Történetesen pont azt találtam mondani a héten, hogy csak egyetlen giccsesebb dolog van egy fehér zongoránál -- egy fehér zongora, amelyen Richard Cleyderman játszik. Mégis, amikor Bogányi Gergely este nyolckor visszatért a Müpa színpadára alufóliába öltözve, Richard Cleyderman helyett Bastiano Coimbra de la Coronilla ("-- y Azvedo!") jutott eszembe, a Nincs kettő négy nélkül Terrence Hill alakította nyápic kis, khm, hátszóval... de például a banyának mellettem, neki meg a bádogember jutott eszébe az Ózból.

Mindez este nyolckor történt, azután, hogy egy etapot már végighallgattam a nagy vállalkozásból, mely során Bogányi Gergely két nap alatt a Művészetek Palotája hangversenytermében végigjátssza Chopin összes szólózongora-művét. Valójában mikor e sorokat írom, Bogányi még mindig a Művészetek Palotájában nyomja a nyomnivalót – de én már nem vagyok ott. És többé – hah! – nem is leszek.

Pedig a tegnapi nap tökéletes volt. Derűsen és nyugalommal keltem, beszereztem néhány magára régóta várató holmit, kedvtelve sétálgattam a budapesti napsütéses hűvösben, betértem a Jókai téri Kiadó kocsmába, hogy néhány tejeskávé mellől bámuljak a budapesti napsütéses hűvösben mászkálókra, és kedvelt blogjaimat olvasgassam, míg csak el nem indulok kétszer másfél óra reménybelileg kellemetes Chopinre és Bogányira. Semmi extrára nem készültem, minthogy Chopin sosem tudta kihozni belőlem azt az extázist, mint amit adott esetben egy Bach-előadás képes, de nem is ez volt az alaphang – az alaphang az volt, hogy beüldögélek a Müpába és meghallgatgatom az egészet, mint akinek nincs jobb dolga, mint ahogy nem is volt. És hát ilyen értelemben mission accomplished, de azért ennél némileg mégis több – kevesebb? – történt.

A plusz jegyemet, amely esetleges felhasználására továbbra sem alakult ki emberi lénynek képessége, további tetszőleges használatra leadtam a jegyszedő srácnak, cserébe, hogy olyan fiatal és szép volt, és sok idő nem is telt bele, hogy megérkezzen a szórakozott öregasszony, aki eggyel korábbi előadásra érkezett, mint amelyre a jegye szólt, és akivel így jótékonyak voltunk én és a szép teremőr. Beszédes kedvében volt a hölgy, én pedig laza, úgyhogy kedélyesen csevegtünk egy kicsit, míg Bogányi akkor még kerekített vonalvezetésű bölcsészzakójában be nem lejtett.

És aztán elkezdett játszani. És a következő másfél órában semmi, de semmi nem történt. Azon kívül, hogy egypár problémás egészégű vén arc periodikusan és irritálón szipogott és krákogott, meg hogy szokásos Müpa-norma szerint általánosságban nem tudtak viselkedni az emberek, ugyanis folyamatosan tapsolási kényszerük volt. Eképesztő, de többször megtörtént, hogy a zongorista leütötte az utolsó akkordot, gyakorlatilag még vissza sem rendeződött a testtartása, és az emberek mindenféle szégyen nélkül, egészen pontosan beletapsoltak a hangba. Bele a hangba, érted? Kemény.
Képtelen vagyok megérteni, mi válthatja ki ezt a spontán és minden jel szerint leküzdhetetlen ingert, amely a kezük összecsapására készteti őket, mikor még az utolsó akkord ott időzik a levegőben, vagy halálpontosan még szól. Elképzelem, ahogy otthon meghallgatnak egy Mozart-szonátát Richtertől, és a végén felállnak a fotelből és állva tapsolnak, a nagymutter felriad, a macska meg bámul, hogy wtf. Mintha valamiféle kollektív elsőzőverseny folyna a netes fórumokhoz hasonlóan, és az lesz a legmenőbb, aki leghamarabb tapsolja el magát, meg aki először érzi az elérkezett pillanatot a felálláshoz és egy artikulálatlan „BRAVÓ!!” bekiabálásához. Röhej.

Szerencsére ezúttal csak maga a jelenség döbbentett a fagyott földig, mert máskülönben nem volt mit elrontson, ugyanis nemes egyszerűséggel halálra untam magam a koncerten. Szó se róla, Bogányi nyilván jól adta – ahogy azt az arisztokratikus arcélű, szépen megöregedett estélyis dáma is lelkendezte a teremből kifelé menet: „én harminc év alatt, esküszöm neked, Julcsikám, még a Carnegie Hallban sem hallottam soha senkit így játszani Chopint!”. (Az jutott eszembe, amikor az Oscar c. film végén Stallone mondja a vén bankárok egyikének: "Mert még túl fiatal!") Szóval jól adta a Bogányi, bár nekem az Érdi Tamás visszafogott, romlatlan előadása jobban tetszett, de talán pont azért, mert az nem az „autentikus” Chopin, hanem valami, úgy mondanám, kevesebb. De mindegy is, nem erről van szó. Arról van szó, hogy, azt hiszem, én sosem szerettem Chopint.

Már az Érdi Chopin-Liszt előadásán is minden, amit el tudtam mondani róla azon túl, hogy élveztem egy végre kevésbé érzelgős-hisztérikus interpretációt hallani, hogy képtelen volt lekötni a figyelmemet, és erre akkor elég jól rákontrázott a második részben érkező Liszt. Ezúttal viszont kétszer másfél óra töménységével adagolták a vérbajt, és bár a program felét nem ismertem jól, minden az unásig ismertség közömbös hatástalanságát gyakorolta. Ezen megfelelő társaságban nyilván jól el lehetne vitatkozni, de megfelelő társaság híján csupán a saját magánvéleményemet makoghatom az éterbe, és a magánvéleményem az, hogy Chopin szép, esztétikus, kellemes és olykor még talán magávalragadó is, de nem valódi. Az én szubjektív valóságomhoz semmi köze, ezért képtelen vagyok megélni, és lényegében nem is túlzottan akarom. Ahogy üldögéltem a földszinti hátsó traktus első sorában, a buddhizmus én-élménye jutott eszembe, amikor az érzelmeket az emóciók és a tiszta érzelmek csoportjaira bontja, melyek közül az emóciók azok, amelyek csupán „összezavarják a tiszta tó vizét”. Hát valami ilyesminek hatott, és a magam részéről engem nem tudott úgymond „kimozdítani”. És nem csak ezen az estén.

A koncert után a Castro nevű kocsmában copfos cimborámnak az alkohol allegóriáján próbáltam vázolni a helyzetet, hogy az elfogyasztott vodkái után is megértse. Ha veszünk egy hozzánk hasonló életutat bejáró fiatal (műszaki) értelmiségit mint állatorvosi ló, azon szépen levezethető az alkohol különböző formáinak megjelenése, tündöklése és bukása: az ízlés formálódása, nemesedése az idő függvényében. Nem mennék bele a gyakorlati vonatkozásokba (anyagi helyzet, ugye, és a többi), de bizonyára mindenki tinédzserönmagára ismer valamely likőrben, vodkanarancsban, édes borban, olcsó sörben, vagy a számomra e korszak abszolút metaforájában, a VBK-ban. Legtöbb esetben persze az ember kinövi a VBK-t, vagy úgy, hogy kivonja belőle a bort, vagy úgy, hogy a kólát, lényeg a lényeg, (tfh) a bor marad, és tapasztalataim szerint szép fokozatosan túllép az ember az édes merlot-n, és előbb vagy utóbb kiköt valami testes (vagy épp könnyű) száraznál. Na most, én mindig szerencsésnek éreztem magam, ugyanis a gimnázium alatt nem volt sok közöm alkoholhoz (no jó, néhány vodkanarancs azért természetesen nálam is beficcent), majd amikor már lett, valahogy azonnal és észrevétlenül szintet léptem (köszönhetően talán a pont egy korosztálynyival idősebb társaságnak), és eltekintve az alkalommal járó fesztiválsöröktől és fesztiválfröccsöktől, valahol az Irsai Olivérnél indultam, és valahogy egyetemesen kimaradt ez az egész VBK-korszak.

Most nyilván néhányan ököllel ütnék az arcomat, hogy épp csak azt nem mondom, Chopin a zene VBK-ja (különben is tudjuk, hogy ő a poétája – hát igen), de egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy ha valaki egyszer is belehallgat Lisztbe vagy, hogy ne mondjam, Rahmanyinovba, soha többé nem lesz képes komolyan venni Chopint. És a tegnapi napon, ahogy álmosra untam magam az amúgy nyilván klassz koncerten, és közben azon a friss-ropogós Richter-DVD-n járt az eszem, ami a táskámban figyelt, egyszerűen rájöttem, hogy sosem szerettem Chopint, és már nem is fogom.

És hogy Chopin sem szeretett engem, az abban a sorsszerűségben mutatkozik meg, amellyel validálta a gondolatot. Ugyanis életemben először, úgy két évvel ezelőtt a Művészetek Palotájában, ugyanabban a sorban, ha éppen nem pontosan ugyanazon a széken hallottam élőben Chopint, méghozzá az Esz-dúr noktürnt, amit véletlenséggel Bogányi Gergely játszott ráadásként Csajkovszkij b-moll zongoraversenye után. És amikor tegnap este ugyanaz a Bogányi Gergely zárásképp belekezdett az Esz-dúr noktürnbe... az ugyanabban a sorban, ha éppen nem pontosan ugyanazon a széken annyit jelentett: hát jó. ennyi volt neked s nekem.

Így Bogányi Gergely Chopin-maratonja nem csupán a hivatalos búcsút jelentette a nemzetközi Chopin-évtől, hanem az én nem igazán drámai, nem igazán jelentékeny, személyes búcsúmat is, legalábbis ami a Chopin-koncerteket illeti. Ágyő!:-)