Szóval három napja nagyjából így nézek ki,

csak kettő óta a Dr. Á. A. Panna nélkül; nagyjából mára sikerült belőni a túléléshez szükséges neocickány- és algopyrin-dózist, ezzel elmaradnak a láz okozta tünetek, mint például kellemes hallucinációk ébrenlét és álom határán az 1982-es Tronra vagy valamelyik angol drámára, vagy az Eternal sunshine of the spotless mind-ra, persze nem kéne ilyen szarságokat néznem, de bármi máshoz dekoncentrált és indiszponált vagyok, két napja nem hagyta el hang a számat, és közben váratlan tízórákat alszom, mert veled álmodni könnyebb, mint egyedül ébren, de amúgy majdnem mindegy is, most például mosok, illetve megy a mosógép, a következő az lesz, gondolom, hogy kiteregetek, és valahogy ugyanígy szólnak a Handel-szivtek, inkább szólnak mintsem hogy hallgatnám őket, a következő az lesz, gondolom, hogy befejeződnek, közben szellemem a nihil légüres terében folpackba csomagolva csak úgy kedv nélkül, hogy is mondják, leledzik, nem tudok lelkesedni semmi iránt, sem zavartatni magam bármivel, kár, hogy ki kellett venni ezt a sok szabit, mert, gondolom, egyszer később sokkal hasznosabb dolgokra fordíthattam volna, hát ez milyen érdekes, a jövőre vonatkozó harmadik típusú, "impossible" feltételes mondat. 

Ránéztem a naptáramra, és bágyadtan állapítottam meg, hogy januárra egyetlen koncertelőjegyzésem sincs, pedig a január a legócskább hónap mind közül, mert tudod, hogy még kurvahosszú és hideg lesz a tél, pedig már száz éve tart, és olyan az egész, mint Csernobil, odafagy az élet és úgy marad az időtlenségben, és közben lehet Eric Satie-t hallgatni

vagy valami és bámulni azt, ahogy semmi, de semmi nem történik, és netán tűnődni, hogy igazából el kéne utazni vagy valami, lehetne sztrájkolni a január ellen, szabotálni ezt az aljas hónapot, például el lehetne menni fürdőruhában biciklizni, vagy lehetne szivárványt ragasztgatni az égboltra, vagy lopni a sarki zöldségestől répát vagy macskát erőszakolni, vagy eltaknyolni egy odafagyott tócsán és betörni a fejünket jól, vagy elmenni önkéntesnek a vöröskereszthez Afrikába.. vagy legalább elmenni zuhanyozni. 

És még csak december van, vagy mi, és meghívások, meg mindjárt szilveszter is van, a kéne csinálni valamit-szilveszter, mintha a szilveszter csak úgy, alanyi jogon létezne, gyakran tűnődöm, mi lenne, ha egyszer elmaradna a karácsony vagy a szilveszter, egyszerűen mindenki úgy csinálna, mint máskor, és nem történne semmi különleges, végtére is csak egy dátum, lehetne bármikor máskor is, végtére is csak arról van szó, hogy az emberek jelentős hányada egyszerre ugyanazt csinálja, s ezt tudja a másikról is. Tehát teszemazt szilveszterkor mindenki elmegy bulizni, mert ez az, amit mindenki más is csinál, és berúg, bénaságokat beszél, felszed valakit akire másnap rá sem tud nézni, vagy felhívja az exét, vagy az anyját, de mi lenne, ha most úgy csinálnék, hogy én leszek egy valaki más, mi lenne, ha idén rebellis lennék, és szabotálnám a szilvesztert, ha már egy teljes hónapot nem lehet, és, mondjuk, felkelnék -- ha ugyan -- és azt mondanám, á, felvirradt december harminckettedike, vagy valami, egy random nap, random dolgokkal és random gondolatokkal, és kurvára semmi sem történne. 

Tavaly például el kellett repülni Eindhovenbe csomó ismeretlen ember közé, mert szilveszter van, és petárdakilövő állomást kellett építeni az utca közepére a szomszéd kovácsolt vas, fahasábok tárolására szolgáló objektumából, azelőtt meg be kellett öltözni kurvának, és a friss expasival nyomorogni és kis híján kinyírni magam egy lépcső és egy borospohár váratlan találkozásával, és idén meg fogalmam sincs, mit kell majd csinálni, de úgyis tudom, hogy nem lesz hozzá kedvem, mert kiállhatatlan vagyok, és már azon is túlvagyok, hogy csöndes, kétszemélyes szilveszterre vágyjak, mint mondjuk 2003-ban, amikor valaki a seggével összetört egy kristály pezsgőspoharat, függetlenül attól, hogy volna-e kivel vagy sem, de nyilván fakadólag abból, hogy sem.

Tényleg azt kéne tenni, és mostanában egyre inkább foglalkoztat a gondolat, hogy veszek egy földszintes házat Dunakeszi valamely elhagyatott részén kurvanagy nappalival, jó nagy kerttel, bele egy jó nagy zongorával (már nem a kertbe, hanem a kurvanagy nappaliba), vasgolyókat gurigató óriásokkal a padláson, macskával és halott zeneszerzőkkel és zongoristákkal beköltözni, és az élet hátralévő részére így maradni, zongoravesenyeket üvöltetni és könyökkel zongorázni hajnal kettőkor, ha ahhoz van kedvem, és csak ismeretlenekkel beszélgetni, és csak az időjárásról meg a tej literének áráról, és néha hazamenni anyámhoz, és vele is csak az időjárásról meg a tej literének az áráról, és akkor ennyi és pont. 

Valahogy, azt veszem észre, az emberek mindig azzal vannak elfoglalva, hogy mi francot kezdjenek az életükkel. Hogy el kéne kezdeniük az életüket, aztán meg hogy folytatni kéne, és így tovább, miközben talán tökéletesen mindegy, mi a francot kezdenek az életükkel, és egészen nyugodtan megtehetnék, hogy az égvilágon semmit sem kezdenek vele, mintha nem is lenne -- mint ahogy nincs is. Úgy, mint például én. .-D És nyafoghatok ezer bekezdésen kersztül, ha nagyon akarok, de őszintén szóval lehet, hogy nincs is kellemesebb, mint levenni a válladról a léted fölötti felelősséget, hogy illendően kell viselkedni társaságban meg értékrendszert kialakítani meg családot csinálni és egészségesen étkezni és boldognak lenni, és még csak beinteni sem kell, még csak passzívan ellenállni sem kell, csak rájönni, hogy mindez olyan elhanyagolható, hogy simán a mérési hibaküszöb alatt van, ergó minek egyáltalán számolni vele. 

Valahol azért szeretném, ha egyszer valaki felfogná ezt, és nem egyből azon kezdene vitázni, faszság-e vagy sem, egyetért-e vagy sem. Nem mindegy?