napocskának
aki legilyenebb, és a másik invariáns
Ami tulajdonképpen életre hívta ezt a posztot, az valami, amiről végeredményben e poszt nem fog szólni, vagy csak nagyon keveset. Elmondom, hogy is volt minden.
Minden úgy kezdődött, hogy már egy hete csak a Dvorak A-dúr vonósnégyest hallgattam, annak is az idő nagy részében a második tételét, és a második tételnek is az idő nagy részében a kezdőakkordoktól a kezdőakkordok visszatéréséig tartó rész. És néha meg végig az egész tételt, és elölről, és néha meg végig az összes tételt, és elölről. Sohasem tudom, hogy vannak ezzel mások -- én gyakran vagyok vele úgy, hogy egy-egy zenébe egyszerűen beköltözöm, és akkor azt kell hallgatni mindig és állandóan. Néha egészen zavarba is jövök tőle, ezért egyszer megkérdeztem apámat, ő hogy van ezzel. Azt mondta, gyakran telnek el úgy napjai, hogy egyetlen vonósnégyestételt hallgat egész nap. Akkor hát ez mégis vagy valami normális, vagy valami genetikai, de mindenek előtt tény: vannak zenék, amiket nem lehet megszűnni hallgatni. Amiket kell hallgatni, amiket folyamatosan meg kell hallgatni mégegyszer.
És az említett Dvorak-vonósnégyes, annak is második tétele számomra ilyen zene, azzal a különbeséggel (hogy mihez képest, arról mindjárt bővebben), hogy amikor ezzel mentem fel apámhoz, úgy vezettem fel, hogy figyelj, mert én ilyen zenét még sohasem hallottam. Ezen kicsit mulattam is magamban: hányszor hangozhatott el ez a mondat és hányféle kontextusban a zenetörténelemben..?
Én szerencsére nem képezem a zenetörténelem részét, ellenben a fenti mondat egy érdekes jelenségre, mondhatni egy kérdés hiányára (avagy: egy reménybeli axiómára) vonta a figyelmet: vajon milyen a zene, amit amúgy hallgatok?
Ehhez először is tudni kellett, mi a zene, amit amúgy hallgatok, ezért elhatároztam, hogy írni fogok egy listát azokból, amiket a Dvorak A-dúr második tételéhez hasonlóan a végtelenségig tudtam és akartam hallgatni, mondjuk az elmúlt egy évben, és megkeresem bennünk az invariánst, azt a vezérelvet, ami mindben közös, ha ugyan létezik.
A listát megírni se nem olyan nehéz, se nem olyan könnyű nem volt, mint először gondoltam. Eleinte nehezen érkeztek a művek, aztán, ahogy belemelegedtem, túlságosan is könnyedén. Amikor már két füzetoldalt megtöltöttek, letettem a füzetet, és hagytam érni őket néhány napig. Mikor újra kinyitottam és végigpásztáztam a leírtakat, feltettem a kérdést: miről is van szó tulajdonképpen? Az általam legjobbnak tartott darabokat veszem sorba? Bizonyosan és egyértelműen nem. A kedvenc műveim listáját írom-e? Úgy érzem, nem. Annak részhalmazát írom-e? Talán, de nem mondanám biztosra. Ilyenformán közeledtem.
Ha valóban van invariáns, aminek egyértelmű következménye egy egyértelmű lista, akkor biztosra kell tudnom, hogy a listán mi szerepel és mi nem -- s úgy majd később kiderül, miért. Nagy valószínűséggel az első nekifutásra összeállított halmaz nem pontos, mert valójában nem tudtam, inkább csak éreztem, mi az, ami bele való. Ezért, hogy a szubjektumom mellé a valóságból is hozzávegyek egy darabot amolyan hitelesítés gyanánt, gyakorlati feltételeket, valósághűségi szabályokat állítottam.
Először is, a lista nem lehet túlságosan hosszú és terjengős, hogy kellően specifikus legyen. Ezért, és hogy mindenképpen a valóságon alapuljon, azt az alapszabályt állapítottam meg, hogy csak olyan mű szerepelhet rajta, amelyre ténylegesen vissza tudok emlékezni, hogy napokon keresztül megállíthatatlanul és menthetetlenül hallgatnom kellett, amivel álmodtam, és ébredtem arra, hogy dúdolom, és így tovább. Azonban ez még kevés -- mondhatnám ugyanis, hogy a Bach-zongoraversenyeket hónapokig állandóan hallgatnom kellett, de ez csak azt bizonyítja, hogy imádom a Bach-zongoraversenyeket. 
Ezért a másik szabály az lett, hogy nem tartalmazhat teljes ciklusokat, sőt lehetőleg teljes műveket sem, hanem mindenből csak az esszenciát. Ha van esszencia, az megragadható egyetlen momentumban is, amennyiben a rész szükségszerűen tartalmazza az egészet.
Ezért a másik szabály az lett, hogy nem tartalmazhat teljes ciklusokat, sőt lehetőleg teljes műveket sem, hanem mindenből csak az esszenciát. Ha van esszencia, az megragadható egyetlen momentumban is, amennyiben a rész szükségszerűen tartalmazza az egészet. Mindezt szem előtt tartva ültem le szűkíteni a korábban megalkotott listámat. Nagyjából egy hétig vissza-visszatértem hozzá, olykor hozzáírtam, olykor kihúztam belőle, olykor újra hozzáírtam, amit előző nap kihúztam belőle, és amikor már két napja változatlan volt, úgy döntöttem, ez elegendő kilépési kritériumnak.
Íme a végeredmény:
- Bach: d-moll csembalószonáta, 3. tétel, BWV 964 (a BWV 1003 hegedűszonáta zongoraátirata) (játssza: S. Richter)
- Handel: d-moll szvit, 3. tétel, HWV 428 (játssza: S. Richter)
- Schubert: Gesz-dúr impromptu op. 90. no. 3., D 899 (játssza: David Fray)
- Bach: Actus tragicus (Gottes Zeit ist der allerbeste Zeit) kantáta Kurtág-átirata négy kézre, zongorára, BWV 106 (katt)
- Mozart: e-moll hegedű-zongora szonáta, 2. tétel (katt)
- Chopin: a-moll keringő, op. posth., no. 11., BI 150 (katt)
- Erik Satie: 1ére Gymnopédie (katt)
- Bach: c-moll verseny két zongorára, 1. tétel, BWV 1060 (katt)
- Philip Glass: Metamorphosis (katt)
- Handel: g-moll szvit, 4. tétel, HWV 432 (játssza: Andrei Gavrilov)
- Bach: a-moll hármasverseny, 2. tétel (BWV 1044) (katt)
- Schubert: A-dúr zongoraszonáta, 2. tétel, D 959 (katt)
(A zenéket illetve a linkeket úgy válogattam össze, hogy pontosan azok a felvételek legyenek, amelyeket én is hallgatok. Amihez nem találtam a csőben, azt ennek a remek kis flashplayernek a segítségével raktam fel. Kivétel a Schubert impromptu, ahhoz beraktam egy kedves, fortepianós változatot, de amint megérkezik a David Fray-cd-m, cserélem. :-)
Nagyon megörültem, mert úgy érzem, az eredmény tökéletesen életszerű: rövidsége ellenére is hemzseg a kivételektől, a speciális esetektől, mégis nagyon erősen konvergál ahhoz a vektorhoz, amely az invariánsra mutat.
A várakozásom az volt, hogy szóló-, vagy legfeljebb kamaradarabokból fog állni, olyanokból, amik egyetlen nagyon karakteres, de nem erőteljes hangulatot hordoznak. Mondhatni, olyan művekből, amelyek inkább arra válaszolnak, hogyan, mintsem arra, hogy mit. Ez majdnem telibetalált: ha végignézzük, a Mozarton és a két Bach-versenyművön kívül mind szóló (ráadásul mind zongora, ami úgyszintén nem különösebben meglepő).
És a két versenymű, noha meglepett, mégsem lóg ki annyira a sorból: az a-moll e tétele, ha meghallgatjuk, a valóságban egy trió, a zenekar koktélozgat alatta, a c-moll pedig... nos, a c-moll a kivétel, valódi zenekari mű, amelynek ebbe a kimondott felvételébe azonnal szerelmes lettem, a Kobrinnel, a csellistafiúval és az egésszel együtt. Erre lehet mondani, hogy “ilyen is van”, ugyanakkor a hamarosan tárgyaltak, úgy érzem, mégis csak illenek rá. (Ami persze nem magyarázat semmire, hiszen ez nem ittlétének következménye, hanem oka.)
Az egyetlen mű, amely annak ellenére bent maradt (méghozzá anélkül, hogy valaha is a halálsorra került volna), hogy ellentmond a szabályoknak, az Philip Glass Metamorfózisa, ami egy teljes ciklus, de ez meg olyan erőteljes egység, annyira egyben van, hogy egy darabban jut be a véráramba, lehetetlen egyenként hallgatni és soha nem is tettem, ezért ezt a kivételt megengedtem. Ugyanígy rezgett a léc a Satie Gymnopédies-Gnossiennes alatt (ez alighanem ennek a műfajnak a sajátja lehet), de ott végül is kikristályosodott a legelső.
Ugyanakkor a Handel-szvitek közül kiválasztani azt a két tételt a nyilvánvaló azonnaliságával sikerült, ellenére annak, hogy a Handel-szvitekről a legkedvesebb gondolatom, hogy ha abba bele is őrülnék, hogy korlátozott mennyiségű zenét válogassak a bizonyos lakatlan szigetre, a dolog másik oldaláról nézve a Handel-szvitekről teljes bizonyossággal tudom, hogy a farzsebemben lapulnának mindahányan vannak.
További meglepődés tárgya volt, hogy Chopin is aljas módon becsempészte a lábát a listácskámba (bár ő járt a halálsoron, de már csak tisztességből is megtartottam, mert, na, tényleg volt, hogy örökké ezt hallgattam), de itt muszáj annyi kitétellel élnem, hogy ez a Chopin-darab kizárólag a linkelt felfogásban az számomra, ami. (Tudom, hogy ez kicsit iskolás-amatőr, de nagyon szívesen hallanék egy profit ilyen értelemben eljátszani.) A legtöbb interpretációja, amellyel találkoztam, azon a végén fogja meg, amit az Anderszewski a frivol Chopinnek nevezett, és ezeket soha nem szerettem.
A felsorolás sorrendisége általánosságban indifferens (bár természetesen vannak nagyon sokat hallgattam és vannak elképzelhetetlenül nagyon sokat hallgattam darabok, magyarul árnyalható volna a kép) -- viszont úgy állítottam össze, hogy ha még egy nagyságrenddel szűkíteni szeretném (ami viszont már rontana az úgynevezett granularitásán, magyarul a minőségén, és a tónusán), az első négyet (Bachtól Bachig) tartanám meg. (Megjegyzem, e pillanatban könyörög a bensőm, hogy még az egy Schubert A-dúrt is helyezzem melléjük, de Schuberttel való igazán friss kapcsolatom talán még nem engedi meg ezt a mértékű intimitást.)
És akkor mi is vonható le mindebből: ha a mi már megvan, jöjjék a miért. Most mondhatnám, hogy ez még így is fogós kérdés, és azzal talán kevesebb csalódást okoznék, mint a tulajdonképpeni válasszal, mert evidenciákat leírni teljesen felesleges, de mégis megteszem, ha már ennyi munka van ebben az önismereti-zenei kalandban.
Tehát próbáltam formát találni abban az érzésben, amely számomra közös ezekben a darabokban, először csupán magukra a darabokra koncentrálva, és a szubjektivitásomat csak annyiban hozzátéve, amennyiben az kapcsolta őket előzetesen össze. Úgy találtam, mind súlytalan, szinte légnemű zene, mindenképpen téren és időn kívüli, a valóságon túli végtelenségbe ringató. A legtöbbet végtelenítve lehet játszani anélkül, hogy bárki megmondhatná, hol kezdődik és hol ért véget. Szövetük homogén, világos és letisztult, mentes minden sallangtól, minden kilengéstől. Belső megnyugvást hoznak, békét, a végtelen létélményt. Ezt mondja a szemlélő.
És a szubjektum, a maga személyes egyszerűségével pedig, azt mondja: ez a valami, ami már nem megy valahová, mert már ott van: otthon van. Mélységes melegséget, őszinteséget, tisztaságot és békét érez belőlük: hazaérkezik bennük. Ez az invariáns. És ennél jobbat talán nem lehet találni. És boldog lehetek a listámnak, és boldog az invariánsomnak, mert feloldódva egy Bach-kantátában én már mindig otthon leszek.
Utolsó kommentek