És slusszpoénként végre, 1 hónap után ez is ma érezte elkérezettnek a pillanatot, hogy diszkrét csippanással a jobb alsó sarokban jelezze: megérkeztem. No comment...és én meg az a kis bárány, ott, a fehér pulcsimban.

Megfagyok mert ezek a buzik nyomják rám a porlasztott jeget a légkondiból, de nem veszem fel a Balázs pulcsiját mert KEMÉNY vagyok és megvárom míg a hideg adja föl, közben meg ezt hallgatom  és a következő videoklipet képzelem hozzá: zenén kívül semmi hang, lassított…

Ma délelőtt, amikor bementem dolgozni, meg akartam írni, hogy csak mostanában láttam, mennyi csinos, sőt mennyi szép egytemista srác van a világon. Gyönyörűek, némelyik, gondoltam. Aztán arra gondoltam munkába menet, miközben reggel ezek a mindenféle egyetemista srácok jöttek…

Amikor beértem a munkahelyemre az infopark végtelen hómezőin át ebben a hófúvásban, majdnem kitűztem az amerikai zászlót.

Az mindenesetre megváltozott, hogy - többnyire - először elgondolkodom, hogy a következő mondatom a hallgatót sértheti, megbánthatja-e, és ezután mondom vagy nem mondom ki. Tehát már csak akkor sértek vagy bántok meg valakit, ha úgy akarom. Ettől még félelmetesebb az ilyen esetek…

Több, mint másfél év alatt még egyszer sem estem bringával, így statisztikailag itt volt az ideje ilyesminek. Teljesen tisztán emlékszem a pillanatra, amikor tegnap reggel az Árpád híd utáni HÉV-felüljáró előtt épp rá akarok kiáltani a fószerre, hogy NE HÚZD RÁÁM!!, aztán…