Jártam a héten a Jelen bisztróban a Blahánál. Időnként nem árt megfordulni a jelenben, s kalendáriumom tanúsága szerint legutoljára októberben jártam arra, amióta is szembetűnő változások mentek végbe a helyen. Jelesül, hogy a szembefalat, amely tele volt korabeli klassz kis jazzplakátokkal, lefestették (fehérre), s a jazzplakátok helyét átvették mindenféle nonfiguratív, modern művészi formák, hangulatfestmények: mondjuk képzeljük el a fehér vásznat s a színekkel óvatosan bánó festő ráálmodott vékonyabb vagy vastagabb fekete vonalkáit, alakzatait -- láttunk már ilyet a kikában is, ha rosszmájúak akarnánk lenni. Különben semmi baj velük, hiszen úgyis olyan, mintha ott sem lennének -- na de a jazzplakátok. 

Anyámék nappalijában lóg egy nagy, míves-domború keretes festmény. Mélyen barna tónusú, egy elmosódott erdőszéli őszi földútról szól, lombos-szomorú fákkal, amelyek, amúgy minden szándék nélkül, leuralják a teljes nappalit. A festmény annakelőtte anyám egy idős tanítójának falán lógott, ahol kislány korában szívesen nézegette-csodálgatta az amúgy igazán igéző képet, s az öregúr, minthogy az a kedves kislány úgy szerette a festményt, halálával őrá hagyta, s később így került a mi családi nappalink falára, és lóg ott rendületlen a maga búskomorságában azóta is.
Mármint a mindenkori nappali falán, költözések ide vagy oda; a kép gyakorlatilag egy az egyben megtestesítője, szinekdochéja a nappalinknak (kézen fogva mondjuk a sötétzöld bőr ülőalkalmatossággal, amely fölött a hosszabbik falon lóg).
Amikor másfél éve, húsz év után anyámék úgy döntöttek, elköltöznek abból a kétszintes káposztásmegyeri lakásból, amelyben felnőttünk, teljesen lelkibeteg lettem, jóllehet én magam már jó ideje nem laktam otthon. De mégis, legyek bárhol is, az a lakás -- egy az egyben -- testesítette meg a családot, az otthont, a bázist (őshazát, ahogy öcsémmel neveztük), bármit, ami az életben a végsőkig ismert, biztos és főleg: örök. No persze gyermeteg nyafogásom hatástalan maradt a kilencvenezer forintos fűtésszámlák zsebmetsző érveivel szemben, s így a Nádasdy utcai lakás elkezdett kiürülni, és a dolgok és személyek elkezdtek átkerülni egy idegen házba Dunakeszin. Nem mondhatnám, hogy passzív tiltakozásképp, sokkal inkább akkori életvitelemből és néhány hónapra külföldre szólító munkámból fakadólag a költözésben kevés részt vállaltam, és az első hónapok félkész állapotaiba is kevés betekintést nyertem, mígnem egyszercsak én hazatértem Frankfurtból, és az őszi kép pedig felkerült örökös helyére a falra. S én csodálkozva vettem észre, hogy fesztelenül otthon érzem magam az új helyen, üldögélve a kép alatt, amely sugározza magából az ismerős otthonérzetet, s mindazt, amit korábban 120 négyzetméter jelentett. 
Karácsonykor új evőeszközkészlet került a fa alá, lecserélendő a szintén legalább húsz éves "körmös" és kockás (valódi szocreál) kanalakat, késeket és villákat, és a család pedzegetni kezdte az ülőalkalmatosságok lecserélését is. S rajtam hasonló páni félelem lett úrrá, mint a költözés idején, de szerencsére a bútorcsere nagyobb projekt egy evőeszközkészletnél, az újonnan szerzett villák pedig hirtelen elkezdtek rozsdásodni, ezért egyelőre maradt minden a régiben. De tudom, hogy hamarosan jajj a körmös villáknak (persze benyújtottam már rájuk az igényemet, hogyan is lehetne őket kidobni), és jajj a sötétzöld bőr garnitúrának is, amin néhai Mimóza macska élezte még virgonc korában a körmeit, és minden más is elkárhozik előbb vagy utóbb, amihez tejfogaimnak és Mimóza macskának valaha köze volt. És tudom, hogy legvégül csak a kép marad -- de a kép marad. :-)

Szóval jártam a héten a Jelen bisztróban, ahol a jazzplakátok között volt egy, amit különösen kedveltem. Villanyvezetékeket ábrázoló hevenyészett rajz, a vezetékekre hangjegyféleképpen rátelepedett fekete madarakkal, amely az idők során teljesen indokolatlanul a szívemnek kedvessé és a Jelen bisztró fémjelévé vált. A többivel együtt ez a plakát is az enyészetévé lett, s én szomorkásan búcsúztattam néhány pohár vörösborral egykori helyett alatt egy asztalnál. Olykor -- a kép nem marad. 

Ugyanakkor valahogy ráérezhettem a közelgőkre, ugyanis egyik októberi látogatásom alkalmával befényképeztem a plakátot, hogy otthon lejátszhassam zongorán. Ezért most in memoriam a Jelen bisztró kedvenc néhai plakátja: