Szóval végül is kiléptem az utcára ebben a valószerűtlen napsütéses őszben, és már nem is kívántam, hogy bárcsak borulna be, de azért nem bántam, hogy megjelentek a felhők az égen. És aztán egyszerűen elindultam, rakosgattam egyik lábamat a másik elé, majd a másikat az egyik elé, és elképzelésem sem volt, hogy mihez is kezdhetnék. Nem is hogy az élettel, vagy úgy legalább a magaméval, hanem egyszerűen csak azzal a pillanattal, meg a következővel, vagy a következő tíz perccel; hogy közben jártam, kizárólag a kilenc hónapos korom óta berögzült motoros rutinfunkciónak volt köszönhető. Néhányan megnézték a hervadt fejemet, nem is csodálom, gondolom, nem illik sírva mászkálni az Üllői úton, és végül is az volt a szerencse, hogy eszembe jutott a két legutóbbi könyv, amit a booklineból rendeltem, és hogy végül is el lehetne értük menni, ezért végigsétáltam az Üllőin egészen a Kálvin térig, onnan pedig majdnem a Astoriáig, de csak azért majdnem, mert a bookline boltja hamarabb van, mint az Astoria. És elhoztam a két legutóbbi könyvet, amit rendeltem, és aztán azt gondoltam, miért is ne nézzek be a zeneműboltba is, ahogy mindig, ha a bookline üzletében járok, ezért benéztem a zeneműboltba, mert azt gondoltam, miért ne venném meg a Karajan vezényelte 7. Beethoven-szimfóniát, aminek úgy szeretem a második tételét, és az egy olyan jól megkomponált film, és a Karajan meg egy olyan szép ember. 

Úgyhogy benéztem a zeneműboltba, de még bőven Beethoven előtt egyszercsak véletlenül a Bach-szekciónál találtam magam, és valahogy megörültem. És már-már kedvtelve, tételesen végignéztem, mi újság a piacon Bachhal, és húsz perccel később már három Bach-CD volt abban a kezemben, amellyel a Karajan-féle Beethovenért jöttem, de, gondoltam, a laptop javítására szánt pénzt (erről talán később) most könnyű szívvel elverhetném a nehéz szívem kis örömére. Úgyhogy a lányokkal kikerestettem mindhárom CD-t, és úgy érzem, Bach kevésbé lehet kelendő ma, mert mindháromból csak egyet tartottak raktáron, bezzeg a Beethoven. Na nem találtam meg a DVD-t, persze, de hát ez mindig úgy van, hogy az ember bemegy valamiért, és valami egészen mással távozik, és ha egyszer azzal jönnék ki a zeneműboltból, amiért indultam, abban a pillanatban unnám meg az életet. Így, ha fabatkát sem ér is, legalább nem unom. 

A tisztesség kedvéért azért mégis megvettem a hetedik szimfóniát Klemperertől, már nem tőle vettem meg, hanem a boltoslánytól, aki nem volt barátságos egyáltalán, de még mindig jobb volt, mint a bookline-os eladó, aki az opálos tekintetembe is képes volt belemondani ugyanazt, amit az előző vásárlónál már amúgy is hallottam, jelesül hogy odafönt nyílt egy kávézó, ahol remek kávékat és teákat ihatok, majd, amikor látta, hogy semmi hatása nincs a mondandójának, azt mondta, hogy látom, nem érti, amit mondtam, és aztán elismételte, hogy odafönt nyílt egy kávézó, és hogy remek kávékat és teákat lehet kapni, ha szeretnék. Azt mondtam neki, hölgyem, maga szerint úgy nézek ki, mint aki remek teát, netán kávét szeretne inni, de nem gorombán, csupán tényszerűen, és erre viszont ő nem válaszolt, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy elvegyem a könyveimet, amiket addigra már gondosan beletett egy zöld-fehér zacskóba, és kisétáljak az ajtón. 

És aztán átmentem a zeneműboltba, ahol azért volt jobb a boltoslány, mint a bookline-os eladó, mert ő egyáltalán nem beszélt. Beszélt viszont két fickó, valahogy így, a kilencedik szimfóniáját szeretik a legtöbben, de jómagam jobban kedvelem az ötödiket, ó, az ötödik, az ötödiket én is nagyon szeretem, de a hatodik is nagyon jó, és itt kisurrantam a szerzeményeimmel, még mielőtt a hetedikről is elmondták volna, hogy ugyan nem rossz. Egyébként nem tudom, ki hallgatja a kilencedik szimfóniát, de én például nem. De például a hetediknek is csak a második tétele miatt hallgatom végig az egészet, ami egyébként egy allegretto tétel, amiről én azt szoktam gondolni, hogy Beethovennek bizonyára volt érzéke a szarkazmushoz. 

Szóval a Bachok, amiket majdnem a Beethoven helyett vettem, de végül is vele együtt, azok egyrészt az összes zongoraverseny, amiket Schiff András és Kocsis Zoltán meg még pár másik arc (Falvai Sándor és Rohmann Imre, köveződjek meg, de nekem nem sokat mondanak ezeket a nevek) zongorázik fel. Na most, én láttam már ugyan ennél rosszabbul sikerült borítókat, de azért nem sokat. 

Ez itt az, ami még egy fokkal rosszabbul sikerült a másiknál, amin a szöveg még olvasható, de azért a jó érzékkel választott, kilencvenes évek gifvilágát idéző betűtípus ugyanaz és a háttér is kellően zanzás. Persze alapjáraton ki nem szarja le, hogy mi van a CD borítóján, és én is erre gondoltam, amikor megvettem, mert az volt a lényeg, hogy rajta van a BWV 1060-as jegyzékszámú kettős zongoraverseny is, amibe akkor lettem szerelmes, amikor attól a francia társulattól hallottam, és ez volt az első, amit beraktam, amikor végre hazaértem, és végül aztán nagyon szomorú lettem, mert nem elég, hogy szarul néz ki a CD, de még nem is tetszik az interpretáció... A franciák lendületesen, élettel teli, élményszerűen nyomják, ezek viszont ugyanazzal, ha nem mégolyanabb akadémikussággal, ami miatt az Angela Hewitt-félével is nehéz volt megbarátkoznom. Úgyhogy nagyon szomorú lettem, amikor meghallottam az első pár taktust, de azért bizonyára ezen is van mit szeretni. 

Viszont sokkal izgalmasabb a másik szerzeményem. Abba, ellentétben a zongoraverseny-cédékkel, már akkor szerelmes lettem, amikor még el sem olvastam, mi van benne. 

Nézd meg, hát nem szép? Ez amúgy egy kimondottan rosszul sikerült digitalizáció, élőben sokkal szebb, világosabb, barátságosabb és melegebb, sokkal kevésbé kontrasztos. Úgy szeretem ezeket a tónusokat, és olyan szépek a betűk, karaktere van a kompozíciónak. Csak az bánt, hogy rákerült a "brilliant classics" felirat azzal az ordenáré gyémánttal, nem is értem, hogyan engedhetik, szegény tervező biztosan felakasztotta magát, amikor meglátta. 

Szóval ez akadt a kezembe, ami most már a Goldberg-variációk harmadik példánya otthon, az 55-ös és a 81-es Gouldok mellet méltó helye lesz. Egészen addig nem is tudtam, hogy a Goldberg-variációknak van vonósátirata, amíg a Barokk Fesztivál kiírásában, amit szeptemberben tartottak a Váci utcai Szent Mihály templomban, meg nem láttam. Persze elég hamar megláttam, mert a Goldberg-variációkra már szemmel greppelek, és emlékszem, hogy féltem elmenni egyáltalán, mert amióta a '81-es Gould-felvétel megvan, azóta még tőle is csak akkor hallgatom a másikat, ha amúgy Mozarthoz lenne kedvem, de nem eléggé, és ez eléggé megnehezíti, hogy képes legyek befogadni más interpretációkat, példának okáért például pont a napokban tettem szert egy Yuji Takahashi nevű zongoristasrác Goldberg-variációk elképzeléseire, aki annyira játékosra vette a figurát, hogy néhány variációt egyszerűen, fogtam magam és átléptettem, és élménynek és érdekességnek ugyan jó, de hogy is mondjam, olyan mint egy teve, szóval nem kéne otthonra annak ellenére, hogy már megvan. 

Úgyhogy ilyesmikre gondoltam, amikor azon a csütörtök estén elmentem a Goldberg-variációk vonostrió-átiratára a Szent Mihály templomba, és tudtam, hogy gyorsan fogják játszani, mármint gyorsabban, mint Gould, ami nem nehéz, mert Gould egyáltalán nem játssza gyorsan, hanem leginkább lassan játssza, mint mindent, amit nagyon szeretett, nem úgy, mint például egyes Mozart-szonátákat, amiket olyan sebességgel játszik, hogy az embernek az az érzése támad, ezzel kívánja közölni véleményét Mozartról és a zenéjéről, és ha az embernek ez az érzése támad, az alighanem helyes. Ilyesmikre gondoltam, meg még gondoltam például a Schiff-féle Goldbergre, meg a Maestro Barenboim játszotta felvételekre is, amikkel ugyanaz volt a bajom, mint fentebb, ami valójában, ha őszinte vagyok, csupán arról szól, hogy mit tekint az ember autentikusnak, és mennyire képes és hajlandó attól elvonatkoztatni. Ezen dilemmáztam azon a szeptemberi csütörtök estén, ami egyben az is volt, amelyen a Váci utcából átmentem a Mélypontba találkozni valakivel, akivel nem fogok többé a Mélypontban találkozni, sem úgy, hogy a Goldberg-variációk visszhangzik még a fejemben, sem anélkül, szóval ezen dilemmáztam, de azt gondoltam, egészen más, ha nem zongorán szól, és ezzel az újszerűségével együtt talán nem lesz annyira sokkoló (vagy épp lesz eléggé sokkoló ahhoz), hogy be tudjam fogadni. És nem is tévedtem, sem abban, hogy gyorsan fogják játszani, sem abban, hogy ettől még tetszeni fog, csak azt bántam egy kicsit, hogy a másik jegyemet, amit annak az illetőnek vettem, akit elhívtam magammal, pedig a Goldberg-variációkra gyakorlatilag senkit sem jutna eszembe elhívni normálisan, mint ahogy alapvetően csak egy jegyem volt rá, és úgy lett kettő, hogy az előző nap vettem mégegyet, szóval azt bántam, hogy ezt a mégegy jegyet végül is egy idegen ausztrál nőnek kellett odaadnom, mondván, hogy nem tudott eljönni a gazdája, de ha már úgyis ki van fizetve, akkor nyugodtan menjen be vele. 

Én meg bementem a magaméval, ami már egy hónapja megvolt, és leültem az ötödik sorba, és mint rendesen, senki nem ült körém, és csukott szemmel mosolyogva hallgattam az egészet elejétől a végéig, és istenem, gyönyörű volt, ahogy egy-egy tétel befejeztével tovább zengett a hang a templom testében, mintegy öröklétszerűen. Imádtam, és imádtam az egész estét, úgyhogy az egész este emlékére megvettem ezt a lemezt, amit ma már kétszer sikerült végighallgatnom, és még mindig nagyon tetszik, amit a 19. variációból csináltak a pizzicatóval, csak azt bánom, hogy még az AKG fülesben sem zeng úgy tovább a hang, mint a Szent Mihály templom testében. 

Mert amúgy hazahoztam a fülesemet az irodából, úgy értem, hazahaza, mert amúgy délután felhívtam szegény anyámat a síron túli hangommal, hogy mi lenne, ha beköltöznék a cicákhoz a kisszobába a hétvégére, annak ellenére, hogy nincsen karácsony, és anyám meg sem kérdezte, hogy miért, csak most este mondja, hogy már azt hittem, valami bajod van, mert olyan furcsa volt a hangod a telefonban, nem, nincsen semmi, mondom, ő meg nézi tovább a barátok köztöt. Hozzátehettem volna, hogy csupán a pillanatnyi létem vesztette el az értelmét, de végül is minek. 

Helyette inkább hallgatom c-moll zongoraversenyt Kocsistól és Schifftől, hogy megszeressem, és holnap pedig azt fogom csinálni, hogy először fogom a kerti nyugágyat és beállítom a kis faház mellé, mert oda sokáig süt a nap, aztán fogom a könyveimet, a Richter- meg a Bach-életrajzot, meg -- talán itt az ideje -- Bernhard menthetetlenjének utolsó ötven oldalát, és még fogom a fülesemet a laptopommal és a cédékkel együtt, és aztán azt fogom csinálni, amit a kanapé innenső sarkán ma is egész este csináltam. Makogok magamban, számolatlanul szívom a cigiket, és hallgatom, ahogy bizonyos időközönként a skype a maga diszkrét módján belepittyeg a zenébe. Ugyanis az elmúlt háromheti beszélgetéstörténetet darabokban szedi le, ami azzal jár, hogy időnként felbukkannak mindenféle beszélgetésablakok azokkal, akikkel az elmúlt három hétben beszéltem, és egy újabb mennyiséggel frissül bennük a régi beszélgetés pont úgy, mintha minden új volna. És akivel három hét alatt többszáz sornyit beszéltem, azt újra és újra földobja, mindig egy keveset hozzáillesztve a történelemből. És ha ez nem lenne így is eléggé morbid, a legutolsó beszélgetésemet valamilyen bizarr és kegyetlen okból újra és újra feldobja annak ellenére, hogy már rég a végére ért, és mindannyiszor el kell olvasnom. 

Hát ez van. Nem tudok magammal mit kezdeni, ezért jobbára azt csinálom, hogy megírom, hogy nem tudok magammal mit kezdeni. Ezzel is múlik az idő. 

Nagyon, nagyon szomorú, és végtelenül magányos vagyok, és állandóan csak a napocskára gondolok. Azt gondoltam ki, hogy úgy csinálok, mintha csupán álmodtam volna az egészet. Mint ahogy valójában csupán álmodtuk az egészet. 

Azt hiszem, ezután sokáig nem fogok Bach-zongoraversenyeket hallgatni, ezért az őszi kollekcióhoz hozzáteszem még az utolsó darabkát. Mindig mondtam, hogy az a-moll a legjobb hangnem. A, mint ...

Nagyon fáradt vagyok. Jó sok címkét kapott ez a poszt.