Nem elég, hogy azt álmodom, megölöm az anyám, és az éjszaka közepén felriadtamban másodpercek telnek el, mire rájövök, hogy csupán álmodtam az egészet, de tegnap éjjel autóbalesetet szenvedtünk egy kis, piros autóval, amin átment egy kamion. Mindannyian túléltük, én is, a lány, akivel valamiféle meghitt kapcsolatban voltam, és rövid, csapzott, barna haja volt, az expasim is, és a negyedik személy is, akiről halvány fogalmam sincs, ki volt.

Néhányan kevésbé élték túl mint mások, így az expasim is, aki a földúton matricára lapított kocsitól néhány méterre vetődött, és pont úgy nézett ki, mint aki haldoklik. Akkor odarohantam hozzá, nem törődve a minket körülvevő tucatnyi hasonlóképpen járt autóval; először azt hittem, meghalt, de aztán megmoccant, kétségbeesettem az ölembe vettem a fejét, és egyáltalán nem tudtam mit tenni vagy mondani. Akkor valaki segített a falhoz húzni és a hátát nekivetni ennek a világosbarna, köves és poros, sivatagira emlékeztető falnak, én pedig közben észhez tértem és előkaptam a mobilomat, tárcsáztam a 112-t, és alig ordítva közöltem a diszpécserrel, hogy azonnal küldejenek mentőt. Aztán körülnéztem, és odakiabáltam a többi embernek, hogy van-e szükségük mentőre, majd módosítottam a rendelést öt mentőautóra, akárcsak ha taxit rendelnék.

Viccakucorodtam az expasim mellé, aki sokkal jobban festett, mint az előbb, és beszélni kezdett hozzám, de már nem emlékszem, mit mondott. Makogott egy kicsit, és akkor a lány odalépett hozzám, kérte, hogy álljak fel, belenézett az arcomba, és azt kérdezte: te miért akarsz még bármit is egy ilyen embertől?

Hát erre ébredtem ma reggel. Nyomasztó.