Ha már a Bach A-dúr zongoraversenyéről lett lévén szó úgyis, régóta kívánom már ide a David Fray nevű jelenséget, akire Bruno Monsaingeon-filmek kutatása során akadtam rá. Elsőre elég gyanús volt a dolog, mert Monsieur Monsaingeon nem szokott mindenféle tinédzserekről portréfilmet készíteni, azonban a videó, amelybe botlottam, igen meggyőző volt.
A csávót a wikipédia szimplán french classical pianist-ként mutatja be, amiről az egyszeri (s ócska szóvicceket kedvelő) olvasónak egyből a mosóporreklámok ugranak be, és ilyen analógián, meg kell mondjuk, a wikipédia tévedésben él, mert a csávóban benne van a Persil Extra Power. Ráadásul nem is csak zongorista, hanem felháborítóan fiatal karmester, s állítólag még tehetséges is. 
Bárhol is olvastam róla, vagy bárkinek mutattam (magamat sem leszámítva), azonnal Glenn Gouldhoz hasonlították, ha épp nem egyenesen "az új Glenn Gould"-dá minősítették, legfőképp persze külsőségek miatt. Nekem ugyan tökéletesen megfelel a régi Glenn Gould is, de azért van a dologban valami, ugyanis a Bach-játékának erőteljessége, dinamikája, szenvedélye és felszabadultsága valóban elég egyértelműen a Gouldéra emlékeztet. Erre feltehetné az ember a kérdést, hogy szükségünk van-e még egy Glenn Gouldra, és persze azonnal mondhatná is, hogy nincs (meg hogy csak az kéne, hogy Glenn Gould jódolgában feltámadjon itt nekem, még mit nem!), de azért szerintem szükségünk van élő és mozgó zongoristákra, akik úgy játsszák Bachot, ahogyan én szeretem. Na jó: nekem szükségem van. :-) 

Szóval hogy hogyan is játssza és dirigálja Bachot David Fray:

A fickó által megtestesített jelenség valamiért azt juttatja eszembe, amikor az Unquiet travellerben még a vonaton elhangzik a mondat, hogy ".... but early on, there was a lot of Beethoven..", és akkor beadják Anderszewskit az első Beethoven-zongoraverseny stúdiófelvételén, ahogy mély, magával ragadóan impozáns taglejtésekkel "indítja" a zenekart a zongora mögül. Az egy nagyon megkapó jelenet, úgy emlékszem, a trailerben is benne van.

Szóval David Fray szimpatikusnak találtatott, és a Swing, sing and think címet viselő dokumentumfilm felkerült az amazonon a wish-listre. Fura, ahogy bekúsztak az élő személyek az életterembe, Barenboim ugyan régi cimbora, de megérkezett Piotr, s most ez a suhanc, hö.. aki csupán három évvel idősebb nálam, hm, az már majdnem jó, hamarosan harminc lesz, ami azt jelenti, hogy, ha már egyszer él, legalábbis itt az ideje, hogy meglátogasson, és a fülembe susogja, hogy Anna, ansanté, sza va, zsömöpel párlé lentámón rögárd zsötem!, vagy valami, ha már más zongoristaszerű képződménynek látszó dolgok ezt nem teszik meg se franciául, se máshogy.

Egyedül csak azt nem értem, hogyan adhatnak ki lemezeket ilyen kliséborítókkal. Ha én zongorista lennék és kiadnék egy Bach-lemezt, Bachot raknám rá napszemüvegben, s fölé egy gondolati szövegbuburékot: "WTF", vagy valami, de biztos, hogy nem a saját fejemet raknám rá egy jellegtelen plakátfényképről. Na persze -- ha én zongorista lennék és kiadnék egy Bach-lemezt, a kis seggemet veregetném a földhöz minden reggel és csókolnám a saját ujjaimat tövüktől a hegyükig (ha már ezt mások nem teszik meg, köh), és egy kupac gőzölgő kutyaszart is elviselnék a borítón. 

Miközben ezt írtam, háromszor végighallgattam a fenti kisfilmet; ez a tétel biztosan rajta van a három az öt a kedvenc zongoraverseny-tételeim toplistáján, főleg, ha úgy robban és szárnyal, hogy az ember agya szétesik tőle. Szerencsére a jóságos Glenn Gould felvette életében, így reggelente, miután dobtam egy kis aprót a Ferenc körúti öreg hegedűsnek, olykor beteszem, s ilyenkor végig tudnék szárnyalni vele az Üllői úton, néha komoly erőfeszítésbe telik nem úgy csinálni, mint Anderszewski a Beethovenre, és néha, tudja fene, talán nem is sikerül.