Iza a tízévesforma kislány, aki előttem jár zongoraórára. Karácsonyra hozott neki a Jézuska egy elektromos zongorát, és én meg mindig úgy köszönök neki, mintha pajtások volnánk. Szia Iza!, szoktam mondani, amikor negyed órával korábban megérkezem. Majdnem mindig korábban érkezem, mert úgy végzek a dolgozóban, és ilyenkor leülök a szocreál fotelek egyikébe, és nézegetem a kottáimat, miközben Csilla néni dicséri Izát, aki már két kézzel billentget egyszerre. Azóta látom Izát, hogy tanulni kezdte a hangokat. Nem adok neki három-négy hónapnál többet, hogy lehagyjon, és akkor még jószívű voltam magammal. 

Szia Iza!, mondom ma is, amikor negyed órával korábban megérkezem, és leülök a fotelek egyikébe. Csajkovszkijt veszek a kezembe, és hallgatom, ahogy Iza egy népdal egyszerű átiratát klimpogja az úszásedzésektől tökéletes tartásban, gyermeki szerénységgel és lelkes türelemmel, hogy a negyedik ütem végén, Csilla néni utasítására engedelmesen megálljon. És akkor megszólal: 

- Meghaltak. 
- Kik haltak meg? 
- A hangjegyek. Lefejezték őket. 
- Hát az nagyon rossz lenne nekik, ha lefejeznék őket! -- mondja Csilla néni, és a jólismert kövérkés nevetésével felkacag. 

Pislogok a fehér szőrmeszékből, és akkor rájövök: az egész hangok. A nyél nélküli kottafejek. Milyen jó volna, ha az Iza megtarthatná, amit fantáziának fog nevezni majd, ha elveszítette, gondoltam a fotelben ülve.

Azután Iza végigjátszotta mind a négy ütemet egyben, és jött érte az anyukája. Izának kedves anyukája van, és tudja a nevemet is, és még volt idő arra, hogy megmutassam Izának és az anyukájának a baba temetését azon a hatalmas zongorán. Aztán elújságoltam neki, hogy most már én is járok úszni. Iza örült neki, hogy már én is járok úszni, és aztán hazament az anyukájával.