Mindig a József Attila utcán sétálok haza. Mióta Újpesten lakom, valahányszor az utolsó metróval érkezem, mindig a József Attila utcán sétálok haza.

A József Attila utcában valamikor az idők kezdetén éghetett ki a közvilágítás, ha ugyan volt ott olyan valaha, és éjjel, főleg a holdfénymentes éjszakákon, ez az utca a legkevésbé sem barátságos vagy hívogató. Újpest egésze nem nagyon barátságos vagy hívogató sem az esti, sem a nappali fényben az egyszeri átutazó számára. Ő akkor sem tartaná annak, ha elmesélném, hogyan vonja otthonos, dús barnává a parkoló kőmosott paneltornyait a lemenő nyári nap, hogy hogyan szökken a hajnali fény a Király patika épületének egyik sarkáról a másikra a sétány egy bizonyos ösvényéről nézve, vagy hogyan susog az egy szál jegenye az esti szélben, míg a palotai szemétégető ábrándpiros karimája békésen pöfökéli a füstpamacsokat. A hallucinogén reklámfények a főút túloldalán, a szocializmus emlékezetéből omladozó uszoda, és az Árpád kórház ijesztő szellemei az ablakokban. Ezek csak nekem kedvesek. 

Ugyanígy a József Attila utca egy a jellegtelen, rossz hírű újpesti utcák közül, ami semmi fontosat nem köt össze semmi fontossal. Áll két járdából, egy keskeny, egyirányú úttestből, hagyományos útmenti fákból és lehúzott földszinti faredőnyökből. És éjjel, főleg ha nem világít a hold, mindebből semmi nem is látszik, mert a József Attila utca éjszaka nem sötét, hanem végleg fekete. Még akkor is az, amikor az ember már benne van: a semmi mögöttem, a semmi előttem, a semmi köröttem. Ha vannak férfiak, akiktől anyám bizonyosan óvna, akkor ez az utca az, amelyben meg bizonyosan nem szeretne látni éjjel masírozni, mert szatírok hada, késes kéjgyilkosok serege, részeg erőszaktevők tucatjai fenik rám a fogukat a beláthatatlan, kihalt sötétségben.

Ettől még én mindig a József Attila utcán sétálok haza. Mivel semmit sem látni, nem szoktam vesződni az aszfalt hibának fürkészésével. Megtehetném, hogy a fal mellett araszolva tapogatózom végig, de egyszerűbb és értelmesebb is az út közepén menni. Legföljebb megbotlom, legföljebb elesem.
A leselkedő veszélyekre való tekintettel megtehetném, hogy kézbe veszem a kulcsom, sarokra markolom a könyvem, és kikapcsolom a zenét is, hogy meghalljam a neszeket, de én inkább csutkára szoktam tekerni, mert nem jobb félni, hanem minek. 
És csak lépdelek végig a József Attila utcán, és csak dübörög egy zongoraverseny a vaksötét univerzumban, és én csak igazán élvezem. 

A József Attila utcát úgyis mindössze fekete macskák lakják.