Nem nézek gyakran tévét, de így is sikerül részesülni néhány irreális reklámban, amik kiütik a biztosítékot. Az egyik a jelenlegi élvonalból, amelyben a zsiráfmamának mutáns vaddisznó kölykei vannak, és (a büdös lakásában!) egy páviánnal randevúzik. Szegény gyerekek nem csoda, hogy megzavarodnak a biológia órán. 
Ám a kedvencem az, amelyikben a mutter megérkezik a lányához, és a hogylétéről érdeklődik, az pedig egyből a lényegre tér: "még mindig székrekedésem van" (magyarul: "még mindig nehezen megy a szarás!"). Ezer éve akarom elsütni ezt valakinek, de valahogy sose kérdezik, hogy vagyok. Anyám néha, de ő meg nem értené.

Erről a reklámról amúgy mindig az jut eszembe, amikor úgynevezett székletmintát kellett vinnem a köjálhoz. Már maga a mintavétel rettentően vicces volt, ahogy guggolok és pislogok bele a budiba, szemlélem a termést (az pislog vissza rám), és találgatom, melyik részéből lenne a legpompásabb minta a köjálos elemzők számára (egyszer szívesen meghallgatnék egy elemzőt a munkájáról). Majd a kis kanálkaforma célszerszámmal mint egy adag fagylaltból, lenyesek belőle egy darabot és elcsomagolom. Nekünk polcos a budink szerencsére, de Lindáéknál csúszdás, és egyszer elmesélte, ő hogyan szerezte be a maga mintáját egy nejlonzacskó segítségével, az mondjuk sokkal viccesebb volt. Nem baj, szóval megszereztem a friss, illatos mintát, és elindultam vele a Váci útra. Egész végig csak arra tudtam gondolni, hogy konkrétan egy darabka szar van a táskámban, és szerettem volna ezt az abszurd, remek tényt megosztani az összes útitársammal a villamoson, persze csak magamban röhögcséltem helyette. Ellenben kiötöltem, hogy ha tényleg ez a helyzet, akkor kötelességem tisztességgel eljárni és oldani a közerkölcsön egy kicsit, becsületből, méghozzá úgy, hogy a bejelentkezéskor a kanyargó sorban fennhangon kérdezem meg, hogy "TESSÉKMONDANI, A SZART HOL KELL LEADNI?". Sajnos a valóságban a kanyargó sor belőlem és egy szende nőcskéből állt, aki ráadásul előttem állt, és szégyenkezve, dadogva suttogta be az ablakon, hogy aizé, a mintát, tudja, a szék-let min-tát, azt hová kell vinni, de ahhoz se a kérdés, se a válasz nem volt elég halk, hogy ne halljam, és ezzel tönkretették az egész tréfámat. Azóta is neheztelek, mert sokkal jobb volna úgy mesélni, hogy ésakkor odaálltam, és az arcába kiabáltam, hogy...

Na szóval most van egy újabb kedvenc reklámom: a nyolcévesforma kiscsávó bejelenti az anyjának, hogy kakkantania kell, az meg kézen fogja, "jól van, gyere, menjünk". Nem is tudom, úgy emlékszem, én nyolc évesen már ki tudtam törölni egyedül, és nem feltétlen számoltam be róla a szüleimnek, nem baj, tehát mutter kézen fogja a gyereket, és budiirányba kezd orientálódni, de a kölyök közli, hogy nem jó, mert ő a Petiék vécéjében akar kábelt fektetni. Egy ideális világban persze úgy szólna: "de én a Petiék budijába akarok szarni!", de hát nem lehet minden tökéletes. Azért a reklám így is üt: elképzelem, ahogy a srác becsönget a Petiékhez, csókolom, jöttem kulázni! (Á, már vártunk, fáradj be!) Aztán telecsokizza a Petiék klotyóját, anyuka meg örül, mert nem neki kell takarítani.