Délután fél kettő, beállok a Ferenciek tere CBA pénztárai előtt a piros csík elé, várakozás alatt a pénztárcámat keresgélem. Középkorú házaspár megáll, néződik egy keveset, majd besétál mellettem, előre az egyik pénztárhoz, és elkezd sorban állni az éppen fizető illető mögött. A kezdődő felháborodás szánalmas hangján megszólítom őket: ne haragudjanak, de a sor én vagyok. Megilletődötten lépnek kettőt felém, röviden hallgatunk, majd a fickó mentegetőzni kezd, bocsánat, azt hittem, a pénztárcáját tetszik keresni. Igen, a pénztárcámat tetszem keresni, de közben folyamatosan sorban is állok (a pontosság kedvéért: sort alkottam, egyen állunk benne, a bal oldali vagyok én). Tanácstalanul imbolyog, nem érti, mit nyafogok (ekkor már én sem), de engedelmesen bevonul mögém (asszony utána), akarna valamit még mondani, de inkább a cipője orrát nézegeti. Ekkor észreveszi a cipője orra alatt a piros csíkot. 
Ó, értem már, a csík! A csík mögött kell állni!, mondja az asszonynak, mindketten felvilágosulnak, megértik, mit kell megbánniuk, és a tisztesség kedvéért még odafordul hozzám a férfi: 

- Már értem. Elnézést kérek, vidékiek vagyunk. 

Mondtam neki, hogy már én is, és elnézést kérek, én meg pesti vagyok.