Volt egy bő hét, kettő is talán, amíg meg voltam győződve, hogy Dvorak zenéje “gyógyított meg”, így, szó szerint és kizárólagosan. Nem kell megijedni, nem a Dvorak zenéjének ismételt égbemagasztalása következik, amúgy is legfeljebb visszajátszásról lehetne szó, hiszen az előző mondat annak a posztnak a tömör és explicite megfogalmazott mondanivalója.
Hanem arról, hogy volt egy pillanat, egy hosszúra nyúlt pillanat (s maradványai megvannak ma is), amikor úgy gondoltam, egész egyszerűen az a zene, ami éppen jókor éppen jó helyen volt, volt az egyetlen és kizárólagos oka annak, hogy megmenekültem a kárhozattól. Ezt úgy kell érteni, mint amikor a filmben Kevin Spacey a hétköznapi közlés kifejezéstelen mimikájával azt mondja a pszichológusnak, hogy ő a K-PAX nevű bolygóról érkezett, és azért visel napszemüveget, mert bántja a szemét az itteni erős fény. Egyszerre csak észrevettem, hogy elmúltam deprimált, dekoncentrált és a saját létem iránt tökéletesen közönyös lenni, s helyette az addig ezekbe fektetett energiák (strapás meló ám hosszútávon űzni a depressziót) szellemi szintre csordogáltak át. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy eddig azért hagytam el minden másnap a fürdőruhámat az uszodában, mert képtelen voltam egyáltalán bármire odafigyelni, mert még kívánni is érdekelten voltam, hogy belefulladjak abba a rothadt vízbe, most meg azért hagyom el minden másnap, mert folyamatosan pörög az agyam, és nem futja a haszontalan dolgokra, mint lakáskulcs, fürdőruha, fogmosás.. odafigyelni. Szóval visszaállt a dolgok természetes rendje.
És egy kellemesen hűvös reggelen, ahogy az újpesti Király utca sétányán az F-dúr vonósnégyes első tételének zizegését hallgattam, tűnt fel az egész, s tűnt fel benne, hogy észre sem vettem: hogy semmit nem csináltam másképp, mint máskor, kivéve, hogy nem Schubertet meg különféle válogatott melankolikus opuszokat hallgattam. Pszichológiailag persze biztosan megmagyarázható azzal, hogy egyszerűen elkezdtem akarni örülni, derűvel lenni és végre egy őszintét mosolyogni, de akkor is felmerülhet a kérdés, hogy miért kezdtem el akarni? És lehet, hogy csak belelfáradtam, hogy ráuntam, beláttam, mit tudom én... VAGY: egyszerűen csak Dvorakot hallgattam. És én hiszem, hogy valaki szívrohamot kaphat egy házi kacsa látványától, és én meg elkezdhetek mégis akarni élni a Dvorak zenéjétől.
A margóra: a logika szemfüles bírója feltehetné a jogos kérdés, hogy de hát nem azért hallgattam-e én azt, amit, mert már bennem volt annak az ürességtudata, amit életre hívni vélek álatala... és, nos, erre azt válaszolnám, hogy: meglehet. De kit zavar, s végsősoron ki tudja? Nekem így tetszik jobban, s ezért így lesz!
Még a (hívjuk akkor így) depresszióm szépemlékű hajnalán és fénykorában élcelődtem azokon a fateromnál talált, gyógyszercéges lemezeken, amelyekbe a “zeneirodalom nagyjainak” békategóriás felvételeit oltották, mert a gyógyszergyártó gépsor épp alkalmasnak mutatkozott cédélemezek csomagolására is. Terveztem is egy szellemes-groteszk posztot a fellelhető legképtelenebb zenei válogatásokról, de ma ezt már túl közönségesnek érzem, s a kijelentést, hogy a zene is lehet gyógyszer, egyre inkább, a maga közhelyekre jellemző csontigazságában, közelítőnek. Úgy értem: minden fennköltséget mellőzve, és a “beavatottak titkos menedéke” attitűdöt nélkülözve; csak, mint ahogy az ember beveszi a viagrát, instant eredménnyel: tényleg lehet ez is orvosság, méghozzá akár a legjobb. Mert a zene pirulája lehet szomorú, de sohasem keserű.
***
És ha már az említett írásban feljött, hogy mire is ne kenegessük a zenét, hadd meséljek el egy történetet apámtól, a családi albumból, a neten keringő, this picture cannot be explained mottójú fényképek egy hozzáadott, írásos darabjaként.
Szóval orvostanhallgató korában édesapám gyakran ügyelt. Amikor még hallgató az ember, ez úgy néz ki, hogy két ügyeletes orvos, valamint az úgynevezett tökös nővér (esetünkben ő) viszi az ügyeletet éjjel. Apám hatéves korától hegedül, s máig a SOTE zenekarának elsőhegedűse, tudta ezt róla a két ügyeletes orvos is, és mivel a hosszú éjszakák többnyire eseménytelenül teltek, gyakran megkérték, hogy játsszon nekik, azzal is múlik az idő. És apám játszott nekik, azon az éjjelen épp a Monti Csárdását, amikor beteg érkezett.
A beteg egy középkorú fickó volt, aranyérpanaszokkal. Éjjel. Az ügyeleten. Maradjunk annyiban, hogy az ügyeletes orvosok és édesapám legjobb szaktudásukkal elátták vagy megreceptezték. De ahogyan az szedi a holmiját és elhagyni készül a gyógyszerszagú levegőt, egyszercsak apámhoz fordul:
- Doktor úr, amíg odakint voltam, hallottam, hogy a Monti Csárdását játszotta a hegedűjén. Én is hegedültem egy időben, és ezt épp tudom, és olyan szívesen eljátszanám! Megengedi?
Maradjunk annyiban, hogy apám szívesen odaadta a hegedűjét, hogy hadd játssza el a beteg a Monti Csárdását, ha ennyire szeretné. Az meg belekezdett. És egyszercsak kopogtak.
Apám nyitott ajtót, de csak résnyire. Kiszólt az illetőnek:
- Elnézését kérem, beteg van bent, várakozzék odakint, kérem.
De a látogató ennél erőszakosabb volt, lábfejét az ajtónyílásba helyezte, és a kevés ellenállást leküzdve belépett a szobába.
- Sárhegyi főorvos vagyok -- mondta --, és ellenőrzésre jöttem.
És Sárhegyi főorvos az ellenőrzésén azt látja, hogy a rendelőszobában ott ült a két ügyeletes orvos, álldogált a tökös nővér, és mind hallgatják, ahogy az aranyeres beteg a Monti Csárdását hegedüli.
Utolsó kommentek