Nagyon ciki volt, mert én abbéli hitemben, hogy úgyis csak négyen leszünk, elmentem a világoskék vászoncipőmben (azt írták, esni fog, a többit nem szívesen áztattam volna el, ráadásul az egyetlen feketének meg lejött a sarka, illetve lett volna még a fekete tornacipő...), erre fél órával a temetés előtt elkezdtek szivárogni az emberek, egytől egyig öreg nők, később egyetlen öreg férfi: vagy a nyugdíjasház, vagy az özvegyklub. Egy-kettő oda is jött részvétnyilvánítani, akik ismerték anyámat régről, én meg csak arra gondoltam, hogy a kocsiajtóval teljesen és menthetetlenül összedzsuváztam a bal cipőmet, ami nem elég, hogy világoskék és viseltes, de most már úgy néz ki, mintha egyenesen a homokozóból érkeztem volna, ezek meg blézerben, harisnyában és bőrtopánkában, és persze be kell mutatkozni a koszos cipőben, mert én vagyok a gyászoló család egynegyede. Mondja a nő, hogy hát ő még anyámat kisgyerekkorában a Puskin utcában, meg hogy rég nem beszélt már a Marikával, de a héten látta a tévében! Mekkora sztár lehetett Ajkán Marika, a csípőprotézises gyógyszerész, gondoltam a ravatalozóba lépve, ha még a tévébe is bemondják, aztán rájöttem, hogy anyám biztos gyászhirdetést adott fel az ottani képújságban vagy ilyesmi, rögtön világos lett, hogy ezeknek az öregembereknek a napi rutinja egymás gyászhirdetéseit olvasgatni a regionális kábeltévén. Szóval voltak vagy egy tucatnyian, a többségük tisztes távolból figyelte az eseményeket, anyám mondja, hogy nem ismeri őket, biztos a gyógyszertárból jöttek, amire öcsém kisvártatva megjegyzi, hogy minden öregember a gyógyszertárból jön, nem?, amire nekem röhögnöm kellett, de gyorsan visszaidéztem a koszos világoskék vászoncipőmet, mert ránézni már nem mertem.

Hát aztán ezek az emberek nem röselltek virágot is hozni, még koszorúk is érkeztek, de ami a legaljasabb, hogy többen elsírták magukat, köztük persze anyám, amire apám, amire az öcsém, hát én meg nem bírok zokogó emberek között nem zokogni, pláne, hogy amikor nem a vászoncipőmre meg a kábeltévére gondoltam, akkor arra, hogy ez most nem is a Marika temetése, hanem az öcsémé, hogy az milyen lett volna, ha van, meg az apámé meg az anyámé, meg úgy minden rohadt meghaló emberé a világon, meg hogy biztos az öcsém is erre gondol, és közben olyan drámaian zúdultak a leeresztett koporsóra a földhalmok, hogy marhára hálás lettem, amiért az öcsémnek mégsem volt temetése, mert szerintem nem bírtam volna ki, a gondolattól is olyan rosszul lettem, hogy majdnem hánytam.

Valami valószínűtlenül hosszú ideig temették a sírt, biztos, mert kettős sír, meg akartam volna nézni, ilyenkor a nagyapáménak a tetejére rakják-e, vagy mellé, de nem volt képem bekukkantani, pláne hogy nekünk kellett felsorakozni a sírásókkal szemben, jóformán a színpadra, mert mi vagyunk a gyászoló család, így amíg a többiek az árnyékban koktéloztak, én majdnem megfőttem a tűző napon (eső, mi?) abban a kis könnyű, bordó pulóverben, amit mégis csak magamra vettem, mert ne legyen már kint a vállam egy temetésen, és amiről az öcsém már korábban meghagyta, hogy le kell vennem, hogy minden fekete legyen, és ez alól az sem volt mentség, hogy a többiek színes ruhákban is voltak, mert, na miért?, hát mert mi vagyunk a gyászoló család. Szóval a felénél ha járhattak, nekem már csorgott a hátamon a víz, és akkor vettem észre, hogy az öcsém meg fekete hosszúujjú ingben és fekete atlétában posztol a tűző napon, de hát a dolog kellős közepén mégsem lehet elkezdeni sztriptízelni, és akkor már éreztem azt is, hogy gáz ez a bordó, bazmeg, az öcsémnek igaza volt, így hát a végtelen ideig tartó lapátolást, amikor nem a többi rokonom múlt- vagy jövőbéli halálának és temetésének gondolata töltötte ki, akkor a bordó kis pulóver, a koszos vászoncipő, a hőguta meg a hányinger. Meg hogy akkor most a nagyapám alatta vagy mellette van-e.

Aztán hirtelen befejezték a földpakolást. A főásó, mondjuk úgy, csoportvezető fickó, jóindulatú nyolcáltalános János (Kálmán, József satöbbi) korábban többször odajött anyámhoz egyeztetni, hogy akkor nem lesz sem szertartás, sem beszéd, anyám válaszul ismertette vele a Marika teljes életrajzát, de a legmeghökkentőbb az volt, hogy minden a ceremonialitás teljes mellőzésére vonatkozó kívánalmunk (a Marika kívánalmai!) ellenére legalább háromnegyed órán át recsegett a Barber Adagiója a ravatalozóbeli hangszórókból, és indulás előtt János, utolsó kérdésként, tisztázni szerette volna, hogy az autóból ez a zene szóljon-e, vagy az ő zenéjük. Hirtelen nem értettem, hogy akkor Zámbó Jimmy vagy mi lehet még a repertoáron, és ebben már anyám is oly tanácstalan volt, hogy ráhagytuk, mire leesett, hogy az egy külön cég külön soundtrackkel. Végül is az ő hangszórójukból is recsegett valami, amit én először a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjeként azonosítottam, ami legalább felderített, de legközelebb csak akkor vettem észre, hogy szól -- akkor már ismét a Barber --, amikor az ásás befejeztével felmasíroztak tornasorba a fiúk, és az egyik biccentésére -- egy domináns akkordon! -- elhallgatott a zene, és ő, tehát: ő!, teljesen magától belefogott rövid beszédébe -- leginkább egy kisegítőiskolai szavalóversenyre gondolhatunk --, mely szerint a gyászoló család nevében köszöni a megjelenteknek, majd színpadiasan meghajlottak (taps nem tört ki), és akkor világos volt, hogy vége van.

Hát, ennyit tudok mondani a temetésről. A hazaút meg aztán maga volt a pokol, nemcsak a Marika földi munkásságát kellett magasztalni, de a teljes eseményt elemezni, és sajnos én nem voltam olyan előrelátó, mint az öcsém, aki 32dB csillapítású füldugókkal érkezett, úgyhogy mire a budapesti dugóba értünk, én már annyira kívántam egy kurvanagy pohár vodkát, hogy most ezt megiszom, mintegy a Marika lelki üdvéért, aztán alszom egy órát. Vagy iszom egy másodikat, még nem tudom.