A Mátyás-templom padsorában ültem, és Handel egy orgonaversenye szólt, és én a masírozó halakat bámultam a mennyezeten. A Mátyás-templom freskóinak szegélyén egymás után masírozó halak vannak, és még sosem töprengtem el rajta, mit keresnek ott, vagy hová masíroznak azok a halak. Habár számtalan újévi koncertet végighallgattam a freskókat és a rajtuk lévő halakat bámulva, valójában fogalmam sincs, miről szólnak a Mátyás-templom freskói, és hogy miért vannak a szegélyén halak. Egyszerűen rajta vannak, és kész. És én szeretem bámulni őket, és kész.

Az újévi koncert a Mátyás-templomban meg olyan, hogy minden évben van, és kész. Mit játszanak? Valami barokkot. Nem tudom. Nem számít. Hogy játszanak? Valahogy. Ahogy tudnak. Nem tudom. Nem fontos. Az újévi koncertre csak el kell menni, csak ott kell lenni. Csak bolyongani kell előtte a várnegyed legóházacskái közt, a macskaköveken, beszívni a fagyos telet, a templom szakrális illatát, a ködös, homályos pesti panorámát. Találni valamit a földön. Tavaly például találtam egy piros színű, Eiffel-torony formájú kopott kulcstartót. A múlt héten bukkantam rá a másik kabátom zsebében, ahol magamnál hordtam, nem tudom, miért. Csak magamnál hordtam, és kész.

Idén nem találtam semmit. Talán azért nem, mert idén vittem. Úgyhogy csak ültem a koncerten, és bámultam a halakat. Tűnődtem. Az újévi koncert mindig jó alkalmat ad, hogy az ember súlytalanul és büntetlenül tűnődjön, csak úgy, bele a templom testének légtömegébe. Mert mégis él az igény valamiféle ceremoniális végiggondolására a múlt egy újabb szeletének, ami igy, kvantumokban, diszkrét mennyiségekben kerül mögénk. Arra gondoltam, milyen irgalmatlanul hosszú év volt ez a tavalyi. Hogy sosem volt még ilyen irgalmatlanul hosszú és sűrű, és sosem volt még egészen az utolsó lehelletéig és tovább. Aztán arra, hogy ez mókás gondolat egy templomban, és így módosítottam: irgalmatlan év volt ez a tavalyi. És talán bólintottam is. Rendben van ez így.
Nem is a tartalom, az amúgy is elégszer újra és újra végigbarangolt tartalom izgatott már az egészben, sokkal inkább a puszta mennyiség. Egyes dolgok túl kicsik vagy túl nagyok ahhoz, hogy a szem felfoghassa a látványt, és most úgy tűnt, ez a mértékegység nélküli mennyiség felfoghatatlan az elme, és még a lélek és a szív számára is. Egyszerűen nem bírja el, és kész. És ha ez a végtelen, akkor egy éve, pontosan ezen a napon, végtelen idővel ezelőtt ültem én ugyanitt, ugyanezen a koncerten, ugyanezeket a halakat bámulva. És majdnem vállrándítás nélkül nyugtáztam mindezt, de akkor, az orgonaverseny közben, eszembe jutott egy jelentéktelen jelenet teljesen felesleges emléke: ahogy a tavalyi évi koncert után a piros szőnyegen állok, és mondok valamit az orgonistának. És abban a pillanatban mindez olyan közelségbe került, mintha öt perccel ezelőtt, sőt: öt perc múlva történne. Vagy leginkább: azonnal, most, és az imént. És akkor megértettem, hogy kell az időt fölfűzni valamire, különben elfújja a szél. Kell az időt fölfűzni az örökre. És ez a koncert a tavalyi koncert, és a tavalyelőtti meg a jövő évi, és a különbség csak egy szemvillanásnyi végtelen, ami felfoghatatlanul nagy, vagy felfoghatatlanul kicsi. És ennyi az egész, és kész.

Kifelé menet a Mátyás-templom helyes, színes mozaikpadlóján lábujjhegyeztem. Egy fickó kérdezett oda, akivel utoljára kislány koromban beszélhettem:
- Melyikre szabad lépni?
- A homorúkra szabad lépni. A domborúkra nem szabad. -- mondtam, és lábujjhegyeztem tovább, miközben belekaroltam valakibe. Megkérdeztem a halacskákról a mennyezeten, hogy észrevette-e őket, ő meg mesélt valami mókásat az Eiffel-toronyról.