A tegnapi nap különben olyan volt, hogy mivel faterom zenekara jött házavatni hozzánk (nem túl gyakori náluk az efféle vendégeskedés az utóbbi évtizedben), úgy gondoltam, mindenképp tiszteletemet teszem, egyrészt mert úgy illik, másrészt mert tudom, hogy faterom örülne neki, harmadrészt pedig mert hátha zenélnek is egy keveset. Olyanok ezek, hogy magától értetődő, hogy mindenhová hurcolják a hangszereiket. Szerencsére vonószenekar, megtehetik.

Tehát felöltöztem csinosan, egyfajta visszofogott eleganciával, hogy az idősödő orvosok a maguk bájos modorosságával megcsodálhassanak apámnál (milyen szép nő lett a lányodból!), és elém járulhassanak, hogy van-e udvarlóm, ugyanis az ő fiuk szabad. A vége az lett, hogy az érkezésemet követő ötödik percben leettem a hófehér nadrágomat kecsöppel (én legföljebb szökőévente szoktam leenni magam, mindig is férfias jellemvonásnak tartottam ezt:-), ezért le kellett cserélnem egy minden eleganciát nélkülöző farmerre, amely tönkrevágta a teljes autfitemet. Sebaj.

Délután négy felé megérkeztek az első vendégek, majd sorban a többiek. Mókás, mert ők még láttak engem pelenkában kúszni-mászni és a süss fel napot énekelve pörögni egyik vagy másik zenekari vagy vonósnégyespróba alkalmával. Én időközben úgy 150 centivel magasabb, két mellel szélesebb lettem, miegymás, ők viszont szakasztott olyanok, amilyenek mindig is voltak. A társaság felének a nevét nem is tudtam, de az arca mindnek a gyermekkori emlékeim kedves ismerősségével köszönt. Vettem a bátorságot mindenkit letegezni. Van a kamaszkornak az a szakasza, amikor az ember már nem szívesen csókolomozik és tetsziktudnizik, de még nem elég merész kerekperec magázódni, ezért az átmeneti időben egyáltalán nem köszön, és kerüli a megszemélyesítő fordulatokat. Az utóbbi években ezzel szemben az az életszakaszom köszöntött be, amelyben már magázódni kínos az efféle régi ismerősökkel, akik persze ragaszkodnak a tegeződéshez, de úgy érzem, ez a tegnapi nappal végképp véget ért.

Szóval összegyűltek ezek az idősödő arcok, és olyan sokan lettünk, hogy alig fértünk el a földszinten, de szerencsére elállt az eső, úgyhogy a kertben hamar kinőttek a földből a kottaállványok, és először a ház és a ház ura (ti. apám) tiszteletére írt kis köszöntőt énekelték el, majd közös muzsikálás következett. Nagyon megható volt, faterom könnyes szemmel nevetett, és mindig rám-rámpislogott, miközben játszott. Játszottak Eine kleine Nachmusik-átiratot és Bartók-féle magyar népdalokat is, amiket lehetett énekelni, úgyhogy egy kicsit én is beszálltam (szerencsére a karnagy szoprán felesége jótékonyan elnyomta a mi hangunkat), és végül az Este a székelyeknélt, amitől nekem állandóan bőghetnékem van, pláne, ha úgy meg vagyok hatódva, ahogyan voltam. De azért nem sírtam el magam, viszont a körülöttünk lévő szomszédok kigyűltek az erkélyeikre, és onnan figyelték és hallgatták a kedves kis előadást. Elnéztem az arcokat, akik már évtizedek óta, többen közülük, beleértve az édesapámat is, negyven éve együtt zenélnek, és most süteményt hoztak és a kertünkben húzták a maguk és a mi örömünkre.. és azt reméltem, hatvan évesen nekem is lesz ilyen. Nem feltétlenül vonosózenekar, mert ahhoz el kéne kezdenem hegedülni, de ilyen bájos, melegszívű emberek, akiket összeköt ez az elképzelhetetlenül hosszú ideje tartó szeretetteli barátság, és a zene közös szeretete és tisztelete.

Amikor újra rákezdett az égi áldomány, sajnos abba kellett hagyni odakint, úgyhogy a falánk népség rárabolt anyám mennyei svédasztalára, én pedig bontottam egy pohár vöröset, és elvegyültem, hogy hallgathassam az öreg csókák intellektuális, néhol szolidan trágár poénokkal megtűzdelt diskurzusát. Persze meg kellett nézni a vonósnégyes legújabb előadás-dvd-jét (totál amatőr felvétel, sajnos hangminőségben is) egy zongoraötösről, ami bevallásuk szerint minőségében pályafutásuk csúcsa volt, aztán először a csellista, aki zongoristaként kezdte, majd az egyik idősebb nő, aki 40 éve zongorázik, letelepedett a zongorához, és elkezdődött a kamarazene faterommal és egy másik hegedűs nővel. Ezek egymás hangszerét és vonóit próbálgatták, a zongorista soha nem játszott darabokat tolt le úgy, hogy transzba esve bámultam és hallgattam a zongora mellől, közben folyt a halk csevej, és mindenki láthatóan jól érezte magát.

Időközben ráakadtam egy korombeli lányra, aki három éve zenél velük (ő volt az egyetlen, aki javította az átlagéletkort), úgyhogy barátkoztam is vele egy kicsit, örültem, hogy végre találtam valakit, aki nem száz éves, mégis tudja, mi a különbség Mozart és Beethoven zongoraszonátái között, pedig az ő apja annak idején Beatles-hajat hordott.

Volt még egy üde színfoltja az estének: a zongoraművésznő férje. Öreg, kissé tagbaszakadt figura, ha jól tudom, nem zenész, viszont, úgy láttam, nagy borkedvelő. Olyannyira, hogy amikor az első palackkal kinyitottam, azonnal felajánlotta, a segítségét, de mivel nem értett a bornyitóhoz, inkább elintéztem én. Később nyitottam egy újabb vöröset, és meglepő módon ismét ott termett, méregette a bort a kezemben, most már nem ajánlotta fel a segítségét, csak azonnal megtöltette a poharát. Később láttam még sündörögni az asztalok mellett, majd egy újabb palacckal megküzdeni. Abból gondolom, hogy nagy borszakértő volt az öreg, hogy az első középkat caberne sauvignont pont olyan élvezettel fogyasztotta, mint az alsóbb kategóriás kadarkát, és végül minden szívbaj nélkül erőszakolta ki a dugót a 2009-es Polgár-féle rozéból, amit viszont ott kellett hagynia, mert takarodót intett a felesége. Most ennek maradékát kortyolgatom, miközben visszagondolok az öregre. :-)