napocskának aki legilyenebb, és a másik invariáns    Ami tulajdonképpen életre hívta ezt a posztot, az valami, amiről végeredményben e poszt nem fog szólni, vagy csak nagyon keveset. Elmondom, hogy is volt minden.  Minden úgy kezdődött, hogy már egy hete csak a Dvorak…

 Minthogy állandó társam: univerzális, szent és olthatatlan magányom mostanság létformaszerűen szabotálódik, s ezzel egy nem annyira logikai buborékban felszívódva minden elegancia és minden dac nélkül veszi a kabátját és magamra hagy, a blog s annak olvasója tudtán…

 Az előbb lementem cigiért, és azon flesseltem visszatérve, hogy a lépcsőházból tökéletesen hallható, hogy odabent valaki Mozart A-dúr hegedűszonátáját hallgatja, és egyszercsak elképzeltem, ahogyan odabent ülök és hallgatom a Mozart-szonátákat, és lényegében kedvem…

Csillogó, békés napsütés, vidáman susogó fák, tejeskávés Mozart-zongoraszonáták a barang utcákon. És az ember lánya érzi, hogy a tökéletes boldogáshoz már csak a lába közül hiányzik valami. A kerékpár. 

Megfagyok mert ezek a buzik nyomják rám a porlasztott jeget a légkondiból, de nem veszem fel a Balázs pulcsiját mert KEMÉNY vagyok és megvárom míg a hideg adja föl, közben meg ezt hallgatom  és a következő videoklipet képzelem hozzá: zenén kívül semmi hang, lassított…