Nem arról szól a cím, hogy Dvoraknak, vagy hogy bárki másnak volna "hamis" zenéje. A cím arról szól, hogy ha a valódiság fogalmához kellene zenét találnom, ma ez számomra Dvorak zenéje lenne (vö: a milyen zenéket vinnék a lakatlan szigetre marcangoló -- s mellesleg értelmetlen -- kérdése, vagy pedig hogy Handel billentyűs szvitjeit bizonyosan magammal vinném oda). 

Dvorak hozzám valahogy a vonósnégyesekben érkezik. Talán három éve, hogy egy akkor még létező (bár emlékeznék a nevére), ma talán a Groovesharkhoz hasonlítható portálon, ahol a klasszikus zenei kínálat döbbenetesen széles volt, rátaláltam az Asz-dúr vonósnégyes második tételére. Emlékszem, a Szimanowsky Vonósnégyes játszotta, zseniális egy felvétel volt, és zseniális zene, abból a fajtából, amelyhez gyakran vissza-visszatér az ember. Csak akkoriban még nem vettem a fáradságot, hogy kimondottan utánamenjek, ki ez a Dvorak és mit is akar tőlem. Végül, ugyanazzal a lendülettel, amellyel a portál hamarosan megszűnt, magára hagytam azt a Molto vivace tételt is. 

Két évvel később, vagyis tavaly októberben megtámadott az odvas influenza, és a jópár ágyban töltött napot azzal ütöttem el, hogy az akkor már meglévő csodálatos hifimhez minden elérhető, lehetőleg veszteségmentesen tömörített zeneállományt leszippantottam a netről. Ebből az időből való a digitális Glenn Gould-gyűjteményem nagy része, egy halom Rahmanyinov, Csajkovszkij, az összes Haydn-vonósnégyes és szimfónia, Bach hegedűpartitái és -szonátái több változatban, és sorolhatnám -- és legvégül: az összes Dvorak-vonósnégyes. Emlékszem, azokban a napokban végig is hallgattam mind a partitákat, mind a teljes 9 órányi Dvorakot valakivel, akivel már megint és ezúttal alighanem végérvényesen soha nem fogom őket újra hallgatni. És kellemes volt, de nem különösebben bármilyen -- jó alapot szolgáltatott egy teljes nap eltöltéséhez valakivel, akivel el lehet úgy napokat tölteni, hogy Dvorak-vonósnégyesek szólnak közben. 

És aztán eltelt újabb Dvorakmentes fél év, amely során a lényegesebb zenei tartalmaim redundálódtak a nagy laptopról a kis laptopra és egyéb lejátszókra és vincseszterekre, és eljött a nap, amelyen tétova keresgéltem olyan zenék után, amelyekhez nem fűz különösebb emlék, nincsenek rajta érzelmi ragadványok, és hosszútávú alaphangként szolgálhatnak egy nyugalomban eltölteni kívánt munkanaphoz. Ezek normálisan a Haydn-vonósnégyesek volnának, de kivételesen azokat nem kívánta a szervezetem, és akkor megláttam a Dvorak-mappát annak 9 órájával, ami pont egy teljes nap zenei aláfestését nyújtja. Legyen. 

És azon a napon következett be az, amiről már volt szó: tudniillik hogy képtelen voltam végighallgatni a Dvorak-vonósnégyeseket, ugyanis állandóan újra meg kellett hallgatnom az elsőt. 

Emlékszem a napra, amelyen először hallgattam -- teregetéshez! -- a Handel-szviteket. Magam előtt némileg röstellve vallom be, hogy az analógia onnan, hogy nemigen van ezen mire emlékezni. A "történelem" ismeretében hihetetlennek tűnik, hogy első hallásra teljesen közömbös hatást gyakorolatak rám. De talán annyi az egész, hogy nem lehet minden úgy, mint Yossarian esete a lelkésszel, és a valódi szeretethez szükség van arra, hogy odafigyelve megsimerjük -- s végül: ismerjük -- a másikat. És legvégül: milyen kedvesek is tudnak lenni a "hogy lehet, hogy én ezt soha nem vettem észre" jeligére elövetett döbbenetes felismerések. 

 Szóval ott és akkor, arra a napra és a következőkre az A-dúr vonósnégyes átkerült a hallgatós kategóriába, és mivel elég hosszú (a Prágai Vonósnégyes előadásában 47 perc), nagyon hosszú ideig megakadályozta, hogy a többit is magamévá tegyem. 

A margóra: a zenehallgatásnak nálam két formája van: a hallgatós, hagyományos zenehallgatás olyan, mint az ugyanilyen mosópor: amikor nincs különösebb okom másra, akkor ez történik. Csak a mosóporral ellentétben ebben semmi demoralizáló nincs a zenére nézve, épp ellenkezőleg: ez a zenehallgatás for living; ez történik reggel meg délután a buszon, a biciklin, a séta közben, az ebéd közben, úszás közben, meg úgy otthon: úgyszólván az élet közben. És aztán van az "experimentális" változat, ami kimondottan arról szól, hogy kiveszem mondjuk a Schubert kvintettjeit a zeneműtárból, izgatottan hazaviszem és meghallgatom. És ha olyan, akkor magától átkerül a hallgatós zenék közé, ha meg nem, akkor marad (egyszer vagy gyakran vagy alkalmilag stb.) meghallgatós nyúzik. Szerintem mindenki így csinálja ezt, talán csak nem ennyire tudatosan. 

Tehát az A-dúr annyira hallgatós lett, hogy szabotálta a többi vonósnégyest, meg egy jó ideig minden mást is. 

(Dvorak: A-dúr vonósnégyes, op. 2., 2. tétel)

(Dvorak: A-dúr vonósnégyes, op. 2., 4. tétel)

 Azóta eltelt néhány hét és végeredményben sikerült megismerkednem Dvorak többi vonósnégyesével (és egyéb műveivel) is, és az utolsó hárommal (F-dúr, G-dúr, Asz-dúr) össze is barátkozni (vö: hallgatós), amelyek némileg árnyalták azt, miért is éreztem úgy, hogy ehhez hasonló zenét még sohasem hallottam. 

Úgy érzem, olyan zene ez, amely a maga világos tisztaságában hordozza az élet vágyát és az élet megélésnek a vágyát. Leképezése egy teljességében megélt életnek, a maga meztelen valójában.
A nyers szépsége, ami megfogott, és amihez foghatóval korábban nem találkoztam. Ez a markáns, eleven nyerseség, ami finom, de nem puha, szép, de nem gyönyörködtet, igazán érzelemdús, de sosem érzelgős. Húzódik mögötte egyfajta kemény, igazán mély józanság, de nem a felnőttek kiábrándító józansága, hanem az emberi lété, az élet hiteles, való józansága. 

(Dvorak: F-dúr "néger" vonósnégyes, op. 96., 1. tétel)

(Dvorak: F-dúr "néger" vonósnégyes, op. 96., 2. tétel)

Annyira evilági, hogy nem is lehet zene, gondoltam. És talán Dvorak zenéje az első, amit nem azért szeretek, mert valóságon túli, hanem mert hajszálpontosan a valóság. Legalábbis a valóság igen hűen utánozza Dvorak zenéjét.