Igaz, hogy emeletes panelházban nőttem fel, de amióta a felnövésem véget ért, laktam Dunakeszin kis házikóban nagy kerttel, és két éve anyámék vettek ugyanott nagy házikót kis kerttel, és míg a kis házikóban laktam, s mióta anyámék a nagy házikóban laknak, számtalan és egy jó okom lett volna a padlásra fölmenni, de egyik sem volt elég jó ahhoz, hogy ezt meg is tegyem. Mert a padláson madarak fészkelnek és pókok fészkelnek és madárpókok fészkelnek, mert vasgolyót gurigató óriások lakják a padlást, mert csövesek oszladó hullája tenyészi be a padlást, mert a padlás épp oly fülledt, mint amilyen sötét és ingatag, mert már A padlás című musicalt sem szerettem soha (pont ahogy a többit, csak ezt még direkt kevésbé), és már látom, hogy Thomas Bernhard életrajzi köteteinek A pince című darabját is félve és undorral fogom kézbe venni, csak azért, mert az ellenpontjával megidézi a padlást.

A valóságban persze a fenti romantikus jelenségek szinte bármelyike önmagában is elég volna ahhoz, hogy azonnal felmenjek érte a padlásra -- igazából csak azért nem mentem föl soha, mert a pókoktól viszont tényleg félek. Ugyanúgy a vízaknába meg azért nem mentem le soha, mert a nyálkás meztelencsigáktól meg undorodom, és ott viszont amúgy sincs semmi, csak doh meg nyirok. És a meztelencsigák. 

Ellenben a padláson. A padláson megannyi izgalmas dolog van, túl a kéményen és az ötven fokon, amiért a padlásra érdemes felmenni, pláne akkor, ha az embernek olyan apja van, mint az enyém, akinek már a szekrényeiben és a fiókjaiban és az autója minden tárolórekeszében és a munkásruhájában és a garázsában és annak fiókjaiban, és lényegében már a zsebében és persze mindenek előtt a fejében, csupa olyan dolog van, ami háromtól hatvanhárom éves korig izgalmasnak mondható. De még soha nem volt annyira, vagy annál eggyel jobban izgalmasnak mondható, mint amennyire a pókoktól (a sötétben orvul támadó gigantikus pókoktól) én félnék, például ha azt mondta volna apám, hogy a tegnap pecázott az égről egy csillagot, és a nagyapám hajósbőröndjébe rakta el a padláson, hát talán akkor sem mentem volna oda föl soha, és úgy meg, hogy többnyire azért azt mondta apám, hogy ja a napernyő, az fönt van a padláson, úgy meg egyértelmű volt, hogy föl nem megyek oda. 

És aztán ma kérdeztem apámat, hogy de hát ez minden?, és mondta, hogy ja nem, ezek csak a gyűjtemények, és hogy ja a szólólemezek, azok fönt vannak a padláson, és akkor egy pillanatra sem merült fel, szóba sem jött olyan, hogy én ne mennék föl a padlásra, mert még el sem halt apám hangja a nappaliban, mikor én már rég elemlámpával a kezemben, közvetlen életveszélyben izzadtam a padláson az apám régi bakelitlemezeit szortírozva. 

A teljesség legkisebb igénye nélkül néhány ígéretes fotográfia arról, amit a közeljövőben az ős-pioneer lemezjátszónk és a Yamaha márkájú zenei oltárom nászában meg fogok hallgatni:

Egy kedves szocreál válogatás.

A készlet lényegi része apám ágyán.

A Goldberg-variációk

Menuhin

Az ifjú Perlman!!

Richter jácc Csajkovszkij

Heifetz:-)

S természetesen... hogy is volt? "Vannak azok a napok, amelyeken az ember már Contrapunctust sem hallgat..." -- S lesznek, amelyeken meg igen.

Őszintén? Be vagyok fordulva, ami abból látszik, hogy a padlásra mászkálok pókok közé, és hogy már megint elkezdtem végtelen körmondatokban a blogon csövezni ebben a végtelen magányos- és hontalanságban. --> more posts to come. :-)