Becsöngettek hozzám az este. Pontosabban: feltelefonáltak, a kaputelefonon. Becsöngetni már csak azért sem tudtak volna, mert a csengő három éve -- amióta itt lakom -- nem működik. Egyszer kijött a szőrös kaputelefon-szerelő, de Linda barátnőmmel úgy éreztük, kicsit kontár munkát végzett, és mindenképpen hiányzik még abból a kapcsolásból egy kondenzátor, vagy egy ellenállás, vagy egy csótány, mindegy, csak lábai legyenek, és amióta azt (a kondenzátort vagy az ellenállást, csótányokhoz nem nyúluk) beletettük, azóta a szerkezet ismét az elvárt, otthonos módon funkcionál, azaz sehogy. 
Odalentről viszont fel lehet csöngetni, és ma felcsöngettek hozzám. Teljesen elhűltem, mert soha nem csöngetnek fel hozzám, már csak azért sem, mert az imént részletezett művelet nemcsak a csengetés, de a kapuzár kinyitásának képességét is elvonta a szerkezettől, ezért ha valakit várok, az mindig előre tudja a kódot, és úgy tud kopogni, hogy a rácson át az ajtónak hajítja a cipőjét. De most nem vártam senkit, ennek megfelelően az orvcsöngető nem is tudta a kódot, és én pedig teljesen elhűltem, amikor megszólalt a csengő. Vajon ki lehet az? A Télapó? (A gestapó..?)
Hű, de tényleg, ki lehet az?? Nagyjából három másodperc, hogy felkeljek és a kaputelefonhoz érjek, és ez bámulatos mennyiségű gondolatra elegendő a kérdést illetően, de még az idő rövidségéhez képest is gyorsan letisztult, ki a nagyjából egyetlen élő ember, aki bármennyire kíváncsi lehet az ostoba fejemre, és az amúgy nem éppen legszívélyesebb, nem éppen meghívásnak nevezhető, elköszönésképp elhangzott kijelentést, hogy ha az életben még találkozunk, az nálam lesz, értelmezhetné olyan szabad módon, hogy egyszercsak megszólaljon tőle a kaputelefonom. Ellenben a gyors valószínűségszámítás további izgalmakra adott okot, ugyanis annak értelmében tényleg fogalmam sem volt, ki csöngethet, ezért laza mozdulattal lekaptam a kagylót, és a számból átejtettem bele egy várakozásteli, némiképp izgatott, emelkedő hanglejtésű szótagot: já? 

Egy női hang makogott vissza érthetetlen köszönést, aztán bemutatkozott. A népszámláló volt. 
- A népszámláló vagyok. -- mondta. 
Először teljesen lehervadtam, hogy csak a népszámláló az, de aztán megörültem neki. Mindig is szerettem volna látni egy élő népszámlálót, és hagyni magam megszámolni. Nem baj, hogy már két napja kitöltöttem az internetes kérdőívet (azt hittem, ővele is közölni kell a kapott kódot, de utólag kiderült, hogy nem is), ezt elhallgattam a kaputelefonban, és felinvitáltam. Gyorsan rendet raktam, kiporszívóztam, elraktam a szétdobált bugyikat, és leszaladtam a zöldségeshez répáért, hátha simogatni meg etetni is szabad a népszámlálót, aztán átengedtem a rácson. Egy alacsony, rövidszőke, negyvenes nő volt, és egyáltalán nem nézett ki népszámlálónak, bár a szemüvegén látszott, hogy ért a papírmunkához meg a számokhoz.
Idebent Jean-Pierre Rampal fújta az egyik Vivaldi-szonátát, és a népszámláló odaállt a nappali ajtajába (nem is ajtó, csak keret), és a szemem sarkából láttam, hogy kukkol befelé az ő szeme sarkából, meg a fülem szegletéből hallottam, hogy hallgatózik az ő füle szegletéből.

Két dolog járt az eszemben, miközben mondtam neki, hogy mindjárt kikeresem a kódot, amit elküldtem magamnak e-mailben, és úgy is csináltam, és ezek közül a másik az volt, hogy mi lenne, ha odaállnék elé, és azt mondanám:
- Hát itt vagyok. 
Akkor ő hülyén néz (hülyébben, mint eredetileg), és én másodpercekig nem szólok semmit, csak lelkesen és jelentőségteljesen várakozom. Amikor végül megkérdezi, hogy igen?, vagy hogy ezt hogy érti?, akkor én nézek az eredetinél sokkal ostobábban, és azt mondom:
- Hát itt vagyok. Számoljon meg. 
És ha van benne egy kis humorérzék, akkor erre szakszerűen rámnéz, és azt mondja:
- Kicsit álljon hátrébb. -- hatásszünet -- Kedves hölgyem, ezennel hivatalosan megszámlálom. -- újabb hatásszünet, számlálás, ellenőrzés -- Egy. Hivatalosan megállapítom, hogy ön egyen van. 
Majd feljegyzi a népszámlálási nyomtatványaiba, hogy engem elhanyagolható hibával egynek számlált és megszámlált, majd a tollára visszatéve a kupakot lezárja a hivatalos aktust, és én pihenőbe váltok a vigyázzállásból. Akkor még elsütöm neki, hogy de mi lesz a képzeletbeli barátaimmal, a skizofréniámmal, vagy megkérdezem, hogy a kis cimboráimat (a híres zeneszerzők akciófigurákat) nem akarja-e számba venni (nem az enyémbe), csak, hogy a rideg adminisztráció feszültségét kicsit levezessem. 

Ehelyett csak keresgéltem a kódot (ami végül nem is kellett), ő meg csak kukkolta a berendezést meg engem a nappaliban, meg hallgatózott tovább, majd legnagyobb döbbenetemre a következő szavakat mondta: 

- Milyen szép zene szól itt. 

Rápillantottam a számára értelmezhetetlen, alighanem igen komplex arckifejezésemmel, ő viszont bénultságom pillanatait aljasul arra használta fel, hogy a milyen kódról érdeklődjön, majd felvilágosítson, hogy ezt neki nem kell megadnom, sőt fel sem kellett volna jönnie, és így még fizetni sem fognak neki. Akkor már magamhoz tértem és sajnálkoztam, amiért elhappoltam előle a nettó akármennyit, és még fel is rángattam érte, de azt már nem tettem hozzá, hogy nagyon is fel kellett ma jönnie, csak nem azért, amiért hiszi. 

Ezt az írást látszólag teljesen véletlenül, pont ma küldtem el valakinek, aki ma este nem csöngetett. Továbbra sincsenek hát véletlenek, és az igazán felemelő dolgok továbbra sem olyanok, amilyennek az ember lánya megrajzolná őket. Ő ugyanis nem tud rajzolni.
Kicsit defektes, kicsit felismerhetetlen, de mégis: az, és a miénk. És ettől valódi.
Kedves jószág a népszámláló.