Szóval jellemzően az lett, hogy amikor reggel azt gondoltam, hogy este elmegyek Bachot hallgatni a Háló közösségi micsodába, akkor tévedtem, mert este azzal szemben, amit reggel gondoltam, nem mentem el Bachot hallgatni a Háló közösségi micsodába. A Bookline üzetéig ugyan eljutottam, de mivel másfél hete Mozartra vagyok hangolódva az általános napi zenei közérzet terén, egyszerűen -- bárha szentségtörés is -- ezen a méhgörcsös kedd estén nem tudtam szívből megkívánni Bachot.

Úgyhogy a Bookline-ig eljutottam, és aztán ahelyett, hogy a Ferenciek tere felé indultam volna, a Kálvin tér felé indultam vissza, és köszönhetően a zeneműbolt zárvatartási rendjének, a Kálvin térig meg sem álltam, és útközben meg arra gondoltam, hogy körülbelül még egy könyv, és meglesz az über line 2 törzsvásárlói tagságom a Bookline-nál, amely évi >35E magyar forintnyi könyvet jelent, ami mellesleg nem hangzik valami soknak, és főképp akkor hangozna még kevésbé soknak, ha összeszámolnám, hány magyar átlagfizetésnyit költök az utóbbi idők alapján átlagosan évente zenére, de azt hiszem, ezt nem fogom összeszámolni, mindenesetre a világ mai állása szerint ha egyszer valami, hát akkor a CD- és DVD-gyűjteményem lesz értékes utánam.

Persze vélhetően egy harmadági megélhetési alkoholista tróger örökli majd, aki söröskorsó-alátétnek használja majd az akkor már fellelhetetlen kuriózumnak számító felvételeket mindaddig, amíg rá nem jön, hogy teljesen alkalmatlanok a feladatra, és akkor majd lomtalanításkor kikúrja őket a huszonharmincadik kerület eldugott utcájában, mint azokat a húszas-harmincas években készült erotikus- és pornóképeket kúrta ki valaki az ötödik kerület egyik utcájára lomtalanításkor, amelyekre az akkori író ismerősöm egy barátja lelt rá egy hűvöskés estén, és hozott magával kocsmázni a gödörbe tavalyelőtt. Persze ezt nyilván nem hozzáértő találja majd meg, hanem ott rohad meg a néhány rézbőrű által einstandolt kupac alján, mert túl alacsony volt a fémtartalma és ülni meg dugni sem volt kényelmes rajta, és akkor jön a kukásautó és örökre bezúzzák ezeket a felbecsülhetetlen eszmei, hát még akkor már pénzben kifejezett értékű... .......... ááhh, mit ez az apokaliptikus hangulat állandóan, kérem!

Egyébként örömmel számolhatok be, hogy zenei DVD-gyűjteményem újabb értékes darabokkal gazdagodig a fent vázolt vízió bekövetkeztére várva. Illetve nem is csak fog, ugyanis már legutóbb is gazdagodott egy Héléne Grimaud és Vladimir Jurowski elkövetette koncertfelvétellel, amelyen a Strauss Metamorphosenjét (ezt még nem néztem meg) és Ravel G-dúr zongoraversenyét játsszák, ez utóbbit viszont persze megnéztem, és egész egyszerűen, bár a szó tőlem teljesen idegen: állati, nem különösebben ismerem Ravel művészetét, de ezek után hozzáteszem, hogy eddig, és Grimaud-t viszont már ismerem egy kicsit (tőle egyébként meghozták a nagyon várt Bach-CD-t is), és most egy kicsit jobban, és ha már így mondtuk, akkor, szóval ő is állati. 

Persze nem pont erről akartam írni, meg még csak nem is arról a Richter Mozart/Chopin DVD-ről, amit a múltkor a Müpában sikerült beszereznem (és megmentenem vele a Bogányis estémet:-), bár arról is lehetne, ugyanis azóta ötször már biztos megnéztem, és ugyan a Chopint továbbra sem tartom nagy eresztésnek rajta, de ez nem az öreg Richter hibája, viszont a három Mozart-szonátát nagyon klasszul adja (hm, most, hogy így mondom, talán ez alapozta meg az elmúlt egy-két heti Mozart-hangulatomat), és mindig arra gondolok, miközben nézem, hogy "tulajdonképpen csak azt játssza, ami a kottában van", ahogy ő maga mondta, és egész más szemmel nézi így az ember, mert még csak a kísértés sincs, hogy véletlenül azt gondolja, ezt szándékosan ezért vagy azért csinálta így vagy úgy, hanem tiszta sor, illetve vonal, vagy mi.

Különben az alkímista című, Monsaingeon-féle Gould-filmben van egy jelenet, amikor az angol szviteket veszik fel, ha jól emlékszem, és Gould leül a zongorához és elkezdi játszani az épp soronkövetkezőt, lejátszik egypár ütemet, majd felcsattan, hogy "áh, ez így marhára unalmas!", és akkor újrakezdi másfélszeres tempóval. Na persze a Goulddal készült filmek ún. "spontán" jelenetei, ha minden igaz, körülbelül annyira tekinthetők spontánnak, mint az Apollo-11 holdraszállása '69-ben

(és akkor Neil Armstrong egyszercsak azt mondja:
- Te, Edwin, bazze, olyan uncsi itt lebeggetni, nézd, ott az a nagy kavics, szerinted mi lenne, ha letennénk a gépet? Csak nem rágnak be az öreg pajtik odalent, na meg úgyis meg kéne tankolni, hátha akad egy benzinkút a közelben néhány prostival, és tudnék értékelni már egy csobogó hangot is a porceláncsészében!)

mint például a film kezdőjelenete, amelyben Glenn úgymond "megérkezik" (kimegy, csapó, jöhet), leteszi a székét és úgy csinál, mint aki most látja először a zongorát, tesz is rá valami megjegyzést, majd spontán kinyitja a székét, amelyre Monsaingeon spontán rákérdez, hogy mégis mi a fene az, na de azért el lehet képzelni az előzőhöz hasonló jelenetet, ha ugyan nem pont a stúdióban, és el lehet képzelni Richtert is, ahogy kottafejről kottafejre olvassa a Mozart-szonátákat, és aprólékosan megtervezi a tempó- és dinamikai jelzések kivitelezését... és a kettőt együtt. Izgi.

De még az lesz igazán izgi, hogyha elmegyek a Lisztboltba, ami az Oktogonnál van, gyakorlatilag szimplán átvenni azt a szintén Monsaingeon-féle dokumentumfilmet (ettől függetlenül is úgy döntöttem, beszerzem az összes Monsaingeon-féle dokumentum- és koncertfilmet, mert a fickó ebben a műfajban egyszerűen páratlan és zseniális), szóval azt a dokumentumfilmet, amely Az enigma címet viseli és Richterrel készült a Richter életéről, és amelyet két hete vadászok a neten mindenféle kisebb meg nagyobb webáruházakban, de amelyet csak többszáz dollárért lehet beszerezni például az amazonról. És akkor -- ma este -- támadt az a kiválónak bizonyuló ötletem, hogy -- egy nemrégi poszt tanulságának nyomán -- mi lenne, ha nem tekinteném evidenciának, hogy amit külföldön nem lehet kapni, azt itthon sem, és lám, a fonákjára fordított logika körülbelül az első google-találatban elvezetett a Lisztbolthoz, ahol történetesen nemcsak hogy kevesebb, mint 7E forintért a The Enigma van raktáron, hanem az a The Art of Piano is, amelyet szintén vadászgatok egy ideje. Mindez majdnem sokkolóan meglepő volt (milyen szép, ha ilyesmiken tud kellemesen sokkolódni az ember, nem vall az álmában fogcsikorgató pszichotikus neurózisra, vagy igen?), főképp, hogy különösebben nem széles a kínálat zenei dokumentumfilmekből. Ellenben nagy pirospont írható a boltnak nemcsak azért, mert még raktáron is volt az említett két lemez, hanem mert körülbelül ez az első olyan online zenei bolt azok közül, amelyekkel volt dolgom, ahol nagyjából úgy vannak kategorizálva a zenei kiadványok, ahogyan azt az én analitikus szemléletem kívánatosnak tartja. Persze nem érdemes összevetni az amazonnal, ahol a vásárlók nagy része elektromos fogkefét rendel díszcsomagolásban, és persze el is várható, hogy egy szakbolt katalógusa úgymond "szakszerűen" legyen felépítve, mégis én tudom értékelni és tudtam örülni neki. Már csak az kéne, hogy akkora legyen a kínálat, mint az amazonon, és ne majdnem hétezerért kelljen hozzájutni egy nemzetközileg legfeljebb négybe kerülő tetszőleges DVD-hez.

Most pedig nemtommitkezdek magammal, mert amióta ma kimondtam, hogy mostanában leszoktam az esténkénti magányos otthoni borozgatásokról, nehezen ellenállható vágyam támadt rá. De inkább maradok a szokásos bodzaszörpnél, és talán megint lefekszem tízkor, hátha megint olyan pszichotikus álmaim lesznek az egyszerre konvex és konkáv, egyszerre reflexív és tökéletesen fényelnyelő, egyáltalában teljesen fénytelen módon megvilágított térben vetített "Semmi" című filmről, mint múlt éjjel.