Szokásos sztori. Pali (mégsem hívhatják Henriknek) lelép otthonról. Kiugrik a korai, hirtelen felindulásból elkövetett házasságból vagy az elől, kapuzárási félelem, félelem a kapuzárási félelemtől, mindegy is: benőzik, s hirtelen és “váratlanul” elhagyja Erzsit. Új életet kezd, Erzsit le se tojja, szkvassolni kezd, új barátai lesznek, és napi kétszer tömi a Valit, akit lehet napi kétszer, de még hogy, nem úgy, mint az Erzsit. Pali jól érzi magát és elégedett.
Aztán egy reggel felkel, és mégsincs kedve megtömni a Valit. Nem mintha ne tenné szívesen, s nem is érti igazán, de őt talán mégsem erre találták ki, hogy a Valit napi kétszer kell. A Vali zseniális nő és ennél jobbat érdemel, és ő meg úgy megpihenne egy kicsit abban a kopott, régi fotelben egy Sopronival. És a Bözsivel.
Ha nagyon profának vagyunk, valahogy így kezdődik Wagner Tannhausere. Az elhagyott szerető, Vénusz tajtékzik, átkoz, Heinrich behúzott farokkal hazakullog, Elisabeth, az elhagyott, kicsit megdorgálja, de lényegében visszafogadja. Ki ne látott volna ilyet, ezért még nem érte volna meg három órás operát írni. Pedig a Wagner Tannhauserét nagyon is megérte megnézni.
Az első jelenettől, Vénusz elhagyásától kezdve foglalkoztatott egy kérdés: jó ember-e Tannhauser? S a választ keresve csak újabb kérdések érkeztek.
Itt mindenki ember?
Tannhauser sajnálja a dolgot. Nem hidegvérrel hagyja el Vénuszt, hálával, szeretettel válik el. Egyszerűen csak: meggondolta magát. Vénusz az elejétől nyílt lapokkal játszott, s most fegyvertelen -- és csalódott és tehetetlenül dühös. “Te hűtlen! Jaj, ezt érdemeltem tőled?!” -- vádolja Tannhausert kétségbeesetten, jogosan és naivan. A cinizmus itt megkérdezné a szeretőt a kutyáról és a szalonnáról, de akinek a száját hagyta már el a megindítóan értelmetlen kérés: “kérlek, ne hagyj el..!”, az tarkón csapja a cinizmust és visszaülteti a helyére, nem kérdeztelek. A kutya pedig megeszi a szalonnát, és elcsapja tőle a gyomrát. Tévedni is legemberibb dolog. Ezt nevezzük lose-lose szituációnak, és ezt Tannhauser is nagyon jól tudja. Vajon egy gazember meglépte volna a dolgot? Mikor kijut a barlangból, fohászkodik, hogy bűnei megbocsáttassanak. De vajon mire gondol? Hogy elhagyta a most ismét vágyott földi valóságot Vénuszért? Hogy elhagyta Vénuszt? Talán mindkettőre, és ezért tudja: ebből lesznek az önkéntes számkivetettek. Azonban felmerül a kérdés: vajon miért nem csatlakozik az ekkor elhaladó zarándoksereghez, akik megváltásért igyekeznek? Lehet, hogy az mégis túl strapás volna?
A számkivetett élet sem tejfel, de valljuk be, van benne némi önérzetes, már-már (mint a szó el is hangzik) gőgös fölényesség. Ám ekkor Wagner becsöppent újabb emberi karaktereket: mert még ennél is könnyebb a régi barátoktól megbocsátást kapni, főleg, ha az ember nem is kérte. A vadászok tesznek ugyan néhány enyhe szemrehányást, de örömmel visszafogadják jó szándékukba a rég nem látott cimborát. Mindenki gyanúsan valószerű és szinte valószerűtlenül emberi. Szerencsére egy szent azért mégis jutott -- valakinek mégis csak meg kell halni.
Aztán egy reggel felkel, és mégsincs kedve megtömni a Valit. Nem mintha ne tenné szívesen, s nem is érti igazán, de őt talán mégsem erre találták ki, hogy a Valit napi kétszer kell. A Vali zseniális nő és ennél jobbat érdemel, és ő meg úgy megpihenne egy kicsit abban a kopott, régi fotelben egy Sopronival. És a Bözsivel.
Ha nagyon profának vagyunk, valahogy így kezdődik Wagner Tannhausere. Az elhagyott szerető, Vénusz tajtékzik, átkoz, Heinrich behúzott farokkal hazakullog, Elisabeth, az elhagyott, kicsit megdorgálja, de lényegében visszafogadja. Ki ne látott volna ilyet, ezért még nem érte volna meg három órás operát írni. Pedig a Wagner Tannhauserét nagyon is megérte megnézni.
Az első jelenettől, Vénusz elhagyásától kezdve foglalkoztatott egy kérdés: jó ember-e Tannhauser? S a választ keresve csak újabb kérdések érkeztek.
Itt mindenki ember?
Tannhauser sajnálja a dolgot. Nem hidegvérrel hagyja el Vénuszt, hálával, szeretettel válik el. Egyszerűen csak: meggondolta magát. Vénusz az elejétől nyílt lapokkal játszott, s most fegyvertelen -- és csalódott és tehetetlenül dühös. “Te hűtlen! Jaj, ezt érdemeltem tőled?!” -- vádolja Tannhausert kétségbeesetten, jogosan és naivan. A cinizmus itt megkérdezné a szeretőt a kutyáról és a szalonnáról, de akinek a száját hagyta már el a megindítóan értelmetlen kérés: “kérlek, ne hagyj el..!”, az tarkón csapja a cinizmust és visszaülteti a helyére, nem kérdeztelek. A kutya pedig megeszi a szalonnát, és elcsapja tőle a gyomrát. Tévedni is legemberibb dolog. Ezt nevezzük lose-lose szituációnak, és ezt Tannhauser is nagyon jól tudja. Vajon egy gazember meglépte volna a dolgot? Mikor kijut a barlangból, fohászkodik, hogy bűnei megbocsáttassanak. De vajon mire gondol? Hogy elhagyta a most ismét vágyott földi valóságot Vénuszért? Hogy elhagyta Vénuszt? Talán mindkettőre, és ezért tudja: ebből lesznek az önkéntes számkivetettek. Azonban felmerül a kérdés: vajon miért nem csatlakozik az ekkor elhaladó zarándoksereghez, akik megváltásért igyekeznek? Lehet, hogy az mégis túl strapás volna?
A számkivetett élet sem tejfel, de valljuk be, van benne némi önérzetes, már-már (mint a szó el is hangzik) gőgös fölényesség. Ám ekkor Wagner becsöppent újabb emberi karaktereket: mert még ennél is könnyebb a régi barátoktól megbocsátást kapni, főleg, ha az ember nem is kérte. A vadászok tesznek ugyan néhány enyhe szemrehányást, de örömmel visszafogadják jó szándékukba a rég nem látott cimborát. Mindenki gyanúsan valószerű és szinte valószerűtlenül emberi. Szerencsére egy szent azért mégis jutott -- valakinek mégis csak meg kell halni.A nő megbocsát?
Ha Wolfram -- aki szerencsére jószándékúbb (és akartam volna írni: bölcsebb, de talán annyira mégsem az?) annál, mint amennyire maga is szerelmes Elisabethbe -- nem árulja el, hogy a nő továbbra is várja, vajon Tannhauser visszatér? Történhetett volna úgy, hogy Elisabeth időközben férjhez megy (netán épp Wolframhoz) és már boldogan tologatja a babakocsit a bölcsibe? Könnyen, bár akkor nem lett volna ilyen érdekes az opera. És történhetett volna úgy, hogy Tannhauser visszatér, és Elisabeth elutasítja? Nem. Úgy nem.
Miután Tannhauser nem nyer megbocsátást a pápától, amiért, mint a dalversenyen elszólja magát (erről még később), a Vénuszdombon kempingelt az elmúlt időkben, és már látja, hogy ez a megváltás tényleg eléggé strapás, ráadásul nem is túl kfizetődő dolog, mi mást tehetne, mint hogy végső menedékként visszabújjon a Vénusz barlangjába (végül is nem volt az annyira szörnyű). Történhetett volna úgy, hogy Vénusz közben összeszedte Bukowskit, és elfoglaltság okán nem veszi fel a telefont? Könnyen. És történhetett volna úgy, hogy mégis megjelenik, és a megalázottan elhagyottak csakazértis lendületével beint Tannhausernek? Nem, úgy nem. Akit szerelemben hagynak el, az mindig vár, és mindig megbocsát?
A tisztességes gazfickók elbuknak?
Foglalkoztat a kérdés: vajon a dalversenyen Tannhauser miért ragaszkodott a saját nézeteihez? Könnyen megtehette volna, hogy “csöndben marad”, nem leplezi le magát, és ő lett volna a nyertes csakúgy, mint korábban. Elisabethnek már hazudott: amikor a lovagteremben a nő megkérdezi, mit csinált az eltelt időben, Tannhauser elég gyengén ködösít: maga sem emlékszik. Ez lehet a tranzakciós analízis állatorvosi lova is: a nő valójában nem akarta tudni a választ, a férfi pedig ehhez képest válaszolt, a végeredmény win-win. Vagy Tannhauser annyira szégyelli (bánja), hogy nem meri bevallani? Netán tényleg nem emlékszik, vagy nem tudja eldönteni, csak hallucinálta-e (s ez utóbbit ráadásul mi sem tudjuk eldönteni)?
És ennek fényében vajon miért kérkedik el vele mégis a dalversenyen? Én hajlok arra a komplex magyarázatra, hogy kicsit ez is, kicsit az is. Tannhauser némileg büszke a dologra (ismét vö: gőgös, de ki ne akarná eldicsekedni, hogy a világ legjobb nőjét tömte?), viszont nem számol a valódi következményekkel, mert mégis csak ösztönös, tehát őszinte. Az első énekénél lelkesen néz ki a közönségre (legalábbis ebben a rendezésben), és értetlenül fogadja a fagyott csöndet az éltetés helyett. Az első éneklésénél (szintén ebben a rendezésben) még Elisabeth is gyanúsan lelkesen hallgatja.
Egyébként ezt a lelkes hallgatást érzem visszaköszönni Elisabeth utolsó jelenetében, amikor feláldozza magát Tannhauserért s egyúttal: kéri saját bűnei megbocsátását, valahogy így:
Bűn terhe nyom, vedd rólam el,
Bús lelkem vidd az égbe fel!
Ha néha vétkes lázban égve
A szívem tőled távol vitt,
Gondolva átkos földi kéjre
Még tűrtem bűnös álinait,
Úgy kínok kínját mértem rája,
Hogy szűnjék tőle vágyam lángja!
Hát itt még a szenteknek is vannak vágyaik? Döbbenet. De azért szenthez méltón föláldozza magát, méghozzá eredményesen. Tehát így is alkalmas volt rá.
Én azt hiszem, hogy Tannhauser (dacára annak, hogy halványan még felmerült a kérdés, vajon miért -- újfent -- kérkedik el az eredménytelen zarándoklata nehézségeivel Wolframnak) nem volt rossz ember, és nem is volt kimondottan jó ember: csak ember volt. A maga kevés erkölcsével és a maga rugalmas moráljával együtt.
Az egyedüli, aki erről explicite megnyilatkozik, Wolfram a darab végén: “én védtelek, míg szíved jónak hittem”, mondja, és ő az egyetlen, aki ilyen értelemben ítéletet mondhat (mint ahogy, feltűnhet: az egyetlen, aki kiejtheti Elisabeth nevét). A visszakullogó (de tudva “vissza nem térhető”) Tannhauser már a feloldozás nélkül (sőt: csak annak hiányában) is megtisztult, de ennek az volt az ára, hogy bármi, amiért tisztességesnek érdemes lenni, vértanúja legyen e tisztességnek. És ugyan el nem kárhozik így, de szükségszerűen elbukik. Talán annak van szerencséje, aki sosem válik gazfickóvá. Neki nem volt szerencséje.
És még egy érdekesség a margóra. Amikor az utolsó jelenetében Elisabeth elindul, Wolfram még így szól utána: “Erzsébetem, hadd elkísérnem téged!” Angol fordításban (azt csak vélem, hogy németül is) ugyanez így hangzott: “Elisabeth, may I not accompany you?” Azaz szerintem inkább: “Ne kísérjelek el?”, avagy: “Ne kísérjelek el, ugye..?”
Vajon hogy értette ezt Wolfram? Segítséget nyújtani? Vigyázni rá, eltéríteni a szándékától? Netán neki is vele halni? (Végül is egy operában vagyunk, nem?)
(Az idézetek Závodszky Zoltán fordításából származnak, a rendezés: David Alden, 1995)
Ha Wolfram -- aki szerencsére jószándékúbb (és akartam volna írni: bölcsebb, de talán annyira mégsem az?) annál, mint amennyire maga is szerelmes Elisabethbe -- nem árulja el, hogy a nő továbbra is várja, vajon Tannhauser visszatér? Történhetett volna úgy, hogy Elisabeth időközben férjhez megy (netán épp Wolframhoz) és már boldogan tologatja a babakocsit a bölcsibe? Könnyen, bár akkor nem lett volna ilyen érdekes az opera. És történhetett volna úgy, hogy Tannhauser visszatér, és Elisabeth elutasítja? Nem. Úgy nem.
Miután Tannhauser nem nyer megbocsátást a pápától, amiért, mint a dalversenyen elszólja magát (erről még később), a Vénuszdombon kempingelt az elmúlt időkben, és már látja, hogy ez a megváltás tényleg eléggé strapás, ráadásul nem is túl kfizetődő dolog, mi mást tehetne, mint hogy végső menedékként visszabújjon a Vénusz barlangjába (végül is nem volt az annyira szörnyű). Történhetett volna úgy, hogy Vénusz közben összeszedte Bukowskit, és elfoglaltság okán nem veszi fel a telefont? Könnyen. És történhetett volna úgy, hogy mégis megjelenik, és a megalázottan elhagyottak csakazértis lendületével beint Tannhausernek? Nem, úgy nem. Akit szerelemben hagynak el, az mindig vár, és mindig megbocsát?
A tisztességes gazfickók elbuknak?
Foglalkoztat a kérdés: vajon a dalversenyen Tannhauser miért ragaszkodott a saját nézeteihez? Könnyen megtehette volna, hogy “csöndben marad”, nem leplezi le magát, és ő lett volna a nyertes csakúgy, mint korábban. Elisabethnek már hazudott: amikor a lovagteremben a nő megkérdezi, mit csinált az eltelt időben, Tannhauser elég gyengén ködösít: maga sem emlékszik. Ez lehet a tranzakciós analízis állatorvosi lova is: a nő valójában nem akarta tudni a választ, a férfi pedig ehhez képest válaszolt, a végeredmény win-win. Vagy Tannhauser annyira szégyelli (bánja), hogy nem meri bevallani? Netán tényleg nem emlékszik, vagy nem tudja eldönteni, csak hallucinálta-e (s ez utóbbit ráadásul mi sem tudjuk eldönteni)?
És ennek fényében vajon miért kérkedik el vele mégis a dalversenyen? Én hajlok arra a komplex magyarázatra, hogy kicsit ez is, kicsit az is. Tannhauser némileg büszke a dologra (ismét vö: gőgös, de ki ne akarná eldicsekedni, hogy a világ legjobb nőjét tömte?), viszont nem számol a valódi következményekkel, mert mégis csak ösztönös, tehát őszinte. Az első énekénél lelkesen néz ki a közönségre (legalábbis ebben a rendezésben), és értetlenül fogadja a fagyott csöndet az éltetés helyett. Az első éneklésénél (szintén ebben a rendezésben) még Elisabeth is gyanúsan lelkesen hallgatja.
Egyébként ezt a lelkes hallgatást érzem visszaköszönni Elisabeth utolsó jelenetében, amikor feláldozza magát Tannhauserért s egyúttal: kéri saját bűnei megbocsátását, valahogy így:
Bűn terhe nyom, vedd rólam el,
Bús lelkem vidd az égbe fel!
Ha néha vétkes lázban égve
A szívem tőled távol vitt,
Gondolva átkos földi kéjre
Még tűrtem bűnös álinait,
Úgy kínok kínját mértem rája,
Hogy szűnjék tőle vágyam lángja!
Hát itt még a szenteknek is vannak vágyaik? Döbbenet. De azért szenthez méltón föláldozza magát, méghozzá eredményesen. Tehát így is alkalmas volt rá.
Én azt hiszem, hogy Tannhauser (dacára annak, hogy halványan még felmerült a kérdés, vajon miért -- újfent -- kérkedik el az eredménytelen zarándoklata nehézségeivel Wolframnak) nem volt rossz ember, és nem is volt kimondottan jó ember: csak ember volt. A maga kevés erkölcsével és a maga rugalmas moráljával együtt.
Az egyedüli, aki erről explicite megnyilatkozik, Wolfram a darab végén: “én védtelek, míg szíved jónak hittem”, mondja, és ő az egyetlen, aki ilyen értelemben ítéletet mondhat (mint ahogy, feltűnhet: az egyetlen, aki kiejtheti Elisabeth nevét). A visszakullogó (de tudva “vissza nem térhető”) Tannhauser már a feloldozás nélkül (sőt: csak annak hiányában) is megtisztult, de ennek az volt az ára, hogy bármi, amiért tisztességesnek érdemes lenni, vértanúja legyen e tisztességnek. És ugyan el nem kárhozik így, de szükségszerűen elbukik. Talán annak van szerencséje, aki sosem válik gazfickóvá. Neki nem volt szerencséje.
És még egy érdekesség a margóra. Amikor az utolsó jelenetében Elisabeth elindul, Wolfram még így szól utána: “Erzsébetem, hadd elkísérnem téged!” Angol fordításban (azt csak vélem, hogy németül is) ugyanez így hangzott: “Elisabeth, may I not accompany you?” Azaz szerintem inkább: “Ne kísérjelek el?”, avagy: “Ne kísérjelek el, ugye..?”
Vajon hogy értette ezt Wolfram? Segítséget nyújtani? Vigyázni rá, eltéríteni a szándékától? Netán neki is vele halni? (Végül is egy operában vagyunk, nem?)
(Az idézetek Závodszky Zoltán fordításából származnak, a rendezés: David Alden, 1995)
Utolsó kommentek