Szóval az egyik este, nem emlékszem pontosan, de tegnapelőtt volt, véginézegettem egy halom 2009-es videót a családom akkori költözéséről és az azévi karácsonyról. Azért léteznek, mert apám technomániája abban az évben vetette meg vele a már polgárok számára is megengedhető árú sony handycamet. A fiatalok kedvéért írom: az olyan volt, mint ami ma a telefonodban van, csak jó két-három férfiökölnyi, és nem lehetett róla telefonálni. 

Szóval végignéztem ezt az összes videót (a 20 perces, a macska ebédjéről szóló dokumentarista mesterműveimet mellőzve), és ahelyett, hogy a mély tragikum órája úrhodott volna el, rendkívül otthonosan éreztem magam bennük. Nem tudom, hogyan van ez a dolog a halottakkal, meg hogy egyetlen év és tíz év között mi a különbség. Szenvedek az öcsém nemlétének tudatától, a képtől, ahogy ott fekszik felpüffedt vörös fejjel és halott, és a vélhetően soha nem múló büntudattól, hogy sokkal jobb testvére is lehettem volna, de a videókkal, amiken hétköznapi ostobaságokról csacsogunk, és ő beszél és él és mozog és van, ez teljesen összeegyeztethetetlen. Ahogy a tudattal is, hogy ha nem létezik, akkor nincs életben. Előbbivel meg lehet barátkozni, utóbbi elképzelhetetlen.