, teszem hozzá, ki tudja, miért. Ismerem az érzést, mondja Ponyó, velem is megtörtént már. Akkor is pont úgy éreztem magam, mint most: hogy sohasem voltam még ilyen magányos. Azért.. akarod, hogy tovább keresgéljek?

Állt ott hetykén, flegmán és bánatosan, szóval, ahogy mindig. Hátrakulcsolt kézzel hajlongott előre, látványosan bámészkodott valamit a kirakatban. Ahogy elnéztem, ugyanolyan eséllyel lehetett az üveg mögött művégtag, izlésbűntény vagy tisztességben korosodott hangszer.
Épp rád vártam, szól oda a vállán át. Tudom, hazudom neki. Dehogy tudod, feleli ő, átnehezedik a másik lábára -- amennyiben a nehezedés használható arra a légies, ám komplex mozdulatra, amellyel bizonyos szögből átfészkelődik, más szögből átbillen egyik lábáról a másikra -- és háborítatlanul folytatja a sóvárgó bámészkodást. A kirakat tele volt öreg, elhasznált tárgyakkal: cigarettatárcák elfáradt gumival, kulcsra zárható faládák, kopott markolatú bicskák, matt fényű edények, ócska posztók, miegymás.

Senki nem mond ma már ilyet, hogy ószeres, mondom Ponyónak. Azt mondják rá, antikvitás, meg esetleg, hogy régiségbolt. Ószeres, mi?, neveti oda, és már lobog be az ajtón keresztül.
Odabent dohos homály, poros polcok és asztalok, s az egyik mögött egy zsíros kereskedő. Áll, mint egy fatönk, ócska, rongyosodó inge alól néhány szőrszál kacsingat, összhangban kunkorodnak a bajszában lévőkkel. Maga is korleletnek tűnik, nem szól semmit, nem kérdezi meg, van-e szükség segítségre. Az asztalok és polcok telistele régi holmikkal, régi emberek régi tárgyaival: tálak, levélnehezékek, rojtos brifkók, írógépek, ósdi ékszerek, tubákos szelencék, tárcsás telefonok. Képeslapok ismeretlen emberektől, fényképek ismeretlen emberekről. Lesújt a gondolat, hogy száz évvel később mobiltelefont, síkképernyős tévét, műanyag villát meg a kutyaszar felszedéséhez használt nejlonzacskót talál majd itt az erre járó. Kiábrándultságomban kézbe veszek egy pakli hullámos szélű fényképet, nézegetni kezdem rajta az alakokat. Ponyó teljesen felvillanyozódik, jobbról-balról hajlong a lapozgatott képek fölé. Az ott a dédapám!, kiáltja, az meg a harmadági ük-szép-ó-öreganyám egykori barátnője!, ez a harcsabajszú az udvari pék! Az a komorképű gyerek, az meg én vagyok!

De hát az egy fiú, mormogom oda. Nem baj, én voltam kisfiú koromban!, hagyja annyiban, és odébblibeg a nehéz illatú, súlyos fémtárgyakhoz. Kézbe vesz egyet, ez micsoda?, megnézegeti, visszateszi. Felvesz egy másikat, na és ez micsoda?, megvizsgálja, visszarakja. Ezt csinálja az összes holmival, azokkal is, amelyekről tudja, mire valók, és azokkal is, amelyekről nem. Ha tehetné, az összeset magával vinné, hogy úgymond jó kezekben legyenek, s ha tehetné, mindet ott hagyná, hogy sóvárgása tárgyai megmaradjanak, és sose tudja, a következő reggelen ott lesznek-e még, s ha nem, vajon milyen megfontolásból vitte el és ki. Minél haszontalanabb egy tárgy, annál inkább vágyik utána, és az ószeres kétségkívül a haszontalan tárgyak végtelen univerzuma.

Azt mondja, azért vágyik a hasznavehetetlen tárgyak után, mert biztos lehet az irántuk érzett szenvedélyében. Az ember megvásárolhat egy ruhát, amelybe beleszeret, de később már csak az lesz érdekes, hogyan hangsúlyozza a vonalait. Befogadhat egy kismacskát, amely elbájolja, de már meg fog sértődni, ha az egyszer nem dorombol neki. Ám valamit, ami teljességgel hasznavehetetlen, csak teljes odaadással lehet szeretni. Ugyanígy választja meg barátait és szeretőit is.

Téblábolok a polcok között, kinyújtom a kezem egy dobozka után. Az ószeres szaftosat szippant az orrlukain keresztül, lemondok a dobozról, visszahúzom a kezem. Ponyó ugrabugrál és matat holmiról holmira, mindent megfogdos, összetapogat, méreget a tenyeréhez. Legtöbbször semmit sem visz magával, de ha mégis, annak méretbeli statisztikája van. Rendszerint elég apró dolgot vásárol ahhoz, hogy beleférjen a zsebébe, vagy elég nagyot ahhoz, hogy a zsebébe férő apró dolgok közül minél többet belerakosgathasson. Az apró dolgokat a zsebében hurcolássza, és minden lehetséges helyzetben és módon előszedi, rakosgatja őket. Ha a szükség úgy hozza, különböző történeteket talál ki hozzájuk.

Hölgyeim és uraim!, lép a bolt közepére diszkrét, de erőteljes retorikával. Köpést mímel, ingujjával megtörölgeti a kezében lévő edény szélét. Hölgyeim és uraim! Íme e századeleji éjjeliedényke, melybe a világháború, valamint hólyaghurutja idején maga IV. Károly urinált! A kikiáltási ár négycsillió billpengő!, szavalja, közben megnézegeti magát a tisztára törölt idomokban. Az ószeres képe meg se rezzen.
Nincs is olyan szó, hogy urinál, mondom neki. Akkor piszoál!, veti oda a fél vállának is csak a hegyéről, és tobzódik tovább a kacatok között.

Hogy honnan meg mire ez az odaadás, ez a végtére is indokolatlan odaadás ismeretlen emberek haszontalan holmija iránt, az élvezetig bőszíti, ha firtatják. De hiszen ez valakinek a személyes dolga!, csattan fel leplezetlen teatralitással.  Lehet, hogy szerette, és lehet, hogy utálta, magával vitte lóversenyre és elhagyta hazafelé a kocsmából. Fogta az ujjai között, zsebre tette, ellopta egynek a zsebéből, ajándékba egy másiknak. Nekem semmi közöm hozzá, semmi dolgom vele, élvezem a társaságát, míg velem van, s kíváncsin tűnődöm, mi lesz vele azután. Ennyi az egész.
És ha semmi sem lesz vele azután? -- provokálom tovább --, ha te vagy a végállomása? Olyan nincs, vágja rá, hiszen nem az enyém. Nézd meg, neked, mid van neked? Nincsen semmid! Nekem sincsen, de nekem legalább úgy nincsen semmim, hogy minden semmim valaki másé! Ezt szokta hóbortosan veszekedni, és néha eltűnődöm, ugyanígy választja-e meg barátait és szeretőit is.

Újra kint vagyunk a napfényben, az ószeres nem csinált ma üzletet. Kávéra gondolunk mindketten, megindulunk valami abrosz után nézve. Ponyó cigarettát tol a szájába, az öngyújtóját keresgéli. Elnézem ezt a csodás, haszontalan kis lényt mellettem, ahogy lépked, babrál, kesztyűt visel, mintha nekem csinálná az egészet. Kérdeznék valamit, de túlságosan el van foglalva a gyújtogatással. Nem szereti az ilyesmit félvállról venni. Mikor már szépen füstöl, visszacsúsztatja a gyújtót a zsebébe. Hirtelen megtorpan, és hetykén, flegmán és bánatosan csettint: a fenébe, csak el kellett volna csennem valamit!

Ahhoz képest, hogy nincs még itt az ősz, ahhoz képest már lábat is törölt, kioldotta már a cipőfűzőjét, kificcent már a közepes, még nem bántó lábszaga neki, hogy sarokirányba kibújt a lyukacsos, barna bőrcipőből, és kényelembe helyezte magát kávéra, cigarettára gyújtva az Egyetem téren. Esernyője himbálódzik a széktámlán, árnyéka nyúlik egyre.
Ugye hiányoztam..!, évődi, inkább kétségtelenül, mint kérdőn, simogató derűvel, a szőke haj is azonnal egy árnyalatot barnul belé, bronzos aranyfélében játszódik mindjárt, a csapzott szikrázásból bódult szerelmesbe vált, és úgy búgja-súgja-susogja alóla: isten hozott, kedvesem, isten hozott itthon..!
El is felejtettem, milyen jó itt!, mondja ő a visszatérők játékos nyugalmával, elmosolyodik, mintha csak mulatna magában valami jelentéktelen titkon.

Nekem van egy titkom!, mondja a Ponyó, és lepöcköl az asztalról egy muslicát. A titkom az, hogy nincsen titkom, folytatja, és megdicsőülten elvigyorodik. Ponyónak valóban nincsenek titkai, nem lehetnek neki, mert ha volnának, akkor nem lennének igazak. Ugyanis mindig hazudik. Legfőképp akkor hazudik, amikor igazat mond, hogy észre ne vegyék az igazmondását. Hazudik akkor is, amikor nem mond igazat, körültekintésből, hogy észre ne vegyék az igazmondását leplező hazugságait. Ezen pompásan szokott szórakozni, és néha kedélyesen megjegyzi, hogy vele élmény a társalgás, mert ő mindig igaz hazugságokat mond, és azokból annyit, amennyit csak a partner kíván, és olyan körmönfontat, amilyet csak a partner megérdemel.

Az Egyetem téri templom előtt elkezd kezdődni az esküvő, és elkezd esődni az eső. Ponyó elhessint egy újabb, a kávéjára pályázó muslicát, és elfintorodik. Kopasz a vőlegény, mondja. Töke is lehetne a menyasszonynak, derül fel, de a menyasszonynak zsebkendője van, a vőlegény pedig kopasz. Nem szereti a kopasz férfiakat. Nem azért nem szereti őket, mert kopaszak, hanem mert nincsen haj a fejükön. Meg mert úgy csillog a fejük búbja, mint a menyasszony könnyes szeme, amit a zsebkendővel törölget. Még alig kezdett elkezdődni az esküvő, még nem érkeztek meg a sétapálcás öregurak, még nem kukkantottak a puffos ujjú pörgő-forgó kislányok szoknyája alá a tízéves fiúk, de a menyasszony már a könnyes szemeit, úgymond fátyolos tekintetét törölgeti a textilzsebkendőbe, amely feltehetően valamely kordzakós eleganciához tartozik. A kopasz vőlegénynek nemcsak haja, de szakálla sincs, meztelen, pucér az egész feje, de nem az a golyóbisforma, ahogy lenni szokott, inkább tojásdad, vagy méginkább elliptikus, hosszában mindkét irányban egyformán keskenyedő.
Ponyó keresztbe teszi a lábait, előredől, mint aki a figyelem száz százalékára igényt tartó közlésre készül, és odasomolyogja: van egy titkom! Férjhez fogok menni! De nem úgy ám, mint ezek itt -- én úgy fogok férjhez menni, hogy értelme is legyen. Rövid szünet után, magyarázólag hozzáteszi: anyám miatt fogok férjhez menni.

További hatásszünet következik, amelyben jelentőségteljeset kortyol a tejeskávéból, és rágyújt egy cigarettára a kifejtéshez. Anyámnak, kezd bele, van egy üveg pezsgője, Dom Perignon. Évekkel ezelőtt ajándékba kapta, évek óta őrzi, és évek óta azt mondja róla, hogy az esküvőmön kell meginni. Vitrinben őrzi, egy dobozban, amiben kapta. Figyelj ide: az egyetlen ok, amiért én hajlandó volnék férjhez menni, hogy ezt a pezsgőt én elcsenjem. Előző nap kitolvajlom abból a puccos-francos dobozból, aztán másnap küldök neki, szóval anyámnak, az egészről egy aljas üzenetet, hogy nem rossz, nem rossz, de ittam én már jobb pezsgő, ha tudni akarja. Lehet, hogy nem értené: ér nekem ennyit a logikával heccelni, de nem baj. Lehet, hogy azt írnám: legyen meg a te akaratod, a pezsgő megivódott az esküvőm napján. Harmadnap aztán gyorsan el is válnék, hogy úgy ne maradjak.

Gonosz, mondom neki, mert úgyis tudom, hogy erre ment ki az egész. Megint elvigyorodik, felírja a bókot a jegyzetfüzetébe. Mindig nagy gonddal vezeti az ilyesmit, mintha ezen múlna az egész élete, én meg szívesen teszek a kedvére, ha erről van szó.

A templomból hömpölyögni kezd a násznép. A vőlegény (férj) öltönye egy árnyalattal feketébb. Polírozott, pucér feje jobban csillog, mint valaha, a menyasszony (feleség) könnyes szeme felszáradt. Ketten kell szerelmesnek lenni, tudod?, így Ponyó, mondja inkább, mint kérdezi. Én ketten szeretek, hogy ketten sirdogálunk a félhomályban, mackónadrágban. A templom előtt összeáll a násznép a közös fotóhoz. Ponyó az órájára néz. Nem akarok hazamenni, mondja. Ha elindulok, mindig elképzelem, ahogy majd kinyitom az ajtót és belépek. Nincs most ehhez kedvem. Felpattan, karon fogja az őszt, és elindulnak a másik irányba. Hosszú árnyékok követik őket, és egy hátratett csuklón himbálódzó esernyő.

“Itt van az ősz, itt van újra” -- éppenséggel nem erre gondoltam, amikor augusztus huszonhanyadikán leesett végre az eső. Valójában pusztán az esőre gondoltam, és ki is mentem az ablakba megnézni, hogy mégsem gondolni kelljen rá, hanem részesülni benne, vagy szembesülni vele, legalább az autók reflektorcsóváiban és a sistergő hangban a kerekek alatt, a sötétté és mattá vált kövezeben, és a rajtuk megadón és már-már ráérősen lépdelő járókelőkben, meg ebben az egész borongós melankóliában, amit magával hozott. És azután arra gondoltam, hogy ha egy idegen országban elered az eső az emberre, az illetlenség-e az illető ország részéről, mert hétköznapivá teszi a nyaralást, ilyen otthon is van, mintha csak reggel ugyanúgy kenyeret vásárolni mennénk a boltba, mint otthon, nem pedig valami teljesen mást, például bagettet vagy ciabattát vagy croissant-t vagy paninit a kávézóba, hanem a kiló kenyeret vagy, még rosszabb, a kiflit, mint otthon. Majd egyből ezután arra gondoltam, az ittlakók közül, akiknek itt mégis otthon van, és ismerik a verset a külföldiekkel szemben (lám, mégsem lehet pont olyan az eső, mint otthon), hányan és hányszor gondolhatták a történelemben, és azon belül is hányan és hányszor gondolhatták a történelemben tévesen, hogy itt van az ősz, itt van újra. Egy kis esti csapadék még nem csinál egyből őszt az egészből. Főleg nem akkor, ha elhagyja az egész teatralitást, mellőzi a külsőségeket mint villám vagy mennydörgés, nem kívánja viharként bejelenteni magát, nem tart igényt külön riportra az esti híradóban (utólagosan sem), hanem csak jön, felhajtás nélkül besétál, csöpörög egy keveset, majd továbbáll. Nem sokkal több, mint a reggeli locsolókocsi, ettől még nem lesz egyből ősz, meteorológiailag sem, vagy pláne nem.  

Végül mégis úrrá lesz rajtam is ez a mélabú -- ez a téves mélabú tehát --, fene tudja, miért, talán kár volt végiggondolni az egészet. Aztán a Ponyó azt mondja, nem baj az, és inkább üljek le, és írjak a Pöszkéről. Nincs most kedvem írni a Pöszkéről, mondom neki, de van, mondja ő, meg hogy ott megy tönkre az a pompás sauvignon blanc a hűtőben, aminek több, mint a fele megmaradt, az őszre való tekintettel be kell fejezni a nyári borokat, logikázza ki az egészet (hamisan!), és már hozza is a borospoharat, plasztikus és könnyed mozdulatokkal kitölt magának, bepöccinti a cigarettát a szája kanyarába, és keresztbe teszi bokáit az asztal végén, úgy, ahogy egy férfival szemben több, mint illetlenség volna. (Nem hiszem különben, hogy létezik több, mint illetlenség, ami az illetlenségnél több, az már valami egészen más illetlenségnek álcázva, de ezt ő is nagyon jól tudja.)
Duzzoghatnék a nevetségessé vált almafröccs mögött, de nem duzzogok, még azt sem vetem a szemére, hogy könnyű neki, pedig tényleg könnyű neki, mert csak kevés dologra gondol, azokra viszont állandóan, ám igaza is van, hogy a sauvignon blanc meg tönkremegy, méltatlan sor és sors egy ilyen bornak visszadugaszolva a hűtő ajtajában, a zsírszegény tej mellett.

A Ponyó erre is csak azt mondja, hogy le van szarva, de tudni lehet, hogy csak addig van leszarva, ameddig azt ő úgy gondolja. Szerinte egyébként is mindig, minden le van szarva, vagy ha nincs, akkor majd le lesz, és ebben a teóriában még senki fel nem tudott mutatni ellenpéldát, Ponyó pedig a Gödel-tétel formális levezetésével a zsebében (ezt néha megmarkolássza, hogy önbizalmat nyerjen, vagy hogy a cetli gyűröttebb legyen az újabb használattól) büszkén szokta hordani miatta az orrát, és előszeretettel célozgat vele olyasmikre, amiket mások félre- vagy sehogysem értenek. Ez nem szokta zavarni, tulajdonképpen mindegy is, le van szarva, úgymond.
A Ponyóval többek között az történt, hogy gyerekkorában nem váltak el a szülei, és ezt képtelen volt feldolgozni. A pszichológus, akivel ezen dolgoztak, dolgozni próbáltak (ez természetesen egyet jelentett a hadművelettel, hogy Ponyó végérvényesen ellehetetlenít mindenféle eredményességet) egyszer azt kérdezte tőle, mi a kedvenc állata, és ő kedélyesen azt válaszolta, hogy a kagyló. A pszichológus észrevette, hogy be akarják ugratni a csapdába, hogy dehiszen a kagyló egy étel, ezért nem harapott rá a horogra, hanem azt kérdezte, hogy miért a kagyló a kedvenc állata. A Ponyó erre azt mondta, hogy azért, mert belül nyálkás. A pszichológus ezen a ponton kihányta a reggelijét, ekszkuzálta magát arra hivatkozva, hogy terhes, Ponyó bevitt egy pontot (ezt gondosan feljegyezte a jegyzetfüzetébe), és a pszichológus soha többé nem tudott időpontot adni neki. Ponyó dudorászva hagyta el a rendelőt, és megállapította, hogy a kezelés sikeres volt.

A Ponyó azért akarja, hogy írjak a Pöszkéről, mert egyszer olvasott róla egy gyerekkönyvben, és azóta azt hallucinálja, hogy ő a Pöszke. A Pöszke egy lány, akinek piros fürdőruhája és zöld színű gumikrokodilja van, meg egy papája, aki szemüveges. Ponyó figyelmét már gyerekkorában sem kerülte el a tény, hogy a Pöszkének, aki a strandon játszik a gumikrokodillal, csak papája van, és ez elég volt neki, hogy tudja, a Pöszke papája, aki egyébként szigorú volt, ám kedves, egyedül vitte a Pöszkét a partra. A Ponyó azóta mindenkinek meséli, a beszédhibájára hivatkozva, hogy őt mindig Pöszkének hívták gyerekkorában, és hamisított fényképeket mutogat mindenféle embereknek a gumikrokodilról. Én úgy ismerkedtem meg vele, hogy nálam is volt egy hamisított fénykép egy gumikrokodilról, és együtt nevettünk a hamis történeteken, amelyekben leestünk róla.

Mindig kérdezem a Ponyót, hogy mit akar kezdeni az életével, de csak a vállát vonogatja. Ha néha méltat komolyabb válaszra, azt mondja: a végén meg fog halni, ez eltökélt szándéka. Ugyanezt mondja mindig, olykor hetykén a vállán átvetve, máskor mormogva cigarettával a szájában, hogy aztán mélyet szippantson, és néhány ellentételező, kedves karikát pöffentsen maga elé. Máskor komoly, tömött karikákat fúj, és lágy komorsággal jegyzi meg, hogy értelmetlen a kérdés. Néha hozzáteszi: azt kéne kérdezni, mit fogsz kezdeni vele. Amaz viszont úgyis kiderül. akár tudod előre, akár nem. Ilyenkor nem kérdezem tovább, ő pedig hosszasan elmerül abban, mi is történt -- tudniillik derült ki -- a gumikrokodilja óta. Közben rágyújt még egy szálra. Rettentően sokat dohányzik, főleg ilyenkor, ősszel.