"I cant believe they came back and did it again!" -- szól ide a mellettem ülő fickó, miután Brahms g-moll zongoranégyesének utolsó (műkritikusok által valószínűleg parádésnak neveződő) tételét újra lenyomták a kaposvári hangversenyterem színpadán. Őrá még visszzatérünk.

Rövid életem során láttam egynéhány elhibázott, láttam jónéhány épp csak vagy úgy nagyjából egyben lévő, és láttam jóval kevesebb tökéletesen kiforrott és ujjheggyel tapintható kamaraelőadást, utóbbiakat többnyire csak felvételen. Ilyen volt például a nemrégi szerzemény, a legendás felállásban (az ifjú Barenboim, a még élő du Pré, a nagybőgőző Mehta és Zukermann) forgatott, azt hiszem, a műfajban úttörőnek számító Pisztrángötös-felvétel, és élőben meg ilyen volt a vasárnapi Brahms, meg ilyen volt tegnap a Dohnányi C-dúr szextett, és akkor a mai Mozartról és a mai Bartókról még nem is gondoltam.
Az említett filmben felvetődik az érdekes kérdés: vajon mennyire jó ötlet szólistákat összerakni egy kamarafelállásba? Én azt hiszem, erre ott is a gyakorlat adta meg a választ (remek jelenet, amikor a fellépés előtt tíz perccel a backstage-ben még egymás hangszerein hülyülnek), és itt, Kaposváron sem olyan, mintha zsákba kötözött macskákat lóbálnánk, hanem, na, ezek olyan eszményien vannak együtt, hogy akár literálisan is rámondható a Dohnányira, hogy szextett. Még akkor is, ha a Fenyő Lászlónak már nem olyan szexin hosszú a haja, és már nem is olyan erotikusan ringatja a csellóját.

Különben azt hiszem, hogy ez a fesztivál két külön fesztivál: az egyik, amelyiket a fellépők élik, és a másik meg, amelyiket a közönség. És plusz egy, amelyiket én, aki gyakorlatilag megint minden paraméteremben kilógok, például Dohnányit nem ismertem személyesen, nem szórom szét a gyöngynyakláncomat az előadás közepén a padlón, nem vastapsolok kényszerűen mindenkit vissza (emiatt tegnap délelőtt külön meg is haragudtam, mert a befejező Handel-darab vége olyan kellemesen szomorkás volt, hogy azt akartam egész délutánra a fülembe, de a Müpáéhoz hasonló koncertkultúrával rendelkező közönségnek fontos volt a délelőtti koncerten is a ráadásig tapsolni), meg nem súgom a vattafejű férjem fülébe egy szonáta közepén, hogy “Nagyon jó a fiú!”. Hanem beoldalgok a koncertekre, meg kioldalgok a koncertekről, és a köztük lévő időben elmegyek úszni a sportmedencébe, meg a Royal Kávéház teraszán kávézgatok magamban. Vagy épp nem magamban.

Nem nagyon lepődtem meg, amikor az első koncerten mellém vetődött fickóról hamar kiderült, hogy valószínűleg az egyetlen jelen lévő angol nyelvű kritikus. A fickó az archeitpikus művészalkat, gyakorlatilag pizsamában jár koncertre, lassan és puha, femenin hangon beszél, és egyébként az angol Gramophone-nak ír tudósítást az eseményről, közben pedig mindenkit ismer, akiket én csak felvételről meg könyvekből. Úgy értem, képzeld el, hogy megjelenik Batman szomszédja, és elkezdi mesélni, mit kávézgatnak együtt a denevéremberrel civilben. Ó, Philippel [Glass] gyakran találkozom, ó, Tim [Page] mesélte múltkor, hogy.., ó, Bruno [Monsaingeon] nagyon bájos egy fickó...., ó, amikor Andersewszkit/Grimaud-t/.......-t interjúztam..... és így tovább, bőven tudnám folytatni. Úgyhogy én élvezem az Anna csodaországbant a sztorijaival meg fesztiválosdival, ő meg azt hajtogatja, mennyire élvezi, hogy velem milyen jókat lehet beszélgetni a zenéről (és aztán elmeséli az egész magánéletét). Valahogy mindig ilyesfajta Vergiliusokat szeg mellém a sors. Vagy engem szeg mások mellé? Ez jobban tetszik. Jeddel, így hívják, meg is egyeztünk, hogy bemutathat a titkárnőjeként, elkerülendő a nyilvánvaló feltételezését, és hogy mivel én is írok a fesztiválról, s szegről-végről botcsinálta kollégája vagyok, teljesen rendeltetésszerű, ha osztozunk az ittlétére kapott penzumon, ezért ezt esténként borba fektetjük, ha rossz volt a koncert, akkor azért, ha jó, akkor meg azért.

Eddig sok panaszra nincs okunk, a (szerintem némileg elhibázottan, de legalábbis nemkívánt áthallásoktól nem épp mentesen) Szivárvány Zeneháznak nevezett hangversenyterem előadásai tényleg zseniálisak, és a tegnap esti, némileg kaotikusra sikeredett (“Fogunk ám olyan előadást is hallani, ami a programfüzetben is szerepel!”) koncert is végül is klassz volt, csak a közönség nem tudott viselkedni. Úgy értem: a Müpa átlagos közönsége fegyelmezett sorokban a menzára várakozó megszeppent iskoláscsoport a tegnapi templombélihez képest. Pedig nem várja el senki, hogy kétszáz méterről ránézésre különböztessenek meg egy hegedűt egy brácsától, de azért azt igen, hogy egy koncert alatt ne fújják az orrukat, ne mászkáljanak, és legfőképp ne pofázzanak. Én igazán nem vagyok vadállat, és elég magas az ingerküszöböm (eddig egyetlen alkalommal tettem megjegyzést valakinek, és azt is csak az előadás után), de tegnap visszakézből kellett hátrafordulnom egy tételszünetben, hogy megtennék, hogy megpróbálnak viselkedni? (és azt már nem is tettem hozzá, hogy ha már hatvan év alatt nem sikerült megtanulni), de ez is legfőképp azért bosszant, mert nekem sokkal rosszabbul esett az egész. Az érzéseimet validálandó, újdonsült kritikus barátocskám a szünetben azzal fogadott, hogy ő is menten elmenekül -- utóbb viszont megköszönte, hogy rávettem, maradjon (“In Bach we trust!”). S nekem is az volt a szerencsém, hogy egy reménybeli Bach-versenyműről azzal sem biztos, hogy ki lehetne üldözni, ha az exszeretőm ülne körbe a feleségével. Na jó, azzal igen.

Amire némiképp szemöldökfelvonva nézegetek, az maga a program. Ma például Ligetit reggeliztünk, majd Mozarttól egy könnyű obaonégyes (ez meg úgy hangzik, mint valami pornófilm), valamint egy szólónagybőgőre és zongorára írott, lényegében (s okkal) ismeretlen darab (ami viszont nagyon egzotikus volt, például ki látott már nagybőgőn üveghangokat játszani?), és végül Bartók ötödik vonósnégyese, ami után az ember nem indul könnyed szívvel könnyed nyári ebédre. A tegnap esti ennél is furcsább volt: gyakorlatilag minden jelentős korszakból sikerült valamit beemelni. Nyilván vannak ennek értelmes okai (az előadók “rendelkezésre állása”, a közönség igénye a változatosságra, hiszen nem mindenki hallgatja végig az összes koncertet és így tovább), de én mégsem szeretem ezeket a tarka “egyvelegeket”. Remek volt reggel a Ligeti, de a Mozart végére elfelejtettem, pedig nem akartam volna. Bartók végére aztán elfelejtettem mindenkit előtte. És a koncertek hosszúk, fárasztók.

Na de ne nyafogjak: igazán remek minden, még az idő is. Kaposvár városának a fesztivál idejére extra feature-e, hogy a főtérről közvetítik a Bartókot, és annál pazarabb délutánt, hogy a főtér kávézójának verőfényes teraszán üldögélek, és közben a Bartók szól mindenhonnan, ezekre a napokra elképzelni sem tudok. És mindenképp említésre méltó az a pékség is az Anna utca és a valami sarkán, amelynek nyitva tartási ideje 16.00-06.00, és amelyben éjfélkor hazafelé bandukoltamban csodás, friss péksüteményekkel vár a péksegédlányka.