Kétszáz éve ezen a napon, ezen az egyszerű, hétfői napon a kis Hector békát boncolgatott a kövön iskola után, és még egyáltalán nem gondolt arra, hogy negyven zongorával kellene megspékelni a szimfonikus zenekart. Egy Franz nevű kamasz az első dalocskáit dudorászta, és este már kicsit felöntött a cimborákkal, ha az öreg Salierit le tudta rázni. Varsóban egy Fryderyk nevet viselő karonülő az anyatejtől jóllakottan felbüffent, Bécsben egy ismert, Ludwig nevű fickó a következő szimfóniája második tétele fölé odaírta: allegretto, majd rágyújtott. Lipcsében egy kóbor kutya oldalba pisálta a Tamás-templomot. És aztán hirtelen nem történt semmi. Ez volt az utolsó jelentéktelen nap a földön.
Ez volt a legutolsó azon hosszú, bágyadt, örökkévalóságok óta tartó kényelmesen lagymatag napok sorozatában, amelyeken semmi különös vagy említésre méltó nem történt. Az élet az univerzum kezdete óta ugyanabban a közömbös egyhangúságban telt, amelyben a dinoszauruszok a falombot rágcsálták, az ősemberek a villámlást bámulták, és amely közömbös egyhangúságot csak ritkán és csak enyhén zavarták meg olyan, különben említésre sem méltó események, mint amikor egy jöttment hippit felszögeznek egy dombra, valakinek a fejére esik egy hétköznapi alma, vagy véletlenül hat szólamban kezdenek fúgát rögtönözni. És mindeddig (talán egyvalakit leszámítva) senki nem tudta, semmi különösebb jel nem utalt rá, hogy már csak egyet kell aludni, és egy öröklét munkája, sejtek megannyi reprodukciója, Ádám almába harapása és a még ki sem ötölt evolúció, a piramisok rejtélye, a Szent Jobb útja és az angol urakoldóház vitaminhiánya végre egyetlen entitásba összpontosul és értelmet nyer: kikerül A nyolcadik utas a mozikba.
Csak viccelek. Hiszen akkor még nem is volt mozi. Valójában megszületik Mák Pali. Vagy hogy is hívják..?
Az egyetlen, érvényesen föltehető, és (természeténél fogva) végtelenségig magyarázható kérdés a mai napon a következő: mit is köszönhetünk Liszt Ferencnek? Amelyre pedig az egyetlen adekvát válasz, hogy mindent Liszt Ferencnek köszönhetünk. Ugyanis ami Liszt Ferenc előtt már volt, az kizárólagosan azt a szent célt szolgálta, hogy holnapelőtt kétszáz évvel Liszt Ferenc a világra jöjjék, s ami Liszt Ferenc után volt, az már egyértelműen és fellebbezhetetlenül származik abból, hogy Liszt Ferenc a világra jött.
Többen meglepődnének, ha elmesélném, mi említésre méltó dolgok köszönhetők már Liszt Ferenc születése előtt is Liszt Ferencnek, de erre sajnos terjedelmi korlátozottság okán nem térhetek ki részletesen. A szemfülesek persze azért lepődnének meg, mert köztudottan semmi említésre méltó nem volt Liszt Ferenc előtt. Liszt Ferenc előtt az egyetlen említésre méltó dolog a világon a Liszt Ferenc ürességtudata volt, de annak a szabadkőműveseken kívül csak kevesen voltak birtokában, ők pedig gondosan őrizték egészen a holnapelőtt kétszáz évig, pontosan addig, amíg azt be nem töltötte Liszt Ferenc. Mindezt azért merem ilyen magabiztosan kijelenteni, mert gondos kutatásaim során, melyek e cikket megelőzték, több hiteles bizonyíték is a kezembe került arra nézvést, hogy Liszt Ferenc a hiányzó láncszem a gyík és a madár, a majom és az ember, az ember és isten, valamint isten és Liszt Ferenc között.
Hogy Liszt Ferenc után mi köszönhető Liszt Ferencnek, arra szintén terjedelmi korlátok miatt nem térhetek ki még érintőleges holisztikájában sem (értik a poént, holisztika, ha, ha), valamint azért, mert nem szeretném újfent magyarázni az evidenciát. Azért egy rövid anekdotát megengedek, mert kevesen tudják, hogy a fluoridos fogkrémen és a maghasadáson kívül (maguk szerint mit hallgatott Marie Curie?!) az első Chopin-életrajzot például Liszt Ferencnek köszönhetjük. Ami azért érdekes, mert ránézésre teljesen indokolatlan, pedig valójában egyáltalán nem is.
Az történt, hogy Chopin valójában, eléggé szerencsétlen módon, 1811-ben született, csakúgy, mint Liszt. Ezt maga Liszt jól tudta, és nem örült neki, nem nagyon fűlött hozzá a foga, hiúsági kérdést csinált belőle. Semmi kedve nem volt közösködni az egészben, ráadásul majd még pont Frédivel. Ezért Liszt már elég hamar elhintette a társaságban, hogy Chopin (akinek egyébként is voltak félreértések a születési dátumát illetően) valójában 1810-ben született, és mivel Liszt igazán megnyerő volt, Chopin meg igazi tökfilkó, a végén még maga Chopin is elhitte az egészet. Később, csak hogy biztosra menjen, Liszt egyből a halála után (mármint a Chopin halála után) megírta az életrajzát, amelyikben 1810-ben születik meg, s ezzel előre megfontolt, rafinált szándékkal elérte, hogy kétszáz évvel később, a nemzetközi emlékévek versenyében a Chopin-év szimpla felvezetésévé, előjátékává váljon az övének, amit viszont teljes egészében kisajátíthat.
Nem meglepő, hogy Liszt ilyen előrelátó volt, s ez is csak kétségbevonhatatlan küldetéstudatát bizonyítja. Ám talán azt is kevesen tudják, honnan ered mindez. Úgy volt ugyanis, hogy a kis Liszt legelső születésnapjára (amin már kánonban zongárzta magának a happy birthdayt egész nap) Mozart-golyót kapott atyjától ajándékba. Ám a kis Liszt nagy ívben tett a Mozart-golyókra, mert ő igazán és nagyon búgócsigát szeretett volna, amit viszont nem kapott. Ezért egyrészt úgy betömte magába az össze Mozart-golyót, hogy senkinek nem adott belőle, másrészt, és érdemileg, pedig bosszúból úgy döntött, hogy pukkadjon meg az a hülye Mozart, és ő inkább feltalálja a romantikát. És akkor rövid úton fel is találta a romantikát.
Ez volt a legutolsó azon hosszú, bágyadt, örökkévalóságok óta tartó kényelmesen lagymatag napok sorozatában, amelyeken semmi különös vagy említésre méltó nem történt. Az élet az univerzum kezdete óta ugyanabban a közömbös egyhangúságban telt, amelyben a dinoszauruszok a falombot rágcsálták, az ősemberek a villámlást bámulták, és amely közömbös egyhangúságot csak ritkán és csak enyhén zavarták meg olyan, különben említésre sem méltó események, mint amikor egy jöttment hippit felszögeznek egy dombra, valakinek a fejére esik egy hétköznapi alma, vagy véletlenül hat szólamban kezdenek fúgát rögtönözni. És mindeddig (talán egyvalakit leszámítva) senki nem tudta, semmi különösebb jel nem utalt rá, hogy már csak egyet kell aludni, és egy öröklét munkája, sejtek megannyi reprodukciója, Ádám almába harapása és a még ki sem ötölt evolúció, a piramisok rejtélye, a Szent Jobb útja és az angol urakoldóház vitaminhiánya végre egyetlen entitásba összpontosul és értelmet nyer: kikerül A nyolcadik utas a mozikba.
Csak viccelek. Hiszen akkor még nem is volt mozi. Valójában megszületik Mák Pali. Vagy hogy is hívják..?
Az egyetlen, érvényesen föltehető, és (természeténél fogva) végtelenségig magyarázható kérdés a mai napon a következő: mit is köszönhetünk Liszt Ferencnek? Amelyre pedig az egyetlen adekvát válasz, hogy mindent Liszt Ferencnek köszönhetünk. Ugyanis ami Liszt Ferenc előtt már volt, az kizárólagosan azt a szent célt szolgálta, hogy holnapelőtt kétszáz évvel Liszt Ferenc a világra jöjjék, s ami Liszt Ferenc után volt, az már egyértelműen és fellebbezhetetlenül származik abból, hogy Liszt Ferenc a világra jött.
Többen meglepődnének, ha elmesélném, mi említésre méltó dolgok köszönhetők már Liszt Ferenc születése előtt is Liszt Ferencnek, de erre sajnos terjedelmi korlátozottság okán nem térhetek ki részletesen. A szemfülesek persze azért lepődnének meg, mert köztudottan semmi említésre méltó nem volt Liszt Ferenc előtt. Liszt Ferenc előtt az egyetlen említésre méltó dolog a világon a Liszt Ferenc ürességtudata volt, de annak a szabadkőműveseken kívül csak kevesen voltak birtokában, ők pedig gondosan őrizték egészen a holnapelőtt kétszáz évig, pontosan addig, amíg azt be nem töltötte Liszt Ferenc. Mindezt azért merem ilyen magabiztosan kijelenteni, mert gondos kutatásaim során, melyek e cikket megelőzték, több hiteles bizonyíték is a kezembe került arra nézvést, hogy Liszt Ferenc a hiányzó láncszem a gyík és a madár, a majom és az ember, az ember és isten, valamint isten és Liszt Ferenc között.
Hogy Liszt Ferenc után mi köszönhető Liszt Ferencnek, arra szintén terjedelmi korlátok miatt nem térhetek ki még érintőleges holisztikájában sem (értik a poént, holisztika, ha, ha), valamint azért, mert nem szeretném újfent magyarázni az evidenciát. Azért egy rövid anekdotát megengedek, mert kevesen tudják, hogy a fluoridos fogkrémen és a maghasadáson kívül (maguk szerint mit hallgatott Marie Curie?!) az első Chopin-életrajzot például Liszt Ferencnek köszönhetjük. Ami azért érdekes, mert ránézésre teljesen indokolatlan, pedig valójában egyáltalán nem is.
Az történt, hogy Chopin valójában, eléggé szerencsétlen módon, 1811-ben született, csakúgy, mint Liszt. Ezt maga Liszt jól tudta, és nem örült neki, nem nagyon fűlött hozzá a foga, hiúsági kérdést csinált belőle. Semmi kedve nem volt közösködni az egészben, ráadásul majd még pont Frédivel. Ezért Liszt már elég hamar elhintette a társaságban, hogy Chopin (akinek egyébként is voltak félreértések a születési dátumát illetően) valójában 1810-ben született, és mivel Liszt igazán megnyerő volt, Chopin meg igazi tökfilkó, a végén még maga Chopin is elhitte az egészet. Később, csak hogy biztosra menjen, Liszt egyből a halála után (mármint a Chopin halála után) megírta az életrajzát, amelyikben 1810-ben születik meg, s ezzel előre megfontolt, rafinált szándékkal elérte, hogy kétszáz évvel később, a nemzetközi emlékévek versenyében a Chopin-év szimpla felvezetésévé, előjátékává váljon az övének, amit viszont teljes egészében kisajátíthat.
Nem meglepő, hogy Liszt ilyen előrelátó volt, s ez is csak kétségbevonhatatlan küldetéstudatát bizonyítja. Ám talán azt is kevesen tudják, honnan ered mindez. Úgy volt ugyanis, hogy a kis Liszt legelső születésnapjára (amin már kánonban zongárzta magának a happy birthdayt egész nap) Mozart-golyót kapott atyjától ajándékba. Ám a kis Liszt nagy ívben tett a Mozart-golyókra, mert ő igazán és nagyon búgócsigát szeretett volna, amit viszont nem kapott. Ezért egyrészt úgy betömte magába az össze Mozart-golyót, hogy senkinek nem adott belőle, másrészt, és érdemileg, pedig bosszúból úgy döntött, hogy pukkadjon meg az a hülye Mozart, és ő inkább feltalálja a romantikát. És akkor rövid úton fel is találta a romantikát. Nagy szerencsénk van ezzel, hogy Liszt feltalálta a romantikát, meg hogy mi mindent csinált még; ha egy röpke, kétségbe ejtő gondolat erejéig belegondolunk: mi lett volna, ha Liszt nem csinál semmit, mert mégis megkapja a búgócsigát? Például a Zeneakadémiát kénytelenek lettünk volna Bakfark Bálintról elnevezni, és akkor most mindenki lanton játszana ebben az országban, meg különben is, lehet, hogy még lovon járnánk iskolába. Hát mi lenne itt akkor. Meg a szerencsétlen repteret is legfeljebb Haydn Eszterházán Töltött Évei Nemzetközi Repülőtérnek nevezhetnénk, és erről is bárki megmondja, hogy nem az igazi. A Liszt Ferenc térről, a zeneműboltról nem is beszélve, na meg ki írta volna akkor a magyar rapszódiákat? Talán a Weiner Leó? Nem hiszem. És hogy lett volna híres Heine? Meg hogy jött volna divatba a hosszú férfihaj? Meg az egész férfiak promiszkuitása dolog? Talán a Kodály Zoltántól? Nem hiszem. 
Liszt intenzív működése nélkül Ken Russel soha meg nem rendezhette volna zseniális filmjét, amelyben a Liszt és négy hölgy meglovagolta, a filmtörténelem leggigantikusabb méretű péniszében van szerencsénk gyönyörködni (mit tud ehhez képest a Forman Amadeusa!), valamint sosem jött volna létre az évszázad -- már most garantálhatón -- legjelentősebb eseménye: a Liszt Ferenc Jubileumi Emlékév.
Csupán attól tartok egy kicsit: a holnapi napon eljön a világvége. Hogy holnap este, mikor majd a világ minden részén e nemes év legnemesebb napját ünneplik, hirtelen a WHO által meghatározott egészségügyi határértéken túlra növekszik az időegységre és négyzetkilométerre jutó Liszt mennyisége, s így olyan koncentráltan lesz jelen a világegyetemben, hogy az túlterhelődik, összeroppan és megsemmisül. Ettől azért tartok egy kicsit.
Félve írtam e sorokat, mert semmiképpen sem szeretnék liszteletlennek tűnni e nagy névvel. Távol álljon tőlem, hogy gilisztáskodjam, akarom mondani kukacoskodjam, vagy esetleg szőr mentén és majom a köszörűkőről nyúljak a nagy művész lisztériumához. Az lisztára olyan lenne, mintha kekeckedni akarnék. Pedig nem.
Ma kétszáz éve, hogy utoljára tért nyugovóra az emberiség és a többi bolygó és univerzum minden lakója úgy, hogy még nem ragyogott a megértés eleddig zabpelyhes, sötét egén Liszt Ferenc örök csillaga. S ha én annyiban részesülhettem már e csodából, hogy írhattam egyszer a Maestróról: enyém a valódi megliszteltetés!
Utolsó kommentek