Ma négy éve, hogy meghalt az öcsém. Délután felhívott a barátja, nevezzük Gábornak. Végülis így hívják. Szóval felhívott a Gabi: hogy vagyok, és szerintem felhívhatja-e az anyánkat. Mondtam, hogy mi ilyenkor (mikor lett ebből “ilyenkor”?) nem szoktunk beszélni, és biztosan örülne, ha felhívná.

Gondolom, azért nem szoktunk beszélni, mert nincs miről. De tényleg, mit mondhatnánk egymásnak? Hogy milyen kár? Úgyhogy én nem hívom őket, ők meg, de ezt már mondtam, úgyis csak akkor telefonálnak, ha meghalt valaki. Mármint akiről eddig nem tudtuk.

Aztán a Gabi valami szélviharba keveredett az utcán, nem hallottuk egymást, majd visszahív. Eszembe jutott egy zongoradarab, pontosabban egy oboára írt versenymű egy tétele, amit mintha mégis zongoradarabként tartana számon a világ, legalábbis egy része. Rendes esetben talán átküldtem volna apámnak, talán, de ő az agydaganatával épp nemigen tudja kezelni a számítógépet meg a telefont. És kedve sincs hozzá. Végighallgattam vagy két tucat felvételt a darabból, tudomisén, miért, hisz majdnem mind pokoli volt. Közben a Gabin is járt az eszem, meg hogy mostmár szinte csak rajtunk múlik a szüleink állapota. A gyerekeiken, úgy értem.

Anyám időnként szereti a giccset, de ezt nem róhatom föl neki, nem épp – ahogy a napokban olvastam valahol – a “hoch-értelmiségi” vonalról indult. Igaz, apám sem. Részben ezért is gyűlölik egymást negyven éve.

Végülis miért ne hívhatnám fel őket? Mégiscsak pislákol, dolgozik bennem az igény valami mélyebb értésre egymásból. Ha a Gabi nem keres, mégsem jutott volna eszembe. Na de mit mondhatnék? Tényleg semmit, úgyhogy kiválasztottam a Gould-felvételt, megkértem anyámat, hogy üljön a fekvő apámhoz közel, és a kihangosított telefonjukba bejátszottam a zenét. Hogy ezt küldöm nekik ma, meg a C-nek. Vége lett, és én elköszöntem, de anyám még hozzátette: nálunk is ég a mécses, kint is, meg itt az asztalon, és örülök, hogy azért mégis visszaültél a zongorához. Apám, ha tudna, biztos felröhögött volna.